Mindenre másképp tekintek

Úgy érzem,rózsaszín köd amiben élek

Mégis szét kell válnunk, parancsra mennie kell

Régi emlék kísért, álom éled, s ködként tűnik el

- Mit szólnál hozzá, ha reggeli után ugyan itt találkozunk, és esetleg újra kilovagolunk, meg ha a kezed engedi akkor párbajozunk - ajánlotta fel Legolas miközben lesegítette kedvesét a lóról.

- Nem lesz az feltűnő,hogy egész napra eltűnünk? És ha keresnek?

- Ugyan már, ne aggódj. Nem lesz semmi gond - legyintett a herceg - Akkor? Mit szólsz hozzá?

- Jól hangzik, de hova akarsz menni, már minden erdőrészt bejártunk amit lehetett

- Azt csak hiszed - mosolyodott el a fiú, majd a hajába túrva ajkát a lányéra tapasztotta. Még szét sem váltak, de valaki már Legolas nevét kiáltotta. Míriel összerezzent, de Legolason is látszott,hogy zavart lett.

- Nem megmondtam? - kérdezte fojtott hangon Míriel.

- Semmi gond, nyugalom - Ám ekkor újabb kiáltás már közelebbről.

- Búj el! Ha nem javul a helyzet menj a szobádba.Innen nem messze van egy kis ösvény, az vezet a hátsó kapuhoz - mondta Legolas és rögtönözve a közelben lévő széna bálára bökött.

- Vigyázz magadra - Míriel megsimogatta kedvese arcát, és beosont a szénabálák mögé. Éppen időben mert a az istálló sarkán Galwor fordult be.

- Áh Legolas csak hogy megvagy! - kiáltotta a tünde amint közelebb ért a fiúhoz.

- Jó reggelt Galwor! Segíthetek valamiben? - kérdezte illedelmesen a szőke, pedig a háta közepére se kívánta a férfit.

- Apádtól hozok üzenetet, azt kéri,hogy tarts vele a mai napi tanácsra. Illetve mielőbb ki kéne menned a keleti határi faluba, felmérni a károkat

- Ez nem igaz! - sziszegte a herceg.

- Talán valami gond van? - kérdezte Galwor.

- Nincs semmi. Kérlek ha össze futsz apámmal, mond neki, hogy igyekszek

- Azt hiszem valamit félre értettél hercegem, a tanács perceken belül kezdődik. Azért jöttem,hogy elkísérjelek

- Hogy mi?! - gondolta magában Legolas.

- Értem, akkor pár percet kérek, amíg ellátom a lovam, és indulhatunk - felet végűl a szőke. Szomorú pillantást vetett a széna bálára, és Galwor vezetésével elindult a tanácsra.

- Egyszer még megölöm ezt a tündét - sziszegte Míriel, miután a páros eltűnt az építmény mögött. Nem volt egyszerű kijutni a szénából, akár hova lépett megcsúszott. Sikeresen elcsúszott egy kisebb kupacon, és nem bírt megkapaszkodni.A ruhájára szén szálak ragadtak, és a fejdísz is a földön landolt.

- Ezt nem hiszem el! - mérgelődött, felkapta az földön heverő ezüst díszt, és felállt. Hajába széna szálak díszelegtek, ruhája összegyűrődött. Amilyen gyorsan csak tudta, úgy kereste a kis ösvényt. Kicsit fellélegzett amikor megtalálta. Nem akart senkivel  sem összefutni, így gyorsabban szedte a lábát. Könyörgöm csak ne fussak össze senkivel. Kérlek Eru, ne hozz az utamba senkit!

Gyorsított léptein, mert már közelednek érezte a célt. Ám valamibe (valakibe) beleütközött. Rá se nézett az illetőre, csak elmorogott egy gyors elnézést kéreket, és már sietett is tovább. Egy hideg hang szólította a nevén. A lány megmerevedett, pontosan tudta,hogy kié ez a hang. Félve fordult szembe a gazdájával. Eru kérlek most segíts! - mondogatta magában, amikor bele nézett a kék szemekbe.

- Uram, őszintén sajnálom, nem vettem észre - hajolt meg a zavarodott lány.

- Nem történet semmi gond Míriel - szólalt meg Thranduil, és végig mérte a lányt. Majd egyik szemöldökét kérdően vonta fel.

- A valákra, miért pont most?! Húzd ki magad, csak természetesen, mert nem most búcsúztál el egy meleg csók keretében a fiától. Nem nem kedves természetesen nem. - hiába nyugtatta magát, mégsem sikerült teljesen makulátlanra az alakítás.

- Szabad tudnom... - kezdett bele a király. Míriel tovább gondolta a kérdést: hogy hol jártál? hogy miért nézel ki így?

- Hogy hogy van a kezed? - fejezte be a mondatott az uralkodó. Mírielt száját egy meg könnyebbült sóhaj hagyta el.

- Köszönöm kérdését, remekül. Nem fáj, és mozgatni is tudom - az aranyhajú próbált higgadt lenni, több-kevesebb sikerrel.

- Örömmel hallom, a nővéred is megerősítette. Ha továbbra is ilyen jól megy a felépülés, akár holnap után vissza kaphatod a tisztséged.

- Köszönöm uram. Ha most megbocsájt - próbálta leplezni az örömét. Illedelmesen fejet hajtott, majd tovább sietett az úton. Végre megtalálta a kis barna ajtót amit keresett. Még mindig lélegzett visszafojtva halad a folyosón. Egy kis csiga lépcsőhöz ért, felsietett rajta. Kettesével szedte a fokokat. A csiga lépcső egy boltív alatt megszakadt, ebből Míriel arra következtetett, egy emeletre ért.

Át ment a boltív alatt, és követte a fáklyák sorát. Egy lélek sem volt, csak az ő ruhájának susogása törte meg a kísérteties csendet. Pár forduló után, elő tűnt egy jól ismert folyosó. Futott az ajtajához, és lenyomta a rész kilincset. Ám valaki ki jött rajta.

- Míriel?!

- Estel?! Öm... te mit keresel a szobámban?

- Te mit keresel a szobádon kívül? - vágott vissza nővére, és tekintete a gyűrődött ruhára siklott.

- Sétáltam - hadarta Míriel.

- És este? A fegyvereid és a cipőd nélkül? - felvonta vékony szemöldökét és magyarázatot várt.

- Öh..öm.. igen este kimentem sétálni, és kicsit Arnirt is kivittem, lovagoltunk egy keveset.

- Úgy hogy Arnir az istállóban aludt?! És csizma nélkül, szoknyában? - összevonta maga előtt a kezét, és toporgott.

- Öm... tudod az úgy volt hogy... - próbált magyarázkodni Míriel.

- És hogy nézel ki? Csupa széna vagy! Na jó gyere csak - a szoba felé intett, jelezve húgának, fáradjon be. Míriel leült az ágyra, és figyelte amint nővére szembe fordít vele egy széket, majd keresztbe teszi a lábát, össze fonja kezét, és a tekintetét rá szegezi.

- Magyarázatot - mondta komolyan.

- Olyan vagy mint anya... - forgatta a szemét Míriel.

- Magyarázatot - ismételte nővére.

- Estel, csak sétáltam - füllentett húga.

- Míriel ne kezdjük előröl. Mond hol voltál? Az ablakod tárva nyitva, a tőröd ledobva az ágyra, és a csizmáid is szanaszét hevernek. Ezenkívül Arnir békésen szunyókált az istállóban. Te meg most, szénásan be állítasz, ráadásul a hátsó lépcsőn jöttél. Itt valami nagyon nem stimmel húgocskám. Hol voltál? - minden szava megfontolt volt, és közelebb hajolva az aranyhajúhoz, várta a választ.

- Sehol...izé sétáltam - még mindig tagadott.

- Aha. És milyen érdekes, hogy délben keveredsz haza.

- Estel ne vallass! Nem tartozom magyarázattal! - fakadt ki Míriel. Estel felállt a helyéről, és húga elé lépett.

- Féltelek. Nagyobb kincs vagy mint gondolnád. Nem akarom,hogy bajod essen.

- Nem esett semmi bajom, látod itt vagyok - mutatott magára a "vádlott". Estel egy mélyet sóhajtott, és megfordult.

- És egyedül sétáltál? - kérdezte sejtelmesen a nővére.

- Igen - válaszolt gondolkodás nélkül a kisebb.

- Tudom hol voltál, és azt is hogy kivel - Míriel teljesen ledöbbent, mintha leforrázták volna. Tudja?! tudja... de honnan?! Nem nem tudhatja.. csak egy trükk, maradj nyugodt.

- Nekem nem tudsz hazudni húgocskám - Estel belenézett a sötétkék szempárba, majd sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

Míriel megrökönyödve ült az ágyon, az ajtót bámulva. Nem tudta, hogy nővére hazudott, vagy igazat mondott.Sosem látta Estelt ilyennek. Valami megmagyarázhatatlan csillogott a szemében. Talán egy óra is eltelhetett, amíg ott ült, mozdulatlan. Némán nézett maga elé, fejében ezer és ezer gondolat cikázott. Nem tudta mit csináljon. Ha nővére tényleg igazat mondott az végzetes is lehet. Titkon abba reménykedett, csupán egy trükk volt a sok közül.

Hideg vízbe megmosta az arcát, rendbe szedte a haját, és átöltözött. Felvette a Lórienből kapott barna nadrágot, az egyik fehér inget, és egy szürke bőrmellényt. Már csizmájába is belebújt, de úgy érezte valami hiányzik. A jól megszokott alkarvédők. Lebiggyesztett szájjal meredt a kötésre. Nem tudta mi van alatta, de kíváncsi volt. Elkezdte letekerni a vászon csíkot. Két réteg volt rákötve a sebre, és a második athelas és kamilla illat keverékét hozta magával. Remegő kézzel, és csukott szemmel tekerte le az utolsó réteget is a sebről. A fehér vászon a földre hullt, és a lány kinyitotta a szemét. Három rövid vonal volt behegesedve a csuklón. Kicsit megforgatta, mintha nem is az övé lenne. Enyhe fájdalom nyílalt belé, de nem volt vészes. Tekintete a sarokban álló kardra tévedt. Kicsit félve nyúlt a fegyver után, régen nem volt a kezében. Ujjait a markolatra kulcsolta, és kihúzta a fényes pengét. Az ezüsttel kivert hüvely tompán koppant a földön. Először az egészséges kezével forgatta a kardot, tett pár támadó mozdulatot. Egy dobással átdobta a sebhelyes kezébe. Mivel nem érzett semmit forgatni kezdte a pengét. Csuklója ropogott a mozdulatra, és enyhe fájdalom égette. A kard kieset a sérült kézből, és csilingelve hullt a földre. Míriel egy sóhaj kíséretében tette helyére a fegyvert. Most ahhoz az íjhoz lépett, amit Barantól kapott. Megmarkolta az ezüstözött íjat, és másik kezével meghúzta a húrt. Csuklója megremegett, és nem volt képes kihúzva tartani az ideget. Most cserélt, az íj nem volt nehéz, kifejezetten könnyű. Ám a sebhelyes kéz, ezt is elejtette.

- Mikor lesz már vége? - kérdezte magától szomorúan az aranyhajú, és a kard mellé támasztotta az íjat. Tudta, hogy valahova elrakta a régi bőrből készült védőket. Az éjjeli szekrénye fiókjában kezdett kotorászni.Pár perc keresés után megtalálta a kissé régi alkarvédőket. Igaz, a tartása nem volt olyan jó mint a Lórieninek, de kedves emlékeket idézett. Befűzte a vékony zsinórokat, felvette az íját és tegezét, eltette az egyik tőrét, és kiperdült a szobából. Elindult a fő lépcső felé, és lesietett a trón termen keresztül az udvarra. Már reflexszerűen az istálló felé vette volna az útját; mikor eszébe jutott a füttyszó. Egy rövid, de hangos füttyentés után, Arnir jött elő a lombos fák takarásából. Kényelmesen ügetett, fehér szőrén foltokban kúsztak a lombok árnyai.

- Jó fiú - dicsérte meg a lány, és megsimogatta a ló homlokát. Felkapaszkodott a fehér mén hátára, és beügetett a rengetegbe.Ki kellett,hogy tisztuljon a feje, egyedül akart lenni. Nem irányította lovát, csak ült , és nézte az alatta kúszó földet. Ki ügettek a folyó partra. Arnir megtorpant a fák takarásában. Egy szarvas ivott a folyónál. A lánynak olyan ismerős volt. Az állat felé fordította díszes aganccsal ékesített fejét. A fekete szemek, kérdően fürkészték. Ugyanaz a tekintett,ugyanazok a szemek, mint évekkel ezelőtt!. Képek villantak be a lánynak, arról amikor ez a szarvas mentette meg az életüket (szerk:. lásd Míriel nagyon titkos naplója). Lépdelésre sarkalta Arnirt, és lassan közeledett az állathoz. Leszállt a lóról, egészen közel merészkedett a vadhoz. Az csak állt, és figyelt. Egy karnyújtásnyi távolságra voltak egymástól, mikor ugyanaz a hang szólt a fejében mint régen: Tinwerín. Az állat, közel hajolt hozzá és Míriel fejében újra elhangzott: Tinwerín.

- Ki vagy te? - kérdezte suttogva a lány és belenézett a fekete szemekbe. Fejében hangzott a válasz: Itt az a kérdés, te tudod-e hogy kivagy. A folyó partra árnyék borult, a szél feltámadt. A szarvas feszülten kapta fel a fejét, és a lány háta mögötti erdőt kémlelte. Tinwerín ismételte újra. Izmai megfeszültek, és figyelt. A Míriel háta mögötti erdő fái megremegtek, és ropogva hullatták lombjukat valami hatására. Feketeség kúszott feléjük a semmiből. Tinwerín üvöltött Míriel fejében újra a hang, és a szarvas futásnak eredt. Míriel átnézett a válla fölött, és látta feléje nyújtózó sötét ködöt. Úgy tetszett mintha alakok lennének, kezek nyúltak a lány felé. Arnir élesen nyihogott föl. Míriel felpattant lova hátára, és követni kezdte az előtte szökellő szarvast. Csak az állatott látta, semmi mást. Nem nézett hátra. Egyszerre sikolyok tömege hangzott Míriel fejében. Nem tudta kik sikítanak. Arnir rohant, hogy lépést tudjon a vaddal tartani. Mögöttük a fák levelei feketék lettek, és valamelyik el is porladt. A fekete köd újabb fához ért, újabb sikoly a lány fejében. A fák sikítottak, segítségért rimánkodtak. A fejéhez kapott. A sikolyok között egy másik, sziszegés szerű hang szólt: Nem bújhatsz el!

Amikor felkapta a fejét, egy ismeretlen erdőrészen ügettek. A fák lombjai között átszűrődött a délutáni Nap erőtlen fénye. A fák ritkulni kezdtek,majd cserjék vették át a helyüket. A levegő érdekes, friss tömény virág illatot hozott. A szél leheletként suhogott a fák között, és futott tova a Köd hegység felé. Megszűnt a madár dal, megszűnt minden hang. Csend lett. Míriel megállította Arnirt. Fürkészően nézett körbe. Semmi mozgás, se hang. Hátra nézett, és az erdő sötétlett, most valahogy félelmetesen. Arnir vezényszó nélkül indult el, egyenesen előre. Hamarosan a cserjék is elfogytak, a föld megszakadt. Egy szakadék tátongott előttük. Mírielbe villámként csapott a felismerés. Az álom. A szakadék. Az árnyak. Az ösvény. A szarvas ott állt a szakadék peremén. Míriel és lova közelebb ment, és lenézett. A szakadék alját nem lehetett látni, mintha a semmibe nyúlt volna. A szarvas lelépet. Eltűnt.

Míriel bámulta azt a helyet,ahol az állat állt. Nem nem zuhant le, csak lelépet, és köddé vált.

- Arnir, most vagy soha - még egyszer vissza nézett a sötétlő erdőre, melybe most is úgy tetszett, ott gomolyog a fekete köd. Gazdája szavára a ló lelépet a szikla peremről...

                                                               ~~~

Sziasztok! Hát igen, itt a 17.fejezet! Kicsit megkésve, te itt van. Nem tudom,hogy ez mennyire lett jó, és mennyire tetszik nektek. Mert az első jó pár sort, úgy kellett kierőszakolnom magamból. Ha lassan és unalmasan indul,elnézést kérek. Fogalmam sem volt,hogyan is kéne elkezdeni...

 Olvasómnak egy nagyon nagyon nagy ölelést küldök, mert fejezetről-fejezetre követik az eseményeket!

Köszönöm nektek! : )

~Laeriel~