Kúszik a Nap, fel az égre

Meleget hozz jelezve, az éjnek vége

Indul ím a színjáték, új bőrbe bújva

Büszke, fehér alakja árnyékot vett, megláncolva

- Gyere, segítek! - nyújtotta a kezét Argalad a szekérről lekecmergő nőnek.

- Köszönöm - fogadta el a segítő kezet Tinwerín, majd leugrott a fa kocsiról. A fogadó hátsó udvarán álltak, ablakaiból meleg fény sugárzott ki az éjszakába. A szénás kocsi most már üresen ásított, potyautasai pedig a hátsó ajtón lépdeltek csendesen.

- Thorongil úr, akkor az utolsó szobák - nyújtotta át a lépcsőfordulóban a kulcsokat az idős férfi. - Reggel találkozunk.

- Hálás köszönetem - biccentett Aragorn, majd zsebre vágta a három kulcsot. Felérve a rozoga fa lépcsőn egy félhomályos folyosó fogadta az utazókat, melyen csak pár fáklya pislákolt. Ők a folyosó végén lévő három szobához igyekeztek, ám mielőtt ki-ki elvonult volna a maga csendes magányába, előtte a Vándorhoz csoportosultak.

- Ajánlom, hogy jó magyarázattal szolgálj, Vándor - csukta be maga mögött finoman az ajtót a vala.

- Igyekezni fogok. - Aragorn behúzta a szoba ablakán lévő függönyöket, majd a pislákoló gyertyákból valamennyit eloltott, csak egy maradt égve. Argalad résnyire kinyitotta az ajtót, szétnézett a folyosón, majd ő is kérdő pillantással fordult vezetőjükhöz.

A dúnadán leült az egyik székre, lábát az asztalra rakta. Kényelmesen előhúzta pipáját, majd percek múlva nyugodtan pöfékelt. Argalad karba font kezekkel állt a falat támasztva, míg Tinwerín a kószával szemben foglalt helyet.

- Nos, barátaim üdvözöllek titeket az Öreg Halászban - fújt ki egy füstkarikát Aragorn. - Ez utunk első állomása. Sajnálom, hogy a fuvar nem a legkényelmesebb volt, de hát ez van.

- Mégis erről miért nem szóltál az utunk kezdetén?! - vonta kérdőre Tinwerín. - Mégis miről nem tudunk még?

- Tartottam attól, hogy mégsem jönnétek velem. Így pár részletet el kellett hallgatnom a cél érdekében, de a lényeg ugyanaz: meg kell szerezni a flottáról szóló papírokat. Aztán az ehhez vezető út... az már döcögősebb - vette ki a szájából a pipát. - Holnap késő reggel kezdődik majd minden, az idáig vezető utunk csak bemelegítés volt. Toer és családja hű szövetségese Gondornak, megbízhatunk bennük. Két gyermekük is a várban lát el feladatokat, és a további kapcsolataikról nem is beszéltem, a bejutás egyszerű lesz.

- Mit jelent az, hogy egyszerű? - kérdezte kételkedőn Argalad. - Odaállunk a kapu elé, és szépen kérjük, hogy eresszenek be?

- Nem barátom, maguktól fognak nekünk kaput nyitni, önként és dalolva. De ehhez sok minden kell, nem szabad, hogy gyanút fogjanak. Holnap reggel érkezik meg útjáról Toer sógora, aki rabszolga kereskedő. Ő fog bevinni engem, és téged Tinwerín - nézett rá a fehér hajúra a férfi. A vala szája már szólásra is nyílt volna, de Aragorn folytatta. - Mostanában meglehetősen sok rabszolga megfordul a várban és a városban is. Te egy szolgáló leszel, és ez fog hozzá segíteni ahhoz, hogy megszerezd az uralkodó pecsétjét. Ugyanis, azokat a papírokat a kincstárban őrzik, parancs nélkül nem lehet bejutni. A parancs hitelesítéséhez pedig kell az uralkodó pecsétje. - Aragorn elhallgatott, várta barátja reakcióját. Tinwerín egy ideig nézett maga elé az eddig az asztalon pihenő keze ökölbe szorult.

- Tisztában vagy azzal, hogy eljátszottad a bizalmam? - emelte szemeit a férfira, melyek most szikrákat szórtak. - Tisztában vagy azzal, hogyha nem lenne ilyen fontos a cél, és nem neveznélek régi jó barátomnak, akkor már régen Lórien felé tartanék?!

- Igen, Úrnőm - sütötte le szemeit a Vándor. - és rettentően sajnálom. Tudom, nem volt tisztességes, de kénytelen voltam hallgatáshoz folyamodni. Bocsánatodat kérem, ahogy a tiédet is, barátom - nézett rá Argaladra. - Ígérem, ma este mindent megtudtok.

- Elnézem - mondta száj húzva a vörös hajú. - De ha bármi félre csúszik, azért téged vonlak felelősségre.

- Természetesen - helyeselt a kósza. - A te szereped egészen egyszerű lesz, kuktaként fogsz segédkezni a konyhában Toerék lánya mellett, aki szakács. Ezenkívül te fogod majd elhozni a lepecsételt parancsot is, és segíteni fogsz nekem bejutni a kincstárba.

- És utána, miután megvannak a kívánt papírok? Egyszerűen elsétálunk? Vagy akkor is szalmás szekéren akarsz kicsempészni minket - kérdezte cinikusan a fehér hajú.

- A borospincéből vezet ki egy rejtett folyosó, onnan pedig visszajövünk ide, majd pedig irány Tolfalas. Van még kérdés? - állt fel az asztaltól Aragorn.

- És ha valami balul üt ki? Van valami tartalék terved? - kételkedett tovább Argalad.

- Nincs rá szükség, barátom. Már egy hónapja tervezzük ezt, semmi baj nem fog történni - nyugtatta a kósza. - A két szélső szoba a tiétek - vette ki zsebéből a két kulcsot, és az illetékesek kezébe adta. - Akkor holnap reggel - búcsúzott.

- Jó éjszakát - nyitotta ki az ajtót Tinwerín, majd Argaladdal együtt távoztak.

- Nem bízol benne - fordult szembe barátjával a nő, amikor már kint voltak a folyosón.

- Nem... - morogta Argalad. - Egyáltalán mi rá a garancia, hogy a terve sikerül?

- Semmi - vont vállat a vala. - De bíznunk kell egymásban, a kétségek ellenére is. Nem lesz semmi gond.

- Ha te mondod - hagyta rá a vörös, majd kinyitotta saját szobája ajtaját. - Szép álmokat - mosolygott rá a nőre, majd eltűnt a szoba homályában. Tinwerín is visszavonult, holmijait csak ledobta az egyik székre. A kicsiny szobában el voltak húzva a függönyök, de így is besütött a holdvilág. Egy hatágú gyertyatartóban pislákoltak a gyertyák, kellemes meleg fényükkel megtöltve a rozoga szobát. Nem volt túl otthonos, a berendezése is eléggé szegényes volt. Egy komód, asztal két székkel, egy mosdótál és egy ágy. Mind- mind ősöreg fából készült holmik, amiknek csak egy fuvallat kellet volna, és összedőlnek. A vala megmosta arcát, levetette csizmáit, poros útikabátját, köpenyét és máris eldőlt az ágyon. Az sem volt a legkényelmesebb, kemény vánkosa nyomta a fejét. De a kimerültségtől így is hamar jött a szemeire álom, még ha az éber álom volt is.

Az éjszaka gyorsan folyt tova, és a reggel is sebesen jött. Alcarain arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Begombolta ingét, beleugrott csizmáiba és már ajtót is nyitott.

- Jó reggelt - üdvözölte Argalad. - Toer sógora megérkezett, már csak rád várunk.

- Ahj, remek - sóhajtott fel a fehér hajú. - Máris megyek - csukta be fáradtan az ajtót, majd pillanatokkal később a szokásos holmijaival együtt már lefelé tartottak a lépcsőn. Már a fordulóból látták a pult felett görnyedő, borostás férfit aki épp Aragornnal beszélgetett. Sötét, vékonyan rétegzett ruhája kiválóan védte a hőség ellen, amely napközben (főleg a sivatagban) elviselhetetlen volt. Ruháján látszott, hogy sokat utazott, nadrágját porfoltok míg csizmája talpát homok borította. A pultban ott szorgoskodott Toer felesége, akin látszott, sok telet megélt. A fogadóban most rajtuk kívül egy lélek sem volt, a székek s asztalok üresen álltak. Az éjjeli tivornya már hajnalban elvonult, az üres korsókat és tálakat már régen összeszedték.

- Na végre - fordult hátra székén a Vándor, az érkezők zajára. - Hamarosan indulunk. Addig is, Mertena ő itt Toer sógora, Kevol - bökött fejével a mellette ücsörgő férfira.

- Örülök, Mertena - nyújtotta kezét Tinwerín felé, majd kezet szorítottak.

- Szintúgy - erőltetett mosolyt az arcára a vala. - Mikor akartok indulni?

- Reggeli után, de hölgyem ha nem sértem meg, egyáltalán nem néz ki rabszolgának - mérte végig Kevol a vele szemben álló nőt.

- Ezt megoldjuk, fiam - szólt közbe rekedtes hangján Toer felesége. - Van egy pár zsákvászon ruha hátul, az szerintem tökéletes lesz - azzal egy kis ajtón máris eltűnt, majd pár pillanat múlva egy homokszínű, helyenként szakadt ruhát hozott a kezében. Átnyújtotta Tinwerínnek, majd máris a konyhába ment a reggeli terítékért. Nemsokára már a bőséges reggeli felett ültek, ami főleg déli gyümölcsökből és frissensült édes cipóból állt. Miután ettek, lassan elkezdtek az úthoz készülődni. Aragorn a Kevoléhoz hasonló ruhát öltött, fekete, lazán hátrakötött kendőjéből csak szikár, kék szeme látszott ki. Oldalán kurta szablya lógott, míg kezébe lándzsát fogott. Tinwerín kénytelen volt kibontani rendezett fonatait, levetni a szépen szabott ruhákat, és helyette felölteni a durva anyagú, szakadt zsákvászon ruhát. A ruha megviselt volt, alja tépett és épp hogy térd fölöttig ért. Haját összekócolták, kezét, lábait és arcát helyenként faszénnel kenték be, a koszos hatás elérése érdekében. Csizmáit, kardját, köpenyét is ott kellett hagynia, kénytelen volt fegyvertelenül és mezítláb elindulni. Végszóra befutott Toer lánya is, a vár szakácsnője. Ő is sötét ruhában volt, ami a földig ért.

- Harol bemutatom Kevol feleségét, Toerék lányát Nila asszonyt. Nila asszony, ő a barátom Harol, ő lesz az elkövetkezendő napokban a kuktája - miután Aragorn által túlestek a bemutatkozáson, Argalad is hasonló öltözetet kapott, mint a csapat többi tagja.

- Még egy apróság - fordult Tinwerínhez Kevol. - Kérem ne haragudjon ezért, de muszáj - húzott elő táskájából egy bilincset, melynek végén hosszú lánc lógott. - Adja a kezét. - Tinwerín vonakodva, de odanyújtotta mindkét csuklóját, és hagyta, hogy rájuk kattintsák az öreg, vasbéklyókat.

- Sok szerencsét fiatalok - búcsúzott tőlük Toerné. - A lovaitok bármelyik pillanatban menetre készen várnak titeket, ha - ne adja Isten - bármi baj történne, idő előtt.

- Köszönjük, asszonyom - hálálkodott Aragorn, majd az új bőrbe bújt csapatához fordult. - Ahogy nektek is, hogy velem tartotok. Jó szerencsét mindnyájunknak! A tervhez tartsátok magatokat - azzal kilépet Kevol kíséretében a fogadó ajtaján. A kereskedő mögött Tinwerín lépkedett, talpát már most sértette a durva szemű homok, ami betelepedett az utcákra. A válla fölött visszanézett, és látta amint Argalad Nila asszony kíséretében elindul a tőlük nem is olyan távol fekvő fűszerpiac felé. A Nap még nem érte el delelőjét, de már hőség volt a városban. Elhaladtak hol fából, hol kőből tákolt házak előtt míg a közeli piacon vágtak át. A piac felé haladva egyre több lett az ember, és a vásár zaja már jó pár méterről elérte őket. Beérték a bódék és kereskedők forgatagába, lépten- nyomon árusok próbálták eladni nekik a portékájukat. Minden volt ott, amit csak az ember el tudott képzelni. Kagyló ékszerek csillantak meg a kora déli nap fényében, cserép edények és vázák pihentek az árnyékában nyakukon és oldalukon színes zománc mintákkal. Könnyű anyagú ruhákat lengetett a meleg szél, ami nem is olyan messziről friss hal illatát hozta. A sok ruhanemű, és kosár mellett voltak olyan árusok kiknek standja előtt láncra vert emberek ültek, koszosan és soványan. Volt köztük férfi és nő is egyaránt, de Tinwerín egy- egy gyereket is látott. Arcára fintor kúszott a szerencsétlenek láttán, legszívesebben azonnal elvágta volna láncaikat. Kevol megállt az egyik árusnál, és vett két nőt és egy férfit. Odanyomta az árus elé az erszény aranyat, majd további láncokkal Tinwerín mögé láncolta a rabszolgákat. A valát pásztázó szemek vizslatták, nem okvetlenül. Bőre az ott élőképhez képest szinte már fehérnek számított, nem is beszélve hófehér hajáról és szürke szín szeméről. A nap egyre jobban tűzött, meztelen talpa alatt egyre jobban felmelegítette a homokot. Hamarosan az út meredekebb lett, és jó egy óra gyaloglás után látni lehetett a vár falait. Azok koszos fehéren törtek az ég felé, látszott rajta, hogy állja az idők próbáját. Szolid tornyai most még kurta árnyékot vetettek a környező tengerpartra, mivel a nap akkor érte el delelőjét. A dombon már a szél is erősebben fújt, a hőség is elviselhetőbbé vállt.

- Az ott a főbejárat - magyarázta Kevol, és fejével a tőlük balra elnyújtózó kapura bökött. - Mi most az egyik szélsőn megyünk be, de jobb ha észben tartjátok. Abban a szárnyban van a kincstár, ott őrzik azt, ami nektek kell - szabad kezével a keleti szárny felé mutatott. - A tengerre pedig a lakrészek néznek, alatta rózsás kert terül el. A konyha itt, a déli szárnyban van. Meltena téged ott engedlek utadra, majd Nila és testvére segít neked eligazodni. Te pedig, barátom az őrségváltáskor az ebédlő bejárata előtt fogsz állni, majd pedig a kapu környékén kell strázsálnod. Egyenlőre legyen elég ennyi, egyet se féljetek, majd még beszélünk - zárta le gyorsan a beszélgetést a férfi, mert meglátták maguk előtt a déli kapu körvonalait. Már messziről megpillantották az őrjáratozó, feketébe öltözött katonákat, akik a kapu előtt haladtak el. A bejárat előtt két őr állt, lándzsával a kezükben.

- Az ígért szállítmány - szólt oda az őröknek. - A karaván többi része, ahogy az uratok kérte elkanyarodott az öblök felé.

- Kérem a papírjaidat! - nyújtotta kezét az egyik őr. Kevol szó nélkül kiszedte zsákjából a viharvert okmányokat és odaadta. A katona átolvasta őket, majd megszámolta a láncra vert emberek létszámát és végül visszaadta a papírokat.

- Mehettek - nyitották ki előttük az ajtót. A kis menet belépett a hűvös falak közé, ahol már Tinwerín is egy kicsit fellélegzett. A kőfalak ridegen magasodtak föléjük, folyosók vezettek keleti és nyugati irányba. Nem kellett sokat menniük, és máris egy fa ajtóhoz értek. Ez vezetett a déli szárnyba, vagyis a konyhákba. Ebben a szárnyban laktak a cselédek, az inasok, a kukták és megannyi más ember aki az udvar kényelmét szolgálta. Szűk folyosón haladtak keresztül, amelyből számtalan ajtó nyílt. Orrukat már megcsapta a készülő ebéd illata, fülüket megütötte a szakácsok és konyhalányok duruzsolása. Velük szemben is jöttek- mentek az emberek, cselédek. Volt olyan aki vizet hozott két súlyos vödörben, más fát cipelt a kemencébe. Megint más, valószínűleg az egyik lovász fiú, trágyával teli vödrökkel tartott kifelé az istállóhoz. Kevolék befordultak a folyosón, és megálltak a végében lévő ajtónál. Kopogtattak, majd várták, hogy ajtót nyissanak. Nem telt bele pár perc és a fa ajtón egy fekete hajú, terebélyes asszonyság dugta ki a fejét.

- Kevol? Ó na végre! - örvendezett. - Szervusztok! - tárta ki az ajtót. Odabent nagy volt a sürgés- forgás, éppen a ruhákat mosták. Nagy, földbe mélyített medencékben úszott a lepedő vászon, habzott a szappan és csobogott a víz. A medencék mellett cselédlányok térdepeltek egy- egy fateknővel maguk mellett. Csak pár fej volt, aki az érkezőkre felemelkedett, de jobbára ügyet sem vetettek a jövevényekre.

- Szervusz, Forla! Ő lenne Mertena, akiről már jó pár hete beszélünk - bökött hátra Tinwerín felé a férfi.

- Üdv, drágám én Forla vagyok. A szüleimmel már biztosan találkoztál, ahogy a sógorommal is - dalolta kedvesen Forla.

- Akkor a gondjaidra is bízom, ne téveszd szem elől - hagyta rá Kevol, majd leoldott a vala csuklójáról a láncot.

- Ebéd után a kertben, a kútnál találkozunk - mondta suttogva Aragorn, majd a kereskedő és a többi szolga kíséretében elhagyta a mosókonyhát. Tinwerín a szeme sarkából a mosó lányokat pásztázta, majd a helyiséget igyekezett a szemével felfedezni.

- Szóval te lennél Mertena - szólalt meg lágy hangon a fekete hajú. - Hát, üdv a Umbar várában. Megmutatom a szállásodat. - A két nő egy - a konyhából nyíló - mellék folyosón indult el, amely nem volt hosszú és csupán két ajtó nyílt belőle. A magas belterű szobában számtalan ágy sorakozott, mindegyik mellett egy-egy tál és egy szekrényke.

- Itt fogsz lakni, a többiekkel amíg meg nem szerzitek amiért jöttetek. A szemben lévő ajtó a fürdő, amin átjöttünk az a mosókonyha, és a fő folyosóból nyílnak a konyhák és a kamrák. A kisebb, ívesebb ajtó visz le a pincébe és közvetlenül a bejárat utáni jobb kézre eső folyosó visz a keleti szárnyba. A bal kézre eső a nyugatiba, de egyet se félj majd én segítek eligazodni - dalolta vidáman, majd a szoba végében lévő ágyhoz sétált. - Ez az ágyad, de ügyem maradsz sokáig, gondolom.

- Azt én is őszintén remélem - ült le az ágyra Alcarain.

- Látszik, hogy nem idevalósi vagy - sóhajtott fel Forla a fejét csóválva. - Olyan vagy, mint akit fehérre meszeltek - kuncogott. Tinwerín is fanyarul elmosolyodott, majd így szólt.

- Ilyenek ezek az északi népek. De találkoztál esetleg egy vörös hajú férfival? Úgy tudom a testvéreddel indult el.

- Nos kedvesem, kicsit ráncba szedlek, aztán besegítesz a mosásban. A barátod már megérkezett, úgy egy fél órája a nővéremmel a piacról, ők a konyhában tüsténkednek - azzal a szoba sarkában álló, nagy faládához lépett és ruhákat kezdett kiszedni belőle. Mígnem a kezébe akadt egy bíborszín, könnyű anyagú, egyszerű szabású ruha. Ezt adta Tinwerín kezébe egy topánnal, és egy zsákszabású hálóruhával együtt.

- Mosakodj meg, majd gyere segíteni. Hamarosan felszolgáljuk az ebédet, ott majd megmutatom neked Umbar urát - közelebb hajolt az ágyon ülőhöz és suttogva folytatta. - Ravaszabb, még a rókánál is. Nem könnyű átverni, vigyázz vele. Úgy hallottam a pecsét gyűrűjét csak este veszi le, ne szalaszd majd el a lehetőséget.

Nyúlik az árnyék, de tűz a déli nap

Túl a folyón ott várnak már  magas falak

Szavannán és soha nem látott tájakon

lovagolok, a napokat számolom.

Az Anduin, nyugori nevén a Nagy- folyó sok vidéken vág át, mire Lebennin vidékénél a Belfalasi- öbölbe torkollik. Az Ered Mithrintől Rohanon át egészen Gondorig sok folyó és folyam csatlakozik hozzá. Ez a folyó kísérte hőseinket is hosszú útjuk során. Aragornék maguk mögött hagyták a Déli sekélyest, és indulásuktól számított harmadik napon már a Raurosi vízesésnél pihentek, ami az Emyn muil árnyékában zúdult alá a Nagy- folyóba. Nem sokkal előttük terültek el Nindalf csatornái, amint az Andiunba futnak. Ezen a lápos, mocsaras vidéken a buja és makacs növényzet miatt nehéz volt a haladás, a zsombékos láp nem engedett egykönnyen. Útjuk első hetében elérték Osgiliathot, itt kerültek legközelebb Mordorhoz és egyben a Haradi úthoz. Mégis egyhangúan úgy döntöttek, nem térnek rá az útra. Kerülték a várost, amennyire csak lehetett és leginkább az éj leple alatt utaztak. Ithilien földje mit sem vesztett szépségéből, még az árnyék alatt sem. Füves mezőkkel és rétekkel, csobogó vízesésekkel volt tarkítva most is, mintha meg sem érezné a szomszédjában egyre csak növekvő sötétséget. Már két és fél hét múlva Dél Ithilien mezőin és gyér erdőségein vágtak keresztül, ott ásítottak a távolban, sötéten és fenyegetőn az Ephel Dúath vonulatai. Tinwerín érezte az árnyat, mely rátelepült a vidékre. Szörnyű, nyomasztó érzés kerítette hatalmába melytől nagyon sokáig nem bírt szabadulni. Mordor sokkal jobban erőre kapott, mint gondolta, ám most teljesen más feladatra kellett koncentrálnia. Nemsokára elébük került a Poros folyó, amely az Árnyék- hegységből eredt. Útjukat egyenesen ketté vágta, és a gázló vészesen közel volt Mordor határaihoz. Mindhárman megállították lovaikat a folyóparton, és szemükkel követték amíg csak lehetett, egy sekélyebb rész után kutatva.

- Közel és távol ugyanolyan sebesen hömpölyög a folyó - mondta Argalad. - Merre tovább?

- Csak a gázlón át mehetünk - komorult el Aragorn hangja.

- Aragorn, az túl kockázatos túl közel az Ephel Dúath - Tinwerín fejét a távolban az égre törő hegyek felé fordította.

- Ha sekély rész után kutatunk, napokat is veszíthetünk - szólt a Vándor. - Át kell kelnünk a gázlón.

- Te nem érzed az árnyat, mond? Az egyre növekvő, gonosz erőt mely hatalmába keríti ezeket a gyönyörű földeket? - tekintetét a kószára emelte. - Szívedre nem ül-e árnyék, Elesszár?

- Nyomasztó érzés nem vitatatom, de nincs más út ezt te is megértheted. Nem fogok napokat bolyongani, kockáztatva azt, hogy akár az ellenség szolgái ránk találjanak - jelentette ki a férfi és lovát az Árnyék- hegység felé fordította. Alcarain elnézett a messzi távolba, a hegyeket fürkészte. Az a nyomasztó érzés egyre inkább növekedett benne és úgy látta, mintha keze nagyon gyengén, de remegne olykor.

- Az emberek nem érzik azt a súlyt amit mi - lovagolt a nő mellé Argalad. - Gonosz a hely és az árnyék sötétebb ott, mint másutt e földön. De Aragornak igaza van, kockáztatnunk kell. - A vala csendesen bólintott, és összehúzta magán köpenyét. Rájuk esteledett, mire elérték a Poros- gázlót, ám nem ragyogtak a csillagok. Csak a bús holdvilág kísérte útjukat, sugarai visszafénylettek a zubogó folyó habjain.

- Soha nem láttam még csillagtalan éjszakát - jegyezte meg Argalad és tekintetét az égre emelte. Tinwerín keserűen elmosolyodott, majd halkan így szólt.

- Hiányolom anyám csillagait, de sajnos Középföldére ez a sors vár. A homály egyre csak nő, és hamarosan Gondort is eléri... - felsóhajtott, majd ő is az égre nézett. - Érzem, Argalad, Szauron ereje egyre nő. - Ám akármit is mondott Míriel, akárhogy is csillagtalan volt az éj, Argalad mégis látott egy fényt, ki egyedül állt a sötétségben. Ez a fény többet jelentett neki mindennél, többet ért neki ezernyi csillagnál.

Az éjszaka kupolája alatt keltek át a gázlón, és lekanyarodtak Nyugat felé. Itt már az idő is jóval melegebb volt, mint Középfölde más vidékein, és a táj arculata is kezdett megváltozni. A dombos, erdős részeket felváltotta a rövid füvű puszta. Minnél inkább beljebb hatoltak Délfölde tájaira, annál inkább elmaradtak a zöld növények, helyüket felváltotta a köves puszta. Minél beljebb haladtak, annál inkább melegebbek lettek a nappalok és hűvösebbek az éjszakák. Már Dél- Gondor földjét járták, és a tenger felé tartottak. Bár ez kitérő volt, de annál fontosabb. Aragornak ugyanis sikerült meggyőznie Gondor tengernagyát, hogy egy kisebb hajóhaddal horgonyozzanak Tolfalastól nem messze. A tengernagy jól ismerte a vizeket, közel húsz éve már, hogy hajózott. Így nem tartotta alaptalannak Aragorn állítását sem, ám azt kikötötte, hogy csak akkor fognak a hajókkal megindulni ha a papírok a kezükbe lesznek. Még szorultak egyeztetésre dolgok, ezért is tértek le a kijelölt útról. Főleg Aragorn beszélt, két társa csak csendben szemlélte a gondori hajóhadat és a tengert. A kis kitérő után - ami jó három napot vett igénybe - visszatértek az útra, és ismét Umbar felé haladtak. Átkeltek a Harnen folyón, de még mindig gondosan elkerülték a Haradi utat. Gyér füvű szavannákon vágtak keresztül és néhol megpillantottak egy- egy olifánt csordát. A hatalmas állatok komótosan haladtak a folyó felé, léptük kisebb port kavart. Hatalmas, tányérra emlékeztető füleiket ráérősen lengették a fejük mellett, békésen tépték a fák lombjáról a leveleket. Mindhárman most láttak először olifántokat, ám nem maradhattak sokáig. Már közel volt az úti céljuk, haladniuk kellett. És valóban, jó három héttel az indulás napja után megpillantották maguk előtt a Kalózok városának tornyait. Már alkonyodott, amikor Aragorn megálljt intett a várostól nem is olyan messze.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Argalad.

- Korán érkeztünk, várnunk kell - felelte sejtelmesen a dúnadán és leszállt lováról. Mindhárman egy nagyobb kőrakás árnyékában telepedtek le, és vártak. Lassan leszállt az est, és a levegő is hűlni kezdett. A szél a tenger felől fújt, sós illatot hozott. Ördögszekeret görgetett fekete labdaként a távolba és olykor felkavarta a száraz földet. Az éjben elszórtan hallatszott tücsökzene, a pusztaság csendes volt. Ám hamarosan zajt lehetett hallani a távolból, kocsizörgés zaját.

Aragornék feszülten füleltek a sziklák mögött, a Vándor csendet intett és óvatosan kidugta fejét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd felállt és az érkező elé ment.

- Pontos vagy, Toer - mondta és intett barátainak, hogy előjöhetnek. Tinwerín egy öreg ember görnyedt körvonalait vélte felfedezni az éjszakában, kivel Aragorn kezet szorított. Mögötte a fa szekéren két lámpás égett, apró fénypontként hasítva a sötétségben.

- Üdv, Thorongil! Akkor mehetünk? - kérdezte a férfi.

- Persze, de előtte hadd mutassam be két barátomat - intett Tinwerín és Argalad felé. - Ő itt Harol úr és Mertena úrnő.

- Maga fog minket bevinni a városba? - kérdezte Argalad, vagyis bocsánat, Harol úr.

- Úgy bizony Harol uram, úgy bizony - helyeselt rekedtes hangon Toer.

- És mégis hogyan? - vonta fel a szemöldökét Míriel.

- Kérem, hát szekéren. Thorongil úr nem mondta el? - Most minden szempár kérdőn Aragornra tapadt.

- Nem, nem mondta - húzta résnyire szemeit Tinwerín.

- Sebaj, majd most megtudjátok - lépet sietősen a szénával megrakott szekérhez a dúnadán. - A széna alatt fogunk bejutni a városba, ott pedig Toerék fogadójában fogunk megszállni egy darabig. A többit majd ott megbeszéljük - Argalad elhúzta a száját és a vala morgott egyet.

- Ezért még számolunk - suttogta fojtott hangon Aragornak a fehér hajú, és barátjával együtt megálltak a szekér előtt. Az öreg egy vasvilla segítségével segített nekik bemászni a szekér aljára, majd jócskán rájuk hányta a szénát. Lovaikat befogták a szekér elé, és elindultak. Tinwerínt szinte mindenhol vagy csikizte, vagy szúrta a széna és mérget mert volna venni rá, hogy az imént egy egér szaladt el mellette. Argalad többször is eltüsszentette magát, és bár halkan de eleresztett egy- két szitokszót.

- Miért van arra szükség, hogy egy széna halom alján kuksoljunk? - kérdezte bosszúsan a vörös hajú.

- Szigorú ellenőrzés van a város kapujánál, így talán bejutunk - felelte nehézkesen a Vándor, és próbált elhelyezkedni. Tinwerín sóhajtott volna, ám a sok szénától nem tudott. Levegőt kaptak, ha még a szekér nem is volt túl kényelmes. Köves úton zötykölődött a szekér, potyautasai a kerekek zörgését és a lovak patájának klap- klap- klapját hallgatták. Nem tudták mennyi ideig utazhattak, az idő egybemosódott a sötét helyen, még egymás arcát sem látták. Ám egyszeriben a szekér zörgése, és a paták zaja is abba maradt. Helyét katonák hangjai váltották fel, akik Toert kérdezték a rakományáról.

- Egyszerű széna, a lovaknak uraim - mondta az. - A szokásos szállítmány.

- Sosem lehet tudni - felelte egy mély, férfi hang. Tinwerín lépések zaját hallotta, amint azok felugrottak a kocsira, az megremegett. Mindhárman lélegzet visszafojtva várták a fejleményeket, pislogni sem mertek. Aztán, hirtelen a semmiből épp hogy csak Alcarain feje mellett egy vasvilla fogai fúrták át a szénát. A nő pupillái összeszűkültek, szíve egy pillanatra megállt dobogni. A katona még egypár helyen beleszúrt a kazalba, majd leugrott a szekérről.

- Mehettek! - szóltak az őrök, és a Kalózok városának kapuja kitárult.

Hideg fellegek között, déli vidéken barangolva

Három nap ide, vagy oda

mit sem ér. Párbajra hívja szívem immár a kötélleség tudat s akarat

Három nap ide, vagy oda, hamarosan jő a pirkadat.

Először csak egy hullott, majd szélcsend következett. Köd ült a hegyek csúcsaira és sötét felhők vonták el a fényt. A szélcsend nem tartott sokáig, hamarosan vadul kezdett fújni, tépve fát és bokrot. Most már nem csak egy esőcsepp hullt, s nem is követte szélcsend. A pár után egy tucat jött mik kopogva a cserjék levelin áztatni kezdték a földet. Az eső eleredt, hevesen ömlött alá az ég megnyílt csatornáiból. Villámok cikáztak át a sötét felhőkön fényességbe vonva azokat pár pillanatig. Hamarosan dörrent az ég, melybe belerengett a föld. A fűszálak egymás után hajtottak fejet, szinte hullámzott a puszta mikor széllökések ostromolták. Fák koronái csonkultak, tépázódtak a vad zivatarban. Tinwerínék széllel szembe lovagoltak, mégsem álltak meg. A vala úrnő arcáról patakokban csorgott az eső, bőrig ázott. Lova sem volt különb, Arnir sörénye tincsekbe összeállva lógott marján. Ám szívós volt és erős, bírta a vágtát. Már jó ideje zuhogott, a pusztaságon tócsákban állt meg a víz. A fehér ló lábán sárfoltok sötétletek, lovasa is kapott a felcsapó vízből. Útjukat villámok világították, Alcarain ebben a hideg, pillanatnyi fényben pillantotta meg Lórien erdejét. Már közel öt napja volt, hogy elváltak Aragorntól. Épp ideje volt, hogy fárasztó útjuk végett érjen. A hatalmas mallorn leveleken kopogva hulltak alá az esőcseppek, szabálytalan muzsikát dalolva. Az ösvények is átáztak, szinte sártengerré váltak, így Arnir könnyű lába is nyomott hagyott rajtuk. Mint mindig Tinwerínék most is találkoztak a határőrzőkkel, ám azok gond nélkül engedték át őket az erdő mélyére. Ahogy egyre sűrűsödött a rengeteg, úgy kissé szárazabb lett a környezet is. Ló és lovasa számára is megkönnyebbülés volt látni az egyre gyakoribb flatteket, majd pedig a tündevilág szívét. A városba befelé vezető út során több tünde is rá-rá köszönt, hiszen szinte egész Lórien ismerte őt. Útja egyből az istállóhoz vezetett első dolga volt száraz szalmát hordani lova alá, és elszállásolnia. Ezután ő is flatje felé indult, ahol nem kis öröm fogadta két nevelt lány részéről. Velük találta Gaerielt, aki éppen a konyhából pördült ki egy tálca frissen sült crammal az ölében.

- Tinwerín néni! - ugrott egyből az érkező ölébe Helya.

- Hiányoztál - bújt hozzá kisebb testvére is.

- Ti is nekem kis csöppségek - ölelte magához mindkét lányt és egy-egy csókot adott a fejük tetejére.

- Isten hozott! - köszönt Gaeriel is. - De hogy hogy ilyen korán? Azt hittük két hétig is távol leszel.

- Változtak a dolgok - mondta halkabban Tinwerín. - Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk amíg távol voltam.

- Semmiség! Tudod, hogy szívesen teszem. De öltözz át hamar, még csak most gyógyultál fel, nem hiányzik még egy betegség - tette le a süteményeket a kis fából készült asztalra, ami a szoba szélén állt.

- Akkor én megyek is - fordult a két kislányhoz. - Legyetek jók, drágáim! - mosolygott rájuk, majd homlokon csókolta őket és az ajtó felé indult.

- Mennyire esik - kuporodott az ablakhoz Helya, amin egymást kergették az esőcseppek. - Te is jól megáztál - fordult hátra a valóban bőrig ázott valához, ki éppen a köpenyét terítette a székre.

- Zord az idő, de ugye ti nem voltatok kint?

- Nem, Gaeriel nénivel sütöttünk süteményt - mesélte csillogó szemekkel Elya, és az asztalon álló tálra nézett.

- Annak örülök, és ugye jók voltatok? - lépett a szekrényhez a fehér hajú és kivett pár száraz ruhát.

- Igen, de tudod se Gaeriel néni se Haldír bácsi nem tud úgy mesélni, mint te - panaszolta Helya, majd az asztalhoz lépve elvett egy süteményt.

- Milyen aranyosak vagytok, majd este mesélek nektek - mosolyodott el szelíden Tinwerín. Az este nyugodtan telt, mondhatni idillien. Már javában világított a Hold, amikor a két kislány aludni tért. Tinwerín is lefeküdt, de csak némán feküdt ágyán a plafont nézve. Aragorn kérése járt az eszébe, amióta csak csak elváltak. Hallgatva az eső ütemes kopogását, egyre inkább gondolataiba mélyedt.

- Nem én vagyok Gondor ura, semmi közöm hozzá. Már megint csak egy újabb, hónapokig tartó út. Már megint hetekig leszek távol tőlük - Tudta, hogy a folyamatos utazásai egy árkot vájnak ő és nevelt lányai közé. Közel sem töltött velük annyi időt, mint amennyit egy anya szerepe megkövetelt volna. Szíve szerint maradt volna, akár évekig is. Ám pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Arda ügyei megkövetelték ezeket az utakat, tetteket. Tudta, hogy szülei is ezt várják el tőle, nem akart nekik csalódást okozni. Elvárják tőle, hogy eleget tegyen kötelességeinek. Már pedig Arda Őreként, ez is feladatai közé tartozott. Mert bár nem él Gondorban, és Denethor is elutasította segítségét, attól még a Másodszülötteknek nem kell bűnhődniük. Mire a Hold a legmagasabban járt az égen, meghozta döntését. Eme döntés motiválta arra, hogy köpenyét magára terítve elhagyja ágyát, és barátjához induljon. Hamarosan egy ajtó előtt állt várva, hogy beeresszék.

- Igen? - nyitott ajtót Argalad, jól láthatóan álmából ébresztették. - Tinwerín, hát te? - lepődött meg, és elnyomott egy ásítást.

- Tudunk beszélni? De ha nem alkalmas visszajövök holnap - nézett rá csuklyája alól a nő.

- Persze, tudunk, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót. - Azt hittem, csak két hét múlva jössz.

- Így is terveztem - tette le vizes köpenyét a vala. - De valami közbejött.

- És pedig? - húzott magára egy köntöst a férfi. - Valami baj van?

- Ülj le, félek mondandóm hosszúra nyúlik - bökött fejével az ágy felé. Amint barátja leült, ő is odafordított egy széket, így egymással szembe kerültek.

- Kezdesz megijeszteni...

- Azt mondtad, a szüleim kérésére velem akarsz tartani az utazásaimon. De ez valóban csak parancs, vagy önszándék? - karjait finoman az ölébe kulcsolta, kérdő szemekkel meredt a vörös hajúra. Argalad felsóhajtott, szemét a padlóra szegezte.

- Mindkettő - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Nem akarlak semmibe belekényszeríteni, így a továbbiakban is szabad akaratod szerint dönthetsz.

- Hogy értsem ezt? - vonta fel szemöldökét Argalad. - Mit forgatsz a fejedben? - nézett rá a nőre, arcát fürkészte. A szürke szemekben megtört a félhomály gyertyalángja, arcára sejtelmes fényt vetett.

- Elesszár Umbarba készül, és számít a segítségemre - a férfi némán bólintott, és Tinwerín folytatta.  - Umbarban épül egy hajóhad, titokban. Erről a kincstárban van pár terv, amit meg kéne szerezni ahhoz, hogy felszámolhassuk a flottát. Denethor nem törődik vele, ezért Aragorn úgy döntött a saját kezébe veszi a dolgokat.

- Ti meg akarjátok lopni Umbar vezetőjét? - hökkent meg a vörös hajú. - Egyáltalán tisztában vagytok vele, hogy milyen vidékre készültök? Tinwerín, gondolkozz kérlek! Nem mehetsz el erre a küldetésre, akármennyire is barátod Aragorn.

- Gondolkoztam, elég időm volt rá. Nem csak Aragornért teszem, ha az a hajóhad megindul Gondor ellen... Akkor a Fehér Városnak vége. Az az utolsó bástya Középfölde szabad vidékei és Szauron hatalma között. Gondolj csak bele Argalad, ha Gondor elesik, akkor Szauron egy suhintással törli majd el a szabad falvakat és városokat egyaránt. Én eldöntöttem, hogy megyek. Neked viszont nem kell jönnöd ha nem akarsz.

- Tinwerín... - sóhajtott fel, és megdörzsölte a tarkóját. - Mennyi időnk van még?

- Alig pár nap, így is túl soká tartott az ide út. Ha nem vállalod megértem, ahogy azt is, hogy miért - állt fel a székből a nő és az ajtó felé indult. - Ostoba voltam, hogy megkérdeztem. -  Argalad felpattant az ágyról és megfogta a fehér hajú vállát, maga felé fordította.

- Szívesen veled tartok, te is jól tudod. Sosem hagynám, hogy egy ilyen útra egyedül menj - lágyult meg a hangja.

- Tudtam, hogy számíthatok rád. Nagyon hálás vagyok - mosolyodott el a vala. - Két nap múlva indulunk.

***

Kétszer kelt fel a Nap, és kétszer tért nyugovóra a Hold az indulás percéig. A harmadik nap pirkadata már közeledett, de még az éjszaka homályában úszott az erdő. A két utas már mindent összecsomagolt, és lassan túllendültek a fájdalmas búcsún is. Helya és Elya idővel kezdte elfogadni, hogy csak bizonyos időt tölthetnek új anyukkal, akármennyire is szerették volna ők (is) másképp. Nagyon szerették Tinwerínt, de még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék útjainak fontosságát és feladatát a nagyvilágban. Ők csak egy gondoskodó, szerető nőt láttak ki egyszerre vállalta magára az anya és az apa szerepét. Fogalmuk sem volt származásáról és kilétének teljes alakjáról. Jobb is volt ez így, ám egyszer minden megváltozik...

Most méltóságteljesnek és büszkének látták a lován ülve. Gyönyörűnek és nemesnek, szinte csodálták őt. Aztán ez is elillant, pár perc alatt eltűnt a szemük elől, és csak Eru tudta volna megmondani, hogy mikor látják viszont.

Közel száz mérföld állt előttük, nem volt kérdéses a vágta. Arnir mégsem mozoghatott a szokott tempójában, hiszen Argalad lova nem tudta volna tartani vele az iramot. Az Aranyerdő fái egybemosódva suhantak el mellettük, kitaposott ösvényein tompa zajt vertek a lovak patái. Hajnalpír futott az égre, amikor a messzi távolban megpillantották maguk előtt az Ezüst- ér és az Anduin találkozását. Az első napsugár vetült a dombokra, mikor köszöntötték az ott álldogáló, szürke lovast.

- Hát eljöttél - csillant fel Aragorn szeme a nő láttán. - Ám többedmagaddal. Ki a barátod? - mérte végig Argaladot.

- Szüleimnek és nekem is közeli barátom, volt pár baj amiből kihúzott.

- Örvendek, Argalad vagyok - nyújtotta a kezét a vörös hajú.

- Részemről az öröm. Arathorn fia, Aragorn - mutatkozott be, majd kezet szorítottak. - Örülök, hogy velünk utazol. Tinwerín Úrnő barátai mindig igazán, becses emberek. Jól jön egy harmadik személy - ült fel a lovára a kósza, majd társai is ugyanezt tették. Először lépésben indultak el egészen az Északi sekélyesig.

- Pontosan miért is jó, hogy hárman vagyunk? - kérdezte Tinwerín és szeme sarkából Aragornra nézett.

- Mindig jó, ha valaki fedezi az embert. De amint megérkeztünk, minden kérdésedre választ kapsz - magyarázta a dúnadán.

- Mennyi idő az út? - tudakolta Argalad.

- Ezernégyszáz mérföld, barátom. Talán három hétbe is beletelik mire elérjük Harad földjét.