Kialszik minden láng

Sötétből egy hang kiált.

Nem bújhatsz el sziszegi a vörös szempár

De mindig van ki óvó karjába zár

Akár az álomban, Arnir patája szilárd anyagot fogott. Lépte nyomán apró csillogó út nyílt, s vezetett a semmibe. Lassan haladtak, a felhők fölött jártak. Az ösvény átlátszó volt, alattuk a semmi terült el. Egy hang kúszott konokul a levegőben: Tinwerín.

Az út lassan olyan lett akár a pázsit melyet ezer és ezer virág borít. Az ösvény egy ezüst veretes kapuba torkolt. Fény áradt belőle, a kapun túl félkörben alakok ültek. Két alak állt fel, s lépett a kapu alá, kezüket Míriel felé tárták. A lány leszáll a lóról, a két alak felé indult. A suttogás egyre erősebb lett: Tinwerín.

- Kik vagytok - kérdezte.

- Senkik kik a semmiben léteznek - szólt egy női hang. Majd újra: Tinwerín.

Míriel félve nyújtotta a kezét a fénylő tenyér felé.

Ám ekkor a fekete aura, mely üldözte őket, vadul vágta hátba, és kezdett kavarogni körülötte. A lány lebénult, izmai megvonaglottak,égtek. A földre(ösvényre) rogyott, és tehetetlenül fogta a fejét. Fejében a sziszegő hang, egyfolytában egy gondolatot sugallt: - Nem bújhatsz el. Semmivé leszel - A sötét fergeteg szinte magába szippantotta Mírielt,

- Ki vagy te? - üvöltötte bele a kavargó homályba. Mintha csak válaszolni akarna egy alak kezdett kibontakozni a feketeségből.

- Nem bújhatsz el előlem - sziszegte. Ám az alak továbbra is homályos volt. Egy fekete kéz nyúlt a térdre rogyott felé, erősen a karja után kapott. Húzta magával a sötétbe.

Egy női hang suttogott, majd suttogása kiáltássá erősödött:

- I loomin wanya arda, huiva ten tinwe kala! Loomin wanya!( Árnyékod is elpusztul e földről, helyét csillagfény veszi át! Pusztulj sötét árny!) - A szavak pengeként vágták át a sötét aurát. A köd sziszegve, és élesen sikoltva tűnt tova. Az út megszűnt.

Míriel érezte,hogy zuhan. Feje hasogatott, a világ homályossá vált körülötte. Elájult.

A saját kiáltásra ébredt. Ijedten kapott a levegőbe. Érezte,a fenyők jól ismert illatát, tudta hogy egy ismerős helyen van.

A folyó parton feküdt. Arnir mellette kuporgott, fejét a fűre hajtotta. Míriel kicsit szédelegve állt fel, és megdörzsölte a szemét, mintha csak álmodna. Ugyan ott állt, ahol a szarvast látta nem régen. Körbe fordult, most se szarvas nem ivott a folyónál, és a fák is békésen lengették leveleiket a kellemes langyos szélben.

- Ez nem lehet - suttogta Míriel, és átnézett a folyó túlpartjára. Semmi. Semmi mozgás, semmi nyoma a fekete ködnek.

Arnir megmozgatta a fülét, és talpra ugrott.

- Megőrültem? - fordult lovához a lány. A fehér mén kékes szürke szemit rá szegezte, és megrázta fejét.

Az aranyhajú az égre nézett, mely vöröses árnyaltokat öltött magára. Alkonyodott.

Míriel felült lova hátára, és hátra-hátra nézve, de vissza indult a palotába. Elgondolkodva ült a fehér ló hátán, nem tudta hova tenni a dolgokat. Megfogta a bal vállát, ahol a fekete kéz érte. A bőr mellény ott megfeketedett,mintha csak megégett volna.

Már a palota előtti kő hídnál elengedte Arnirt, és egyenesen az ispotály felé vette útját.

- Estel - nyitott be halkan a félhomályban úszó épületbe.

- Mit szeretnél? - fordult fel a nővére, és az asztalra tett egy köteg gyógyfüvet.

- Először bocsánatot kérni - csukta be maga mögött az ajtót Míriel.

- Megértelek, hiszen én sem szívesen mondtam volna semmit - mosolyodott el a sötét hajú.

- Te honnan...

- Honnan tudom? A testvéred vagyok, jobban ismerlek bárki másnál.

- De..én nem...vagyis... ugye nem szólsz róla senkinek?

- Nem bízol bennem? Nem szólok, csupán figyelmeztetlek, hogy veszélyes játékba kezdtél - Le emelet egy mozsarat az egyik polcról, és belerakta a villás végű leveleket. Törni kezdte. Míriel kissé megszédült, neki támaszkodott a falnak, és úgy folytatta.

- A második dolog. Emlékszel arra a szarvasra ami évekkel ezelőtt megmentet? - ült le egy székre.

- Igen - felelt szűkszavúan a nagyobbik.

- Ma is láttam. És beszélt hozzám Egy szót ismételt a fejemben: Tinwerín - Estel arcán árnyék suhant, kezében megállt a mozsár törő.

- Az állatok nem beszélnek.

- De ez igen!És aztán, valami üldözni kezdett minket. Egészen egy szakadék szélére... - Míriel amilyen részletesen csak tudta, elmesélte mi történt vele. A homályos alakokat, az árnyt, az ösvényt.

- Őrültség. - szögezte le Estel. - Nem lehet,hogy az ételedben volt valami?

- Estel! Te most bolondnak nevezel? - háborodott fel Míriel.

- Szó sincs róla de, ilyen nincs.

- Valami nincs rendben - vágott vissza - Árnyékok nem tűnnek csak úgy fel a semmiből!

- Álmodtál. Lehet,hogy a kezeden lévő balzsam illatától képzelted ezt. Mutasd csak! - kapott a sérült csukló után.

- Ne tereld el a szót! - rántotta ki nővére kezéből a kezét,

- Míriel, csupán látomás volt, semmi több. Nem nyílnak ösvények csak úgy a semmibe. Nem tűnnek el szarvasok,és nem sétálgatnak kósza ködök a Bakacsinban! - emelte fel a hangját Estel.

- De én láttam, a két szememmel! - ellenkezett a kicsi.

- Aludt ki magad. A kezed meg, csupán kend be este ezzel - Oda lépett az egyik kis polchoz, és le emelt róla egy fa tégelyt, a húga kezébe nyomta.

- Láttam amit láttam. - ráncolta a szemöldökét. Felállt, és hangtalanul kiment az épületből. A csillagok ugyan magasan voltak az égen, ám nem ragyogtak. A fogyó Hold vészjóslóan meredt egy kúszó felleg mögül. Fordult a szél, Északira váltott.

A hűvös szél bekúszott Míriel inge alá, és átfutott egész testén. Talán ez volt a leghűvösebb tavaszi éjszaka. A lány lassan botorkált a bükkfák árnyékában a palota kapuja felé. Egyszer csak olyan érzése támadt,mintha figyelnék. Megállt. Izmai megfeszültek, ugrásra kész volt. A szél kissé feltámadt, halk szavakat susogott: Nem bújhatsz el. Míriel hátra fordult, íme mintha árny szökkent volna tova a fák között, azoknak leveli feketék lettek, és hullottak. Míriel farkasszemet nézett a bozótossal. Íja után nyúlt és vesszőt illesztett a húrra. A levegő lehűlt, az éjjeli tücskök elhallgattak. Újabb mozgás, már Míriel bal oldalán. A lány szélsebesen fordult meg, és lőtte ki a nyilat. A vessző süvítve szállt, ám a levegőben porrá lett. A fáról, egy vörös szempár nézett vissza rá. Vörös fenyegető szempár, melynek pupillái vékony vonallá szűkültek. Lekúszott a fa törzséről akár a kígyó,és Míriel felé indult. Útját köd kísérte, fején csuklya honolt, köpenye a megtestesült árny. Míriel újabb nyilat lőtt, ez is porrá lett még mielőtt célt ért volna. A feketeség fenyegetően kúszott a lány köré. Nem sikoltott, csupán futásnak eredt. Futott ahogy a lába bírta, nem törődve mi van mögötte. Meglátta maga előtt a főkaput. Érezte, ahogy lábához ér a fekete aura és égeti azt. Nem botolhat meg, már nem volt messze a kapu. A hideg szél az arcába vágott, de mintha csak segítségre lenne, taszította a ködöt. Felszökellt a kő lépcsőkön, és villámként csapta be maga mögött a hatalmas kapu szárnyat. A köd kúszott az ajtó alatt, nem hagyta futni a lányt. Míriel ijedten futott a lépcsőhöz, mely szobájába veszettet. Végig rohant a folyosón, a sötétség utána. A fáklyák fénye kialudt a köd előtt, ezzel szinte teljes sötétségbe borítva a folyosót. Ott volt az ajtó, már nem volt messze a réz kilincs. Míriel mohon kapott a kilincs után,ám a zár szorult. A sötét közeledett, kioltva a fényt. A vörös szempár őt leste, halvány karok nyúltak utána amikor végre sikerült kinyitnia az öreg ajtót. Be eset a szobába, és lihegve csúszott le az ajtónak támaszkodva a földre. Behunyta a szemét, és fejét az ajtónak támasztotta. Kinyitotta, és körbe nézett a szobán. Egy sötét szürke köpenyes alak állt az ablak előtt. Míriel száján egy akaratlan sikoly szaladt ki, és a kilincs után tapogatózott.

- Míriel nyugalom -szólalt meg a köpenyes. - Mi történt? - lépett közelebb.

- Ne gyere közelebb!

- Csak én vagyok - az alak leemelte fejéről a csuklyát, és előbukkantak szőke tincsei.

- Legolas, hála Erunak - lélegzett fel a lány, és újra a földre csúszott.

- Mi történt? -guggolt le hozzá a fiú.

- Köd, ösvény, szarvas, árnyak árnyak mindenűt! - dadogta.

Legolas erre csak egy kérdő pillantással válaszolt, és felemelte a földről kedvesét,karjaiba kapta, és leült vele az ágy szélére. Míriel zokogásban tört ki. Válla rázkódott, félt.

- Itt vagyok, semmi baj - a herceg simogatni kezdte társa hátát, és szorosabban ölelte magához.

- A köd - szipogta a lány.

- Nincs itt semmi féle köd, csak te meg én meleth-nín - Az aranyhajú sírása lassan abba maradt. Biztonságban érezte magát Legolas mellett. Hangja és szívverése megnyugtatta.

Legolas kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. A mélykék szemeket, most félelem ülte meg. Míriel egész teste remegett, és tűz forró volt.

- Itt vagyok - suttogta, és letörölte a lány arcáról a könnyeket.

- Félek - vallotta be remegő hangon a lány , és újra kedves nyakába borult.

- Nincs mitől - suttogta a lány fülébe, és megpuszilta a homlokát.

- Pihenj le - Legolas társa fejét a párnára tette, és betakarta. Míriel még mindig remegett, és aggodalmasan nézett az ajtó felé.

- Itt vagyok - bújt mellé a fiú, és átkarolta a lány derekát.

~~~

Sziasztok! Késve (nagyot késve) de meghoztam az új fejit! Tudom a szokottnál rövidebb lett, ezért bocsi. Ígérem jobban fogok igyekezni a 19 fejezettel! Remélem tetszett! ^^

További jó délutánt. Nagy ölit küldök!

~Laeriel~