Régi származás, törött kard

Múltnak cérnája új anyagot vart

Hű diák, vándor szorgalmas

De ki az ott a lombok alatt?

- Hát ismeritek egymást! – lepődött meg a lépcsőn feljövő fiú, meglátva apja és a frissen érkezett rejtélyes hölgy párosát.

- Mondjuk úgy, hogy Elrond régebb óta ismer engem mint én őt – helyesbített Tinwerín.

- Történt valami? Miért hívattál? Épp a vívást gyakoroltam Glonfidelel és Elrohirral... - bökött az udvaron viaskodókra fejével Estel.

- Fiam, ez most fontosabb mint a leckéid... – nézett Elrond komolyan Estelre. Erre a mondatra a fiatal csak felvonta a szemöldökét. Elrond habozott. Úgy gondolta még nincs itt az idő.

- Khm...Elrond... - noszogatta a vala. – Nem akarsz valamit mondani?

- Nem...

- De én úgy gondolom, hogy igenis akarsz – emelte meg a hangját Míriel.

- Nem! És tudod miért nem? Mert még nem áll készen!

- De igenis készen áll! Ráadásul Szauron visszatért Dol Goldurba! És tudod honnan tudom? Onnan, hogy ott voltam azon a téli napon...A Végzet hegyéből füst száll fel Elrond! Kell ennél több érv? – érvelt kissé dühösen a lány.

- Még nem kovácsolhatjuk össze a Narsilt! Isildur átka nem telejsült! – pattant fel a féltünde is.

- De Gondor fehér fája haldoklik! A Fehér Város hanyatlik, és mi ezt tétlenül nézzük!

- Miről beszéltek? – kérdezte tudatlanul, értetlenkedve Estel.

- Rólad! – válaszolták kórusban a vitatkozó felek.

Estel erre csak értetlenül pislantott párat.

- Van mi arany, bár nem fénylik

van ki, vándor s haza tér;

régi erő nem enyészik,

fagyot kibír mély gyökér.

Lángját a tűz visszakapja,

árnyékból a fény kiszáll:

összeforr a törött szablya,

s koronás lesz a Király – Tinwerín szólt, csengő hangján. Mely most hatalmasan s bűvösen töltötte be Elrond otthonát. Mintha csak álomból lépett volna ki, hangja túlvilági volt, selymes, simogató.

-Régen, mikor az emberek és tündék Utolsó Szövetsége a Végzet Hegyének lejtőin küzdött Középfölde szabadságáért, közel volt a győzelem. De Szauron ujján az Egy Gyűrűvel fordított a harc alakulásán. Isildur, a király fia felemelte apja kardját, s lesújtott vele. Levágta Szauron ujjáról a Gyűrűt – vette át a szót Elrond.

- Középfölde ellenségét legyőzték. De az emberek akarata gyenge, könnyen elcsábul – folytatta a vala. Múltnak képei szálltak fel, akár a homok mutatva a nagy csatát és Isildur vesztét. – A Gyűrű cserbenhagyta Isildurt majd pedig Gollamot. Két és fél ezer évig nyoma veszett. De most, Szauron feltámadt és keresi féltett kincsét. A Gyűrű mindenáron vissza akar jutni gazdájához...

- Isildur halálával nem marad jogos örököse Gondor trónjának. A fehér fa elhalt, a város hanyatlani kezdett a helytartók uralma alatt. De Isildur ága nem halt ki teljesen. Te Arathorn fia Aragorn vagy Isildur egyenes ági leszármazottja. Ki majdan magasba fogja emelni a Narsilt, és viselni fogja újra, büszkén Gondor szárnyas koronáját – Elrond a háta mögött lévő folyosóra vezette Aragornt.

- Ezek a Narsil darabjai. Mikor eljön az ideje, újra egybe kovácsolódnak. Isildur átka beteljesülőben, az idő szoros. De Númenor ősi vére ott csörgedezik az ereidben – fejezte be a féltünde.

- Hát ha oly' fontos miért nem mondtad el előbb? – vonta kérdőre Elrondot Aragorn.

- Nem jött el az ideje. Nem hiszem,hogy egy tízéves gyermek megértené, és felfogná küldetése súlyát – mindannyian visszatértek a kertre néző nyílt erkélyre.

- De most, hogy csinos és nemes férfivá serdültél, megérted. És eljön az idő amikor ennél is nagyobb leszel testben és lélekben egyaránt – folytatva kilépve a folyosó homályából.

- Gondor fehér fája újra virágozni fog meglásd – mosolyodott el bátorítóan Tinwerín. – Még pedig a te uralmad alatt Elessár – tette a fiú vállára kezét.

Lassan jött az alkony, és Mírielt szívesen látták a Tűz csarnokában. Származását csupán Elrond tudta, senki más az asztalnál. Se egész Völgyzugolyban...

- Úrnőm, szabad egy percre? – fordult a sietős vala után egy éji hajú leány.

- Természetesen – fordult vissza a hang irányába Míriel. Elrond lánya szólította meg, kit csak hallásból ismert. Itt léte óta még nem is találkoztak.

- Lehetséges, hogy Lothlorien erdeiben is láthattalak?

- Pár nappal ezelőtt érkeztem meg oda még hajnal előtt – bólintott a fehér hajú. – De miért fontos ez egy ilyen hajadonnak?

- Csupán olyan ismerős voltál – szeppent meg kissé Arwen.

- Sajnos én nem láttalak téged, pedig biztosan nem hagytam volna figyelmen kívül ha maga Lúthien sétál el mellettem – mosolyodott el kedvesen.

- Sokan mondták már, hogy hasonlítunk – hajtotta füle mögé sötét haját.

- És mond, úgy érzed sorsotok is egy?

- Nem tudom Úrnőm... - rázta meg enyhén a fejét a fiatal.

- Szólíts csak Tinwerínnek – legyintett kezével Míriel – Vagy tán oly' öregnek látszom? – újra halvány mosoly kúszott a cseresznye pír szájra.

- Nem! – nevette el magát Arwen – Csak...Nem is tudom. Bizonyára nem vagy több – ha emberi években nézzük – húsz évesnél.

- És ha nem emberiben?

- Akkor tündében ezernél – javította ki magát Völgyzugoly Úrnője.

- Sosem találnád ki a korom , de maradjunk annyiban, hogy jól tartom magam – kuncogott Míriel.

Ezzel a kis alkonyi beszélgetéssel vette kezdetét barátságuk, ami az évek múltával egyre csak erősödött. Tinwerín még két napot töltött Völgyzugolyban oktatva Aragornt azokra a mesterségekre amikre szüksége lehet vadonbéli vándorlásai során. Mert pontosan tudta, hogy mi fog történni. Az álmok feltárták előtte a jövő alakulását. Aragorn és Arwen szerelmét. És azt is, hogy Aragorn Elrond miatt fogja elkezdeni vándorlásait, melyeken keresztül össze szedi népe maradékát. A második nap kora estéjén a lugas felett álló erkélyen gyakorolták a quenyát.

- Látom nem sokszor használtátok itt Elrond házában. De a kiejtésed napról napra jobb – csukta be az aranyos lapú könyvet a vala.

- Te hol tanultad a quenyát? – tette fel a kérdést Aragorn a rúnákat fürkészve.

- Még egy pár éve eléggé sok időt voltam Lórienben. Rám ragadt – mondta szórakozottan Tinwerín.

- Dalokat is tudsz ezen a nyelven?

- Nem... Sindául is csak Nimrodel meg Lúthien regéjét ismerem – elvette a fiú elől a pergament és szemügyre vette. –De mára végeztünk – csapta össze a tenyerét. –Szabadon engedlek – ironizált.

- Köszönöm az időt amit rám szánsz – biccentett Aragorn. És máris eltűnt a lépcsőn. Sietős dolga akadt...Onnan az erkélyről meglátott valakit. S azt hitte csupán a szeme káprázik. Lesietett hát a lugasba, és bevette magát a fák közé.

- Tinóviel! Tinóviel! – kiáltott a fák között suhanó után. Mire az hirtelen megtorpant.

- Ki vagy te? Miért szólítasz ezen a néven? –kérdezte.

- Azt hittem dalomból elevenedett meg Lúthien, sajnálom...

- Valóban hasonlóak vagyunk , sokan mondták már. De az ő neve nem az enyém. Mégis lehet sorsom nem fog eltérni az övétől. De ki vagy te?– haja sötét, köntöse éjkékbe burkolózott.

- Esteinek hívnak, de Aragorn vagyok. Arathorn fia, Isildur örököse , a dúnadánok ura – csókolt kezet a lánynak.

- Akkor távoli rokonok vagyunk. Mert én Elrond lánya Arwen vagyok, Undomielnek is hívnak.

- Sokszor tapasztaljuk - felelte Aragorn - , hogy veszélyes időkben az emberek elrejtik a legfőbb kincsüket. Mégis csodálkozom Elrondon és fivéreiden; mert jóllehet gyerekorom óta ebben a  házban élek, eddig egy árva szót sem hallottam rólad. Hogy lehet azm hogy még sosem találkoztunk? Csak nem a kincseskamrájába tartott elzárva apád?

- Nem - mondta Arwen, a keleten magasodó hegyek felé tekintve. - Egy ideje anyám családjának földjén élek, a távoli Lothlórienben. Csak nemrég jöttem vissza látogatóba apámhoz. Sok esztendő eltelt, amióta legutóbb Völgyzugolyban sétálgattam.

- Itt születtem, húsz éve már. Biztosra veszem, te sem vagy több húsz esztendőnél

- Elrond gyermekei elda életűek ne feled. Nekünk húsz év csupán egy pillanat - Így esett hát Arathron fia Aragorn, és Arwen Undomiel találkozása Völgyzugoly lugasában. Itt veszi kezdetét az ő történetük, de az már egy másik könyv...*

De mi is zajlott a lugas szélén? Tekintsük hát le oda is:

~mindeközben a lugas szélén, nem is olyan messze Aragornék találkájától~

Tinwerín elrakta a könyveket, a pecséteket, s a pennát. Számára egészen különös volt ez az alkony. Hasonlatos annak a bizonyos napnak az alkonyához. Mélyet sóhajtott, állva az erkély peremén. Gondolatai egy tünde felé szálltak, csak is egyetlen egy felé...

Még követte szemével Aragornt, amint letűnik a lugasban. És még látta azt, ahogyan egy mélyzöld köntösű férfi alak utána oson.

- Mi a fene... - meredt a lugasba távozó alak után. Lesietett a lépcsőkön, egyenesen a lopózó után eredt. A szeme éles volt, távolról megismerte Aragorn és Arwen alakját. Tudta, neki itt nem szabad közbe szólnia. De volt ott még valaki...Valaki aki távolról leste a párt.

Tiwerín csendesen járt, hangtalanul ért egy vastagtörzsű fa mögött álló férfi alak mellé. Óvatosan kivonta kését, és hirtelen az illető nyakának szorította.

Ám az kicsavarta karját, s a penge a földbe fúródott. Tinwerín hátulról rúgta térd hajlaton az illetőt, és másodpercek alatt arcát a fának nyomta.

- Áu... - nyöszörögte – Nyugodj meg!

Míriel felismerte a hangot, Elrond legnagyobb fiától Elladantól származott.

- Illik kémkedni a húgod után?! – kérdezte suttogva de dühösen a vala. – Mert nem hiszem, hogy az ő dolgai rád is tartoznának! – ellökte a fától, és felvette a kését.

- Hú de erőset rúgsz...! - dörzsölte a térdét Elldan.

- Csendesen már! - szólt rá, a nem messze beszélgető pár felé bökve. – Most sipirc ki! Gyerünk előttem, vagy Erura esküszöm én viszlek ki de azt nem köszönöd meg! – mutatott a lugas vége felé.

* J.R.R Tolkien - A gyűrűk ura, a Király visszatért c. könyv - Aragorn és Arwen históriája (részlet) - kölcsönvettem belőle egy kis részt a párbeszédhez, de nem szó szerint másoltam.