Szó, dal, gondolat, tova suhanó egyperces tündéri dal

Üvöltés, hörgés, tett  egyszer mind színt vall

Kelet s Nyugat, ég és föld

Különbözik mégis egyszer mind testet ölt

Játszik velünk tarka szellője Nyugat édes vizének, elménk hajlik szirének édes énekére. Elvágyódás, ígéret s egyszer minden lehet teljesül, lehet semmivé lesz. Hívják majdan, egyszer révnek szürke, szilaj habjai. S bele sem gondol majd, kiket hagy itt. Hívják egyszer, majdan nagyobb erők nála. Rajta múlik, enged-e e hívásnak.

Jelenünk elszáll, múlttá lesz és lehet emlékként kísértést tesz. Jövőnk alakul, akár a növésben lévő fa, melynek ágát lehet letöri életnek vad vihara. Mit jelent az élet? Mit jelent egy félve elsuttogott szó? Emléket melynek nyoma lehet mulandó. Emléket melynek darabjait lehet soha nem leled! Emléket melynek képei kísérteni fognak, foszlányai ott lesznek veled.

E foszlányokat van, hogy tova fúja idő szele. De...nem, nincs semmi de. A feledés jő majd vele. Csak ő nem feled majd, csak Ő.

Ő emlékszik majd rá. Emlékszik majd a múltra, s emlékei keserítik majd jelenének útját. Jelen útja, mely fájó akár a tüzes szikra. Jövőnek bugyrai, jövőnek hideg kútja.

Emlék. Gondolat. Vágy, álom, kísértés. Mind-mind elnyeli a feledés. Jelenünk elszáll, sebei gyógyulnak. Ám múltunkban szúrása megmarad, s ez lesz miért gyásznak harangjai kondulnak. Jövőbe nézünk, de mit látunk? Ő szürke önvalóját, ő meg szíve legnagyobb vágyát. Jövőbe lépünk, s min járunk? Ő szürke hegy völgyet, ő meg meg csak vár, s mi mind várunk.

Mire vár hát? Nem, nem szabad várnia semmire.

Emlék. Gondolat. Vágy, álom, kísértés. Elnyelte már mindet a feledés.

***

- Tényleg! El is felejtettem! Hisz te ekkor még Lórienben voltál! - csapta össze tenyerét Ithil. - Általában egy tisztáson van, a palota háta mögött. És ó, milyen szépek is azok a lampionok! Mintha magából Valinorból szálltak volna ide! - kezdte mesélni a nő.

- És meddig tart? - tudakolta tovább Míriel.

- Hajnalig. De nem kell megijedni, senki nem fog megsértődni ha elmész előbb. Csak a király köszöntője várd meg, az igen fontos. De miért csacsogok, majd meglátod! Most nézzük miből élünk! - kitárta fa szekrény ajtajait. - Ennyi? Csak kettő? - biggyesztette le a száját.

- Miért tán többnek kéne lennie? - vonta fel a szemöldökét Míriel.

- Hát... de hol vannak a szalagok, és a cipellők? Meg a selyemövek... - rebegte Ithil. - Ezt orvosolni kell!

- De nekem jó ez! - kapta ki a szekrényből az Esteltől kapott fehér ruháját.

- Az egy dolog, de mezítláb akarsz táncolni? - vetett ellen a szőke.

- Honnan veszed, hogy táncolni fogok?

- Hát tudod Leg... - gyorsan visszanyelte a mondat végét. - Nem érdekes. De a hajad, akkor sem maradhat ilyen állapotban! Mindjárt jövök! - azzal gyorsan kirohant a szobából. Míriel leült az ágyára, szorongatta a ruha anyagát. Ennyi maradt tőle.

- Itt vagyok! - esett be Ithil az ajtón egy fésűt, és pár szalagot szorongatva a kezében.

- Biztos, hogy jó ötlet? Mi lenne ha csak egyszerűen hátrafognám?

- Nem! Bízz bennem! - csukta be maga mögött az ajtót, és hozzá is látott barátnője hajának fésüléséhez.

***

Már távolról hallatszott a zene, és látni lehetett a táncoló alakokat. Magasan járt az ezüst hold sarlója az égen, bevilágította a tisztást. A csillagok ragyogtak, fényükkel szórták az ünneplő tündéket.

A tisztást körül lampionok lógtak a fákról, asztalok roskadoztak a finomabbnál-finomabb ételektől.

Míriel és Ithil egy szélső asztalnál álldogáltak, beszélgettek.

- Baj van? - kérdezi barátnőjétől a tünde. - Olyan rossz kedvű vagy

- Nem, nincs semmi. Csak...

- Csak?

- Hiány érzetem van. Hiányzik Estel, és hiányoznak Bernir viccei - sütötte le a szemét Míriel.

- Hogy kicsodáknak a micsodái? - nevette el magát Ithil.

- Hát Bernir és Estel a... - Erura...Tényleg nem emlékeznek rájuk! - hasított Míriel fejébe a gondolat. - Semmi nem érdekes - legyintett a kezével. A zene más ütemre váltott, lassú lett és dallamos.

- Szerintem mindjárt jobb kedved lesz - biccentett Míriel háta mögé Ithil.

- Hogy tessék? - fordult meg az aranyhajú. És csak ekkor értette meg mire célzott barátnője. Minden tünde párban kélt táncra, s feléje közeledett egy magányos személy.

- Észak parancsnoka, megtisztelne egy tánccal? - hajolt meg előtte kedvesen Legolas.

- Öm... - nyelt egy nagyot Míriel. Mégis mit gondolnának ha látnak? Így is elég nagy bajban vagyok...

- Nem is kérdés! - lökte hátba enyhén Ithil, a táncra ösztökélve.

- P-persze nem is kérdés - tette kezét a herceg kezébe. De még egy amolyan "visszakapod" pillantást vett Ithilre. Érezte amint a tünde átkarolja a derekát, és óvatosan magával húzza a táncolók fergetegébe. Pillanatok alatt becsatlakoztak a táncolók körébe. A lány úgy érezte, mintha most könnyebben menne neki a tánc. Mintha a zene dallama mozgatná lábait.

- Gyönyörű vagy - mosolyodott el finoman a tünde.

- Te is kitettél magadért - válaszolt vissza kicsit zavartan az aranyhajú. Legolason a szokásos zöld kabát helyett, most egy szürke ezüst szegélyes köntös kapott helyet. Lássuk be, azért ünnep van nem igaz? Szőke haját bonyolultan fonták, és homlokán egy egyszerű ezüst pánt is helyett kapott.

Soha végett nem érőnek tűnt az a pillanat, mikor elvesztek egymás szemében. Soha véget nem érőnek tűntek a zene dallamai, melyek hátukon röpítették a két fiatalt. Míriel mégis érezte a hátán a király folyton figyelő tekintetét...

- Legolas, ez nem helyes - szakította el szemét a fiúétól.

- Mert? - vonta fel a szemöldökét a szőke, és megpörgette társát.

Míriel haja és ruhája ernyőként forgott körülötte a hirtelen lendülettől. Ám a lány válaszként maga mögé biccentett a fejével. Ott ült ugyanis a király, parancsnokai körében.

- Ne foglalkozz vele - fordította maga felé a lány arcát a fiú. - Csak engem néz - szorította meg biztatóan kedvese kezét.

Szinte észrevétlenül perdültek ki a körből, és suhantak be a fák közé. A ritkás lombú fák között akadálytalanul kúsztak be a Hold sugarai, és törtek meg a két keringőző alakon. Még ide is hallattak tünde fülnek a zene foszlányai, de az egyszerre abba maradt.

- Már látom miről maradtam le előző évben - törte meg a csendet a lány. - Egy csodás estéről

- Mindig van mit behozni, de egyre jobban táncolsz - nevette el magát a tünde. - De nem akarom, hogy apám elrontsa az estéd. Ahogy azt sem, hogy bárki beárnyékolja boldogságod.

- Nem tehetsz róla... - rázta fejét a lány.

- De tehetek ellene - folytatta a tünde, és megálltak a fák körében. Belenyúlt zsebébe, és kitapintotta az apró gyűrűt. - Különleges vagy nekem, és nem szeretném ha bárki miatt szenvednél - Belenézett kedvese szemébe, elveszett a mélykék tengerben. - Szeretlek és azt szeretném ha boldog lennél - Míriel szüntelenül társa arcát fürkészte, de egyszeriben tekintete az égre tévedt.

- UramEru - suttogta, és szája résnyire tátva maradt.

- Baj van? - kérdezte aggódva Legolas., és ő is felnézett. - Csodás nem igaz, már évezredek óta nem volt ilyen? Hullanak a csillagok - Az eget hol vékony, hol vastagabb fénylő csíkok szelték át egymást követve.

- Hullanak a csillagok! - ismételte félve a lány. Összerezzent. Pontosan tudta mit jelent. - Ne most...még ne!

- Mi a baj Míriel? Miről beszélsz?

- A csillagok! Legolas a csillagok! - emelte újra aggódva tekintetét az égre. - Annyira sajnálom - sütötte le a szemét.

- Nem értelek meleth-nín. Mi történt?

- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak hercegem. Míg e világ áll, s azután is. De az utunk másfelé visz - szeme könnyekkel telt meg. - Másfelé, és ki tudja találkozik-e még - arcán végig gördült az első könnycsepp. - *Íra ren ú. Amarath siria. Rad penna ídh ah bain, lalith. Ren ú im caun! - a szavak súlya nagyobb volt, mint amilyet Míriel elbírt volna. Két tenyere közé fogta kedvese arcát, és közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja, utoljára. Szájuk már majdnem összeért, de ekkor éles rikoltás hasított a levegőbe. A lány megrezzent.Leoldotta nyakából a fénylő követ, és kedvese nyakába akasztotta.

 - Világítson, mikor minden más fény kialudt - **Namarie! - suttogta, és kitépte magát a dermedt fiú karjaiból. Fütty szavára Arnir vágtatott elő, most először volt rajta nyereg. A díszes nyergen íj tegez és kard lógott. Míriel sebesen ugrott fel lovára, újabb rikoltás szelte át az áji hűvös levegőt. A Hold előtt árnyék suhant tova.

- ***Amman meleth-nín? - Legolas csak ennyit tudott mondani, önkívületben volt.

- Sajnálom - sipogta Míriel, de egy újabb rikoltás nyelte el a hangját. - ****Cuio vae! Tiro i Melian i bad lín! - felemelte kezét, majd könnyektől csillogó szemét elszakította a fiúétól. Az éles rikoltás egyre közeledett, közel volt a végzet.

- *****Noro lím! - kiáltotta. Arnir megugrott, és fehér villámként cikázva veszett bele az éji erdőbe. Lovasa nem nézett vissza, nem volt ereje rá.

***

Ruhája hosszú ujjával megtörölte szemét, és tekintetét az égre emelte. Már kiértek az erdő sűrűjéből, tisztán lehetett látni a felettük cikázó három nazgult...

Az erdő véget ért, és a szárnyas szörnyek a lovas felé kerültek. Üldözték.

- Noro lím Arnir, noro lím! - hajszolt a lovát Tinwerín. Felemelte ezüst íját, vesszőt illesztett a húrra. A szárnyas iszonyatra célzott.

Eközben szinte érezte a másik dög szagú szárnyát elsuhanni maga mellett. A nyíl sebesen szelte át az estét. Míriel hátra fordult a nyeregben, és újabbakat lőtt.

Arnir a szelek szárnyán repült, nem volt messze Lórien erdeje.

~~~

*Íra ren ú. Amarath siria. Rad penna ídh ah bain, lalith. Ren ú im caun! -Kérlek, feledj el. Végzetünk másfelé visz. Leld meg valakivel a boldogságot, nevetést. Felejts el hercegem

**Namarie! - Ég veled!

***Amman meleth-nín? - Miért szerelmem?

****Cuio vae! Tiro i Melian i bad lín! - Légy jó! A Valák kísérjenek utadon!

*****Noro lím!/ Noro lím Arnir, noro lím! - Vágtass!/ Vágtass Arnir, vágtass!

~~~

Kuuukuccs!!!

Sajnálom tudom, hogy ez is lazán volt egy hét késés! Ne haragudjatok! De ettől függetlenül, már megvannak a terveim a kövire! :)

Köszönöm, hogy benéztél! ^^

~Laeriel~

~~~

( A fent belinkelt zene az, amire Mírielék táncoltak)