Tűz és víz, árny és fény

Búcsú, bánatos érző lény

Barlang sötétje, elnyel, futnék előle

Futnék, de sorsom béklyója lehúz, nem szabadulok tőle

Üvölteném a szerelmes szavakat, de számat beköti a végzet

Futnék hozzád, kérném ne menj! De lásd, ennyi az élet...

Laurelin fénye kialszik, Teleprion halványul

Szürke lesz az éji égbolt,  csillogása elmúl

~~~

Minden mi elkezdődik, egyszer vége lesz. Minden mi végződik, egyszer új kezdetet vesz. Minden mi ragyog, homályba borul. Minden mi szép volt most elhalványul. Feledés hullik rá, akár a szitáló köd. Lepel teríti s testet ölt. Egy szikra ott lent a sötétben, egy szikra mi eltemetve szunnyadt régen. Szikrából tűz lesz, felkavarja a viharos szél. S a tűz pusztít, hozzád is elér. Álom világ melyet képzelünk, álom mely megédesíti a reggelünk. Álmunk színes és örömmel teli. De a valóság zord, és bánat sűrű homálya fedi. Az íze kesernyés, de lám jön a mézédes felejtés...Mert egyszer mind változunk, akár meleg kéz alatt az agyag. Mert egyszer mind választunk, s az út elviszi a lábunk. Kegyetlenség ez, a Sors törvénye. Mikor nem mi döntünk, hagyjuk, hogy elragadjon a szürkeség örvénye. S abból nem szabadulunk míg világ a világ. Mert köt a végzett béklyója, lerázni kizárt. Súlya lehúz, kényszerít míg be nem hódolunk. Ők mondják Ne törj meg! De Sors az a hely, ahol mi igazán kóborolunk. Nincs kiút, nincs szabadság. Súlya lehúz, s elveszítjük a remény utolsó sugarát...

Arnir patáinak kopogását visszaverték az üres falak. Úgy tetszett, mintha újabb kövek zuhannának alá a mélybe. A páros egyszerre dermedt kővé. A fáklya lángja erőtlenül lejtett egy utolsó táncot, majd kialudt...

- Tolo él calad! - Míriel összeszorította tenyerét - Tolo Im, tolo él gíl calad! No calad dűr fela!* - apró fénypontok gyúltak, majd a lány kezét átvilágította a fehér fény. Szétnyitotta tenyerét, és az apró fénylő gömb a fejük fölé szállt. Fény töltötte be Mória hatalmas csarnokát. Úgy látszott, mintha fényes csillag ragyogna a boltíven. Hideg fény volt, de az utazóknak mégis megnyugtató.

Míriel hátranézett a válla felett. A bejáratott és Khazad-dúm hidját maguk mögött hagyták, mégis fény derengett abból az irányból. Remegés rázta meg a földet. Ütemes remegés volt. Dumm-bumm-dumm.

- Mi ez?... - hűlt el Míriel a nyeregben.Nem tudunk kimenni. Nem tudunk kimenni. Elfoglalták a Hidat és a Második Csarnokot. Ott esett el Frár és Lóni és Náli.- Hallotta a fejében a törpök hangját. Ám ez most nem a méltóságteljesen zengett, hanem kétségbeesetten. - A tó Őre elragadta Óint. nem tudunk kijutni. Eljött a vég! Dobok, dobok a mélyben!- Arnir éles nyerítése szakította félbe a dübörgő léptek dallamát, a fehér ló megugrott, és vágtában vágott át a csarnokon.

Mória folyosói hosszúra nyúlnak, de csak egy jó út van mely kivisz a felszínre. Dumm-bumm-dumm. A dallam egyre erősödött, és most már fegyvercsörgés is kísérte.

Léptek ezrei dübörögtek a vándorok mögött. Mória orkjait felébresztették. Pókszerű lények másztak a falakon, ott üldözze Mírielt és hátasát. Nyilak süvítettek el az utazók feje felett, és fúródtak előttük a talajba. Mások kivont fegyverrel a kezükben rohantak utánuk. Mírielék folyosóról folyosóra fordultak remélve, hogy így lerázhatják üldözőiket. De nem fogytak, egyre többen jöttek. A bánya üres tárnái sokszorosan adták vissza az üldözők zörejét, így senki sem tudta hányan vannak pontosan. Nem volt messze a Keleti Kapu. Arnir ügyesen szedte a lépcsőket, ugrotta át a több láb mély hasadékot. Mírielt időről időre megcsapta a törp tárna dohos, állott levegője. Már látta maga előtt a Kapuhoz vezető folyosót, de ekkor Arnir kénytelen volt megtorpanni. Körbevették a menekülőket. A férgek saját ocsmány nyelvükön beszéltek. Újabb húr pendült, újabb kardok rántódtak ki hüvelyükből. A kör egyre szorosabbra zárult. Míriel kardja után kapott, kész volt megütközni több mint ötezer orkkal, és barlangi trollal.

Ám egyszeriben a dumm-bumm-dumm abba maradt. Az orkok megdermedtek. Míriel felett a csillag halványulni kezdett. Az orkok éles sivításokat váltva másztak vissza a falakra, és vonultak menedékbe. Valami közeledett...

A bányák remek menedéket nyújtottak az első kor démonainak, de mára már csak kevesen maradtak. De most ez az egy érzett valamit, valamit (vagy valakit) ami ébredésre késztette.

Az egy csillag ott ragyogott fölöttük útjuk során, kísérte őket. Ám ahogy a balrog közeledett, úgy halványult fénye. Dumm-bumm-dumm. Dumm-bumm-dumm. Mírielék érezték perzselő tüzet. Hallották, amint oszlopok dölnek ki lába nyomán, a barlang visszaverte a szörny üvöltését. A feje fölötti csillag kialudt, és visszatért az égre.

- UramEru... - dermedt meg Míriel a nyeregben. Megpillantotta az eleven tüzet és árnyat - Dúrin veszte - suttogta. Arnirt a kijárat felé hajszolta volna, ám eléjük tüzes ostor pattant. Míriel megfordította lovát, hogy farkasszemet nézhessen a démonnal. Íme valóban ott állt előtte régmúlt mondák fenevada, Morgoth szolgája. A lénynek teste maga volt a tűz, csavart szarvai koromfeketék. Fenyegetően magasodott a lány felé, orrlyukaiból tűz csapott ki. A démon elállta útjukat.

- Távozz az utamból Morgoth szolgája! - Míriel egy határozott mozdulattal vonta elő kardját. Villogó fehéren izzott a penge, fényesebben a balrog tüzénél. Ám a lény üvöltésre nyitotta hatalmas száját, kis híján tüzet lehelt ellenfeleire. De nem mozdult. Arnir csupán lépdelni próbált, de lábát minduntalan megkörnyékezte a tüzes ostor.

- Ti nem lépitek át élve Mória Kapuját - szólalt meg öblös, mély hangján a démon és tüzes ostorával Míriel felé csapott. A lány szempillantás alatt ugrott le lováról, és vágott a balrog ostort tartó kezére. A fehér penge elmerült a lángokban.

- Ostoba tünde! - nevetett fel Dúrin veszte, és egy csapással az egyik oszlopnak taszította a lányt. Az oszlop megrepedt, és Míriel erőtlenül csúszott a földre.

- Nem - határozottan szólalt meg - vagyok - kardja segítségével talpra állt - tünde! - az alvilági szörny felé sétált. - A te időd lejárt, pusztulj gazdádhoz a Semmibe! - szeme fehéren izzott, kardján felerősödtek a rúnák. Az acél fénye betöltötte a folyosót,és majdnem egész Móriát - Tud meg Dúrin veszte, az Egy Csillag újra felragyog! - hatalmas erővel beledöfte kardját Mória kövébe. Fényesség és hatalmas robaj kíséretében a padló porrá tört, a folyosó oszlopai leomlottak. A balrogot elnyelte Mória sötétje...

~~~

Többen is látták, úgy mondják. Többen is láttak egy fehér nyilat suhanni a végtelen mezőn. Többen is láttak egy fényes lovast átvágni az Öreg erdőn. Többen is láttak egy kósza árnyat, egy aranyló tincset. Több hobbit is tanúja volt egy-egy út mellett elsuhanó valaminek.

Míriel késő délután lépte át Mória kapuját. Nem érdekelte ki látja, és ki nem. Csak egyet akart, elbúcsúzni nővérétől mielőtt kifut a hajójuk. Arnir átsuhant Völgyzugoly vidékin, és szögegyenesen Szürke révbe tartott.

Szürkerévet már csak a Torony dombok takarták az utazók szeme elől. A Nap már vörösre festette az eget, lenyugvóban volt. Míriel hamarosan megpillantotta Szürkerév fehér tornyait, futtában ugrott le lováról, és rohant egyenesen a tengerhez. Most először látta a hullámok szilaj játékát. A fehér tajték békésen csapkodta a part menti sziklákat, ám az öblön túl ott fodrozódott a végtelen tenger. Le szökellt a faragott kő lépcsőkön, átsuhant a tünde szobrok között. Végül rátért a fa mólóra. A két alak már épp indulóban volt a fehér vitorlás hajó felé.

- Estel! - kiáltotta Míriel a lépcső csúcsáról, és rohant le nővérhez.

- Míriel! - perdült meg hirtelen a maia, és karjaiba zárta kishúgát. - Már azt hittem sosem jössz.

- Feltartottak - forgatta a szemét rejtélyesen a kisebbik. - De sosem engedtelek volna el búcsú nélkül.

- Tudom kis húgom - kacagott Estel. - De az idő szoros, a hajó hamarosan indul. Látom úgy hagylak itt, ahogy anyád kívánta. Erősen, és kitartóan.

- Mond csak, Baran valóban elfelejtett? - kérdezte Bernir.

- Igen, mindannyian elfeledtek titeket. És, mostmár engem is... - szemében könny csillant.

- Sajnálom Kis Csillag - simogatta meg arcát Estel. - De a vég, egy új kezdete. Te is jól tudod. De, Valinorban újra találkozunk. Addig is, szerencsés jövőt húgocskám. Óvjanak téged az ég, mert a Nap a Hold és a csillagok összetartoznak - egy rejtélyes mosolyra húzta száját.

- Ezt mire érted? - kérdezte értetlenül Míriel.

- Majd megtudod, csupán annyit mondok, többen vigyázzák lépteid mint gondolnád - A Nap ebben a pillantban bukott alá a tengerbe. - Mindig itt leszek - mutatott húga szívére. - És itt - bökött a fejére.

- Sosem felejtelek el, ahogy téged sem te Eru bánata! - lökte játékosan vállba Bernirt. - Hiányozni fognak a vicceid, meg úgy... teljes egészedben.

- Te is nekem, de azért ha arra jársz add át Barannak, hogy üdvözlöm. És mindenképp tájékoztas, ha esetleg nagybácsi válna belőlem - a tünde mit sem vesztett humorából.

- Meglesz! - Míriel újra magához szorította mindkettőjüket, és némán nézte amint felszállnak a hajóra. Szíve elszorult, próbálta vissza tartani könnyeit. Fájdalmas volt látni, amint a hajó kibontja vitorláit s kifut a révből. Kínzó volt nézni amint testvére, aki egész idáig támasza, óvója, szerette volt most távolodik tőle. Legszívesebben kiáltott volna, hogy jöjjön vissza. De nem jöttek ki hangok a torkán. Ez volt számára az elsők között útja sok göröngye közül, csak bízhatott benne nem esik el. Azzal a hajóval a szél is tova fújta a boldogság apró szikráját is a szívéből. Szeméből kiveszett az életkedv, úgy érezte szíve megüresedett. Érezte amint keze hideg lesz, ajka megremeg. Belenézett a tenger tükrébe. Aranybarna haja vesztett fényéből, mélykék szeme halványult.Csak állt szoborrá dermedve a parton, nézve a heves tajtékzó habokat. Úgy érezte, rokon lelkek. Mély levegőt vett, beszívta a tenger sós illatát. Egy fejezet zárult le az életében, egy fejezettet vitt magával a hajó. S újat nyitott. Új nyílt, egy eseményes fejezetnek nézett elébe Tinwerín a tenger parton azon az alkonyon.

"Többen vigyázzák lépteid mint gondolnád. Mert a Nap a Hold és a csillagok összetartoznak"

~~~

* Tolo él calad! Tolo Im, tolo él gíl calad! No calad dűr fela- Jöjj csillag fény! Jöjj hozzám csillag ragyogó fénye! Töltse be e sötét barlangot a fény!