Az ég sötét, a szél tombol

                                   Eső zuhog, tünde és ork egyaránt fuldokol

                                   Köd száll ránk, nem látok semmit

                                   Egy villanás és víz rengetek terít

Csend. Furcsa, és van ,hogy ijesztő. Az erdő elcsendesült, az állatok rejtekeikre húzódtak, a szél is csak épphogy mozgatta a fák leveleit. Fülledtség volt, vihar közeledett és ezt Míriel is érezte a levegőben. Az ikrek elindultak felderítésre, így hárman maradtak a táborban. Az eső sosem jelentett jót, itt hevesek és eléggé hosszúak a viharok.

- Legolas, lehetne egy kérésem? – fordult a csapat vezére felé, aki a horizontot fürkészte.

- Mond – e kurta szó elég volt ahhoz hogy elindítson egy szóáradatot.

- Nem tudom hogy te érzed-e de vihar készül. Az esővel köd jár, a köd rontja a látási viszonyokat. A szélről még nem is beszélve. Hátrányunk származhat abból ha vihar idején rohanjuk le őket.

- Félek neked, ebbe egyedül nincs beleszólásod. – arcát elfordította a sápadt napfény felől, és szúrósan a lányra, majd Ithilre nézett. Míriel ellenkezni akart, de Baran és Bernir érkezése  beléfojtotta   a szót.

- A következő a helyzet: harmincöt fő, tíz varg, élelmek, és nehézfegyverzett. – összegezte gyorsan Beren.

- A folyó melletti kis tisztáson vertek tábort, úgy nézz ki ma már nem indulnak tovább. – Legolas egy ideig nézett maga elé, és fejét az említett hely felé fordította, vagy legalábbis ott ahol sejtette.  – Szürkületkor támadunk – adta ki az utasítást. Majd elmagyarázta a stratégiát, és személyenként a pozíciókat. Mírielt hagyta utolsónak.

- Feltételezem, jól tudsz célozni. Ezért felküldelek Barannal a fákra. Amikor jelt adok, lőtök. Majd pedig lejöttök hozzánk a földre. Értve vagyok? – a szél először csak épp hogy lengette a fák leveleit, de most felerősödött. Hideg levegő fújt a Vasudvard felől, és vészjósló üzentet hozott.  Ithil és a testvérek háromszögbe gyűltek össze, és úgy nézett ki valami fontosról folyik  a szó.

- Lenne ellenvetésem a döntéseddel kapcsolatban Legolas – fordult oda a vezetőjükhöz Míriel.

- Mond – felet szűkszavúan.

- A testőröd vagyok, nem lenne több értelme annak, ha veled lennék lent a földön?

- Mint mondtam ha lőttetek, lejöttök. Nem szándékszóm megmásítani a döntésem. Van még esetleg valami? – kérdezte, és leült egy fa tövébe, tőrét kezdte tisztogatni.

- Nincs – felet morcosan, és ő felmászott egy magasabb fára, onnan kémlelte a horizontot. Széllökések sora ostromolta a Bakacsin fáit, azok mégsem hajlottak meg. Míriel zöld szalagját vadul dobálta a szél, úgy kúszott mögötte, akár egy zöld kígyó. Egy- egy kósza tincs mindig kiszabadult a kötésből, azokat egyszerűen a füle mögé hajtotta. A nap lenyugvóban volt, piroslott az ég alja. Ám a naplementét szürke fellegek takarták, amik hamarosan feketébe hajlottak. A lány összekupurodott, és meredten nézte a felhőrengeteget. Ithil mászott fel mellé.

- Szervusz, miért nem jössz le a többiekhez? – kérdezte, és leült.

- Még sosem láttam ilyen felhőket. Nem jelent semmi jót. – a kérdésre nem felet, csak összehúzta magán a köpenyét. Hamarosan az orrára esett egy esőcsepp, majd még egy. Pár pillanat múlva nagy cseppekben ömlött rájuk az égi zápor. Ők egy zártabb lombú fa alá húzódtak be. Nem sokára köd szállt le az erdő fáira, és a nem messze tőlük csordogáló folyó, mos hevesebben zúgott.

- Reméljük, Míriel nem cukorból van – jegyezte meg Bernir – vétek lenne ha elolvadnál.

- Örülök ,hogy te még most is jó kedvű vagy – Míriel csak forgatta a szemét, és nyílvesszőit igazgatta.

Ez a rész azt mutatja be, hogy hogy alakult főhősnőnk számára az összecsapás

Az eső egyre jobban ömlött, mire eljött a szürkület, addigra a folyó vízszintje tetemesen megduzzadt.  A kis csapat elindult a két nyomolvasó vezetésével. Az eső kopogott, az ég dörgése törte meg a fülledt csendet és villámok hasítottak a sötét égbe. Nem sokkal később, már mindenki a helyén volt, Legolas, Ithil és Bernir a bozótosban vártak, Baran és Míriel a közeli fákon. Csak a vezetőjük jelére vártak. Míriel feszülten figyelte Legolas minden mozdulatát. Köd szállt a kis tisztásra, és nem látott valami jól. Haja a hátára tapadt, a ruhája átázott. A herceg felemelte a kezét, ez azt jelezte, hogy húzzák fel az íjakat. A lány megpróbált a nagydarab ork nyakára célozni. A fülébe csengtek Haldir oktató szavai: Az orkok páncélja a nyakuknál és a hónuk alatt vékonyabb, oda célozz. Már éppen megnyugodott, mikor egy hatalmas villám cikázott át a fellegeken, és csapott be egészen közel hozzájuk. Míriel összerezzent, kis híján leesett a helyéről. Újra Legolasra szegezte a tekintetét, aki jelt adott. Húrok pendültek és vesszők szelték át a ködöt. Újabbak és újabbak, alulról az orkok kiáltása hallott, a terv sikeres volt, meglepetésként érte őket a támadás. Míriel körül minden szerte foszlott, csak egy gondolat járt a fejében Küzdj, küzdj az utolsó leheletedig! A távolból vöröslő fény izzott át a homályon, az erdő lángolt. Egy pillanatra lankadt a figyelme, és máris egy nyíl állt meg egy centivel a feje mellett. Kikerekedett szemekkel nézte a fekete tollas vesszőt, majd kihúzta, s ugyanazt küldte vissza az egyik vargra. Nyilak zápora süvített felé, párat sikerült elkerülnie de az egyik beleállt a csizmájába. Épp hogy nem ütötte át a lábát. Kereste a földön lévőket, de csak egy-egy szőke tincset és kardvillanásokat vélt felfedezni. Miután kilőtte szinte az összes nyilát, leugrott. A talpára esett. Sárba érkezett, és a lába mellett nyílvesszők halma sorakozott. Ithil kiáltását vélte hallani. Követte a hangot, átverekedte magát a hullákon. Megpillantotta a földre került nőt, aki épp hogy távol tudta tartani a fejétől  egy varg álkapcsait. A bőrig ázott lány kilőtt egy nyilat, ami  egyenesen átdöfte a varg torkát. Ekkor egy nyíl ált bele a bal vállgödrébe, szisszent egyet és a nyílhoz kapott, éppen ki húzta volna, de valami oldalba lökte. Pár métert csúszott a sárban, aztán észrevette a föléje magasodó állkapcsot aminek borotva éles fogai harapni készültek. A lány ösztönszerűen maga elé kapta a kezeit, így a karvédők tompítottak valamit a harapáson. Felüvöltött, pár centi és az állat átharapja a kezét.  A varg foga beleragadt az ezüstbe, ezt kihasználva Míriel átszúrta a torkát. A sebből gőzölgött a vér, leszedni próbálta az elroncsolódott védőt a jobb kezéről ( mert amikor hárított főleg az sérült meg), ami eléggé nehézkesen ment, mert az ezüst a húsába fúródott. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a nyilat. Egy ork közelített felé, kinek kardján piros vér fénylett. Egy barátja vére. Az orknak nagy volt a lendülete, kardja súlyosan csapódott a földbe. A sérült lány az utolsó pillanatban   ugrott férre . Feltápászkodott és tőrt ragadott. Az orkot egy óvatlan pillanatában oldalba tudta szúrni, és úgy nézett ki elvérzik. Ekkor Legolas parancsoló hangja hasított a levegőbe:

- Tereljük őket be a folyóba! – ám a kiáltás a végénél elhalt. A csapat tagjai alig tudtak valamit egymásról, a tisztásra vastag köd ereszkedett. Ahogy tudtak eleget tettek annak amit parancsolt a vezérük. Az orkok nagy része hamarosan a folyóba hánykolódott. Míriel is akár a vadász hármat kergetett be a sebesen zúgó folyóba. Egy behemóttal viaskodott, amikor egy nyíl állt a hátába. A lány összerándult, érezte, hogy kiejti kezéből a fegyvereit és a földre rogy. Még látta, hogy ellenségét kapkodva ragadják el a hullámok. Beren üvöltése volt az utolsó amit hallott:

- Legolas! A folyó! Kiönt a folyó és délről lángol az erdő! – Míriel halványan látta, amint oldalra dől minden fa és az ég. Érezte amint sebeiből vér szivárog, és látta a villámok cikázó játékát. Egyszerre hűvös víztömeg zúdult rá, és ragadta magával. Nem érzett már semmit, nem érzett fájdalmat.

                                    Ez a rész, a csapat többi tagjának(főleg Legolaséról) a sorsáról nyújt beszámolót

A levegőben szinte tapintható volt a feszültség, Legolas jelt adott, és megindult a földi összecsapás. Ithil és Bernir a csata nagy részében megpróbáltak együtt maradni, habár nem volt egyszerű. Bernirt egyszerre ketten rohanták le, Ithilt pedig egy varg kerített a karmai közé. Az ereje fogyott, már felkészült arra, hogy az állat állkapcsa fog összecsattanni a fején, ekkor a szörny teste elernyedt és élettelenül rogyott a földre. A társait kereste, de  csak körvonalakat vélt felfedezni. Nem volt túl sok ideje nézelődni mert újabb ellenfele akadt. Ruhája véres, és teljesen elázott. Kardja ork vértől fekete, tőreit elvesztette. A vékonyabb termetű ork rátámadt, ügyesen védekezett, de így is sikerült egy hosszú vágást ejtenie a lábán. Elesett, és kis híja volt, hogy ledöfjék. Ám mégsem így lett, valaki elvonta az ork figyelmét.

Bernir a készletekhez lopózott, és igyekezet feltérképezni azokat. Látta testvérét, amint lent terem a földön, és kivont karddal az ellenség felé ront. Bernir háttal állt a csatamezőnek és nem sokon múlt, hogy hátba szúrják. A válla fölött ment el a fekete tollas nyíl. Egy pillanat alatt megfordult és lekaszabolta támadóját. Miután hallotta a parancsoló szót, eleget tett neki. Látni vélte amint bátyja egyszerre kettővel kell birokra, és hátulról egy buzogányos ront rá. Ahogy tudott segített.

Legolas energikusan rontott ki a bokorból, és egyből egy orok torkát szegte. Ő amíg tudta szemmel tartotta csapatát, ám elsodorta őket egymástól a harc forgataga. Három varg lovast terített le, amikor látta, hogy az egy párán menekülni próbálnak. Parancsot adott ki, arra hogy tereljék őket a folyóhoz. Bízott benne hogy mindenki meghallotta a kiáltását. Amikor azonban megismételte volna, egy hosszú szabja szántotta végig a mellkasát. A seb nem volt mély, csak hosszú. A vér vörösen csöpögött le a zöld útikabátján. Ő maga is a folyó felé indult, és látta hogy már bár pár ork küzdeni próbál a folyó kerekedik felül. Az utolsóval küzdött a folyó partján, az orkok vezetőjével. Egyik kezébe buzogányt forgatott, az övén ostor lógott. A buzogány sokadszorra csapott le, de a herceg mindig fürgébb volt, és több helyen megsebezte az orkot. Térdre kényszeríttette és torkának tőrt szegezett:

-Ki küldött? – kérdezte

- Az ki neked a végzeted lesz – fröcsögte az ork és lefejelte támadóját, csizmája megcsúszott a folyó sáros, meredek partján és a víz felé vette az irányt. Legolas hamar eszmélt, de már így sem tudta megakadályozni  hogy a fenevad magával húzza a víztömegbe.

                                              ***

A vihar komoly nyomokat hagyott Thranduil király erdején.  Fái nem hajtottak fejet a vihar előtt, inkább tövestül dőltek ki. Tűzemésztett el erdőrészeket, víz mosta ki a folyóhoz közeli parti cserjést. A király pontosan tudta hová ment a fia. Csak reménykedni tudott benne, hogy akik visszatérnek a Nyugati határ vidékről, jó híreket hoznak. Szobája ablakából tekintett Nyugat felé, szeme kalandozott a dombos-fás vidéken, s gondolatai fia felé szálltak. Élesen élt emlékezetében az a nap Dol goldur előtt, akkor is viharban került sor a viadalra. Azóta jobban féltette a fiát mint valaha. Feléledt benne a remény, hogy talál késő este tértek vissza, és a szobájában találja a fiát. Csendesen nyitott be a tölgyfa ajtót, de az ágy üresen állt. Idegesen rohant le a trónterembe, ahol eléggé elszomorító hírek fogadták.

- Királyom, a Déli határőrség parancsnoka üzenetet küldött önnek. Tunnir parancsnok üzeni, a Déli részén az erdőnek tűz ütött ki, reggel mennek fölmérni a károkat, ezért valószínűleg a kintlétük elhúzódik pár napot – indulni készült, amikor a király megállította. 

- A nyugati határőrségről nem érkezett hír?      - kérdezte. A szolga csak megrázta a fejét, majd így felet: - Nem királyom, de amint érkezik hírvivő egyből jelentjük. – azzal sarkon fordult és kisétált.

Halihó! :)

Első kézből  szeretném megköszönni azoknak a kedves vándoroknak, akik olvassák a kis történetet ( ami be kell valljam az első sztorim) akár itt, akár a wattpadon. Szerencsére sikerült találnom egy bétát, illetve kettőt. Az egyik a barátnőm aki átdolgozta a 3. fejezetet( nem ego fitogtatás de én négyszer olvastam el mert egyszerűen olyan szinten aranyos lett az átdolgozás amivel nem lehet betelni) mert az első (hivatalos bétám) dolgozik a 2.-on. Sietek a 10. fejivel, most felkerül a 9. fejezet!

Kellemes olvasást! :-) <3

Ui: ha van valami észrevételetek/kérdésetek/megjegyzésetek/DE FŐLEG HA VÉLEMÉNYETEK van (legyen pozítív/negatív) szeretettel várom őket commiban vagy az e-mail címemre (cím a töri kezdőoldalán)

Laeriel

Napközép volt, a tábor lassan kiürült. A mi kis csapatunk is az induláshoz készülődött. A sátort lebontották, és a benne lévő tárgyakat egy közeli flat-ra tették. Mindenki fegyverben volt. Ithilnél a kardja, az ikreknél íjak, nyilak és tőrök. Legolas hátán pedig két kard találta meg a helyét. Csak egy valakire vártak.

Míriel , hű hátasától Arnirtól vett búcsút. Nem mehettek lovon, túl feltűnő lett volna, így a hátasok a közeli falu istállójában kaptak helyet. A lány bizonyos szinten kommunikált a lóval, értette a gesztusait, mozdulatait. Nehezen engedte el, de nem akarta se őt se magát sem pedig barátait bajba sodorni.

A négy tünde már türelmetlenül várta az érkezőt.

- Mi tartott eddig? – méltatlankodott Legolas, miközben intett az indulásra.

- Te ezt nem értheted, Arnir olyan mintha a testvérem lenne. -  A kis csapat egyre beljebb hatolt az erdőbe. Természetesen a herceg ment elől , egyik oldalán a csapat új tagja mellette pedig Bernir, Baran és Ithil kicsit hátra maradtak a menetben. Mindenkinél volt egy útitáska  benne napokra elegendő élelemmel és vízzel. Csendben mentek, egy hang sem hallatott. Egyedül Míriel csapott kis zajt a lépteivel. A csapatban Bernir kiváló nyomolvasónak számított, Ithil jártas volt a gyógyításban, Baran pedig az íj mestere volt, Legolas a kardot forgatta a legjobban, és Míriel most per pillanat a tőreivel tudott érvényesülni a harcban.Minden előjel nélkül Bernir megtorpant és a földet kezdte vizsgálni.

- Találtál valamit? – kérdezte szinte kórusban az egész társaság. Feszült figyelemmel várták a nyomolvasó válaszát, némelyikük kezét a kardja markolatára tette, Míriel a tőreihez nyúlt.( amiket most márt oldalán viselt Haldir tanácsára). Hosszú feszült csend kezdte uralni a levegőt.

A térdelő tünde nevetésben tőrt ki.

- Látnotok kellet volna az arcotokat. Fergeteges.

A társaság képe elkomorult , láthatóan csak a nyomolvasó találta viccesnek a helyzetet .

- Még egy ilyen és máris repülsz a Keleti határról . – Legolas szigorú pillantást vetett az illetékesre, akinek szájáról egyből lefagyott a mosoly.

- Jó én csak egy kicsit társalogni próbáltam, úgy menetelünk egymás mellet mint az entek , komoran és némán.

- Ténleg nem vagyunk túl beszédesek. – az aranyhajú a fiú védelmére kelt. – Már engem is kezd idegesíteni ez a csend.

- Megértem de akkor sem így kéne szóra bírni a másikat. – ellenkezet a herceg. Újra elindult de most sebesebb  léptekkel, és a többiek követték. Míriel most hátra maradt Bernirel együtt.

- Szerintem sem volt vicces de jó próbálkozás. – kezdett bele a beszélgetésbe a lány.

- Így utólag visszagondolva … - most a fiú igazat adott neki.

- Te ismered Beren és Lúthien regéjét? – érdeklődött az aranyhajú. Miközben próbálta tartani a viszonylag gyors tempót.

- Minden tünde ismeri, csak kevesen tudják, még kevesebben tudják végig. De úgy hallottam te végig tudod. – jegyezte meg a fiú.

- Kitől?

A barnahajú Legolasra bökött. Ebből Míriel számára egyértelművé vált hogy ők szinte mindent megbeszélnek egymással.

- Azt is elmondta hogy hogy győzted le. Vicces történet,és még mindig a csizmádba hordod a tőreid?

- Hűha akkor ti tényleg mindent megbeszéltek, amúgy nem. Egy jó barátom tanácsára nem, azt mondta idő veszteséget okoz míg kirántom.

- Ez igaz, de az időveszteség ellenébe is sikerült a szó legszorosabb értelmében a földre szegeznek imádott vezetőnket.

A lány erre a mondatra halványan felkacagott, eszébe ötlött az a jelenet. Ahogy most visszagondolt rá tényleg kicsit viccesnek számított.

- Végülis, az is lehet hogy csak szerencsém volt. De mindenesetre szerintem az a lyukas ing örök emlék.

Legolasnak cseppet sem tetszet hogy ennyire jól elnevetgélnek ott hátul, igaz minden szót hallott, de akkor is.

A kis csapat szinte megállás nélkül gyalogolt az erdőben. Míriel úgy érezte leszakad a lába, mikor este végre tábort vertek. Nem volt hozzá szokva az ilyen hosszú úthoz. Nem a tempó volt gyors, csak a talaj egyenetlen. A két lány tüzet gyújtott és a kis csapat körbe ülte azt, ki lenbas ki pedig gyümölcsöt evett a körben álló fáknak támaszkodva.

- Amúgy ha jól emlékszem még reggel mintha arról lett volna szó hogy mesélsz . – unszolta barátnőjét Ithil aki Baran mellett ült.

- Ne kényszernek vedd, csak ha van kedved, szívesen meghallgatnánk. – tette hozzá gyorsan Baran.

- Ugyan, valóban mondtam ilyesmit, és szívesen mesélek. – mondta kellemes hangon Míriel és egy fa tövéhez ült. Négy szempár szegeződött rá, még Legolasé is, pedig ha valaki ő tudta legjobban Mírielen kívül a történetet.

- Lássuk csak, idén nyáron lesz egy éve hogy…hogy porig égett az otthonom. A nővéremmel kint voltunk a falu szélén, nyilazni tanított. A folyó partján pihentünk, mikor kiáltás hallott ami orkokat jelzett. Odarohantunk és már majdnem… már majdnem összeértünk a szüleinkkel. – a lány hangja elcsuklott , még mindig elevenen éltek benne az emlékek. Erőt vett magán majd folytatta:

- Szóval küzdöttünk, Estel megsebesült így a közeli bozótosban kerestünk menedéket. Reggel pedig arra ébredtem hogy kardot szegeznek rám. – szeme sarkából a hercegre nézett, aki vette a lapot és egyből mentegetőzni próbált.

- Jól van, már bocsánatot kértem, amúgyis már megbeszéltük.

- Khm, jó erről majd később. Szóval a palotába mentünk, ahol a király azt a feltételt szabta ha legyőzöm Legolast párbajban maradhatok, ha nem megyek a nővéremmel együtt amerre látok. Nos szerintem a végeredmény egyértelmű. Amúgy mond csak Legolas még mindig meg van az a lyukas ing? – Míriel úgy gondolta kicsit tréfálkozik.

- Ha tényleg kíváncsi vagy igen, a lyuktól eltekintve nagyon jó az anyaga vétek lenne kidobni. Nem mellesleg az volt az egyik legjobb ingem, szóval csak gratulálni tudok.

Erre halvány nevetés tört ki a hallgatók körébe. Az est további része a lány történetének hallgatásával telt. Hamarosan eloszották hogy ki őrködik az éjjel és hogy váltják egymást. Az őrséget Legolas és Baran kezdte. Mírielt az álmatlanság gyötörte, forgolódott, ficánkolt, de csak nem bírt elaludni. Túlságosan zakatolt az agya ahhoz, hogy aludni térjen. Mindenféle gondolat futott át az agyán a gyerekkoráról, és a közel múltban történt eseményekről. Látta maga mellet hogy Ithil sem bír aludni, ezért úgy döntött leváltja Barant, hiszen a nap eseményeiből arra következtetett hogy a barátnője és Baran egy párt alkotnak.

- Biztos nem szeretnél inkább aludni? – tudakolózott a barna hajú.

- Igen, biztos. – válaszolta szelíden a lány, és felmászott egy alacsonyabb ágra, onnan szemlélte az éjszakát. Látta ahogy csapattársa párja mellé fekszik és átöleli. Az éj csöndje megnyugtatta , hagyta hogy gondolataiba merüljön, emlékfoszlányok környékezték meg gondolatait:

Egy család a délutánját tölti a folyóparton, az anyja a nagyobbik lányt koszorút fonni tanítja, az apja a kisebbiket lőni. Szegény kislány fele akkora volt mint az íj, de azért próbálkozott felhúzni azt. A fák közül egy  másik család jön elő, egy vörös hajú karcsú nő és egy fekete rövid hajú férfi társaságában egy vörös hajú jó kiállású kis fiú. A szülők beszélgetni kezdenek, a három gyermek pedig boldogan játszik fogócskát a réten.

Míriel elmosolyodik, úgy tetszik mintha maga előtt látná a jelenetet, ezek után éveket ugrott emléke az időben

Az emlék itt lassan kezd elhalványulni.

- Szép gyerek korod volt. – hangzik mellőle egy halk hang. Míriel kis híján leesik a fáról.

- Tessék? – mered a meglepődéstől tágra nyílt szemekkel a mellette ülő szőke fiúra.

- Nem is tudtam hogy már tízévesen lovagoltál .

- Mert nem is mondtam… - egy kis gondolkodás után a lány szemében a felismerés szikrája lobbant. – Szállj ki a fejemből, és ha megkérhetlek soha többet ne is néz bele az engedélyem nélkül, megértettük egymást?

- Nyugodj meg, nem kell annyira felkapni a vizet. Csak kíváncsi voltam. – mentegetőzött a szőke.

- Ha kíváncsi vagy kérdezz… - mordult rá haragosan a lány, cseppet sem tetszett neki hogy az emlékeibe kutakodnak, az nála magánterületnek számított.

- Rendben, elnézést. Amúgy nem volt benne semmi érdekes, de az az íjas dolog… nem kellett volna kisebbel kezdened?

Az aranyhajúról lassan elszállt a harag, és megbocsátott társának.

- Apám íja volt, akkor még nem volt sajátom. Valóban eléggé vicces lehetem. – halvány nevetés tört ki az elbeszélőből.

- Miért nem alszol, látom fáradt vagy.

- Egyszerűen nem tudok, idő kell ahhoz hogy rendet rakjak a fejemben. Át kell gondolnom a jövőt, és talán a múltamat is. – fejét a fának hajtotta és mélyet lélegzett.

- Megértelek, de nem ez a legalkalmasabb idő gondolkozni. A múlton nem tudsz változtatni, de a jövődet te alakítod. Minden tetteddel a jövőd útjának köveit rakod magad elé, azt már te döntöd el ,hogy azok a kövek simára csiszoltak lesznek-e vagy göröngyösek. – Mírielnek  egy percre elakadt a lélegzete, még sosem hallott ilyen bölcs szavakat a fiútól.

- Talán igazad van.

- Tudod, apám, amikor nem tudtam aludni éjszakánként egy dalt énekelt. Szeretnéd hallani?

- Még sosem hallottalak énekelni herceg, miért ne?! Engem nem altat el holmi dal, de szívesen meghallgatom . – mondatát ásítás szakította félbe, és figyelmesen fülelt.

- Majd meglátjuk ,emberlány:

Akkor, mikor a május már június felé hajolt,
Mandula illatát a galagonya terjesztette,
A reszkető nap utoljára futott
Le az aranylépcsőin a Napnak,
Aki fénnyel töltötte meg a boglárkákat
Mint tiszta bor kiöntötte ragyogását;
És csillogó tündérek járták táncukat
És a serlegek fényével ontották szomjukat.

Most mind eltűnnek, most jön a Hold;
Kristályok a harmat cseppek, amiket szórt,
Az este alatt, és ragyogó ékkövek
Lógnak a levelekről s a karcsú szárakon.
Most a fűben, mint sok medence,
Parányi és hideg
Hol apró arcok látszanak, s nevetnek
Üveges töredékeiben a csillagoknak
Róluk tükröződnek vagy a serlegekről
A hihetetlen törékeny kortyokról
Ezzel az ízével a Holdnak,
Szomjasan netán az egész éji tánctól. –

Amikor befejezte az éneket, érezte hogy egy fej lassan a vállára dől.  Némán mosolygott egyet, majd előröl kezdte.

                                   ***

Hajnal, talán az erdőben a legszebb. Madárfütty, mesébe illő szín kavalkád, és a friss tavaszi harmatos növények illata.

- Hahó! Ti odafent, na hogy ment az őrség? – Mírielt az a hang riasztotta fel az álmából. Először csak a szemét nyitotta ki, körbenézett. Majd meglepve tapasztalta, hogy egy meglepően puha valamin fekszik. Kisöpörte a haját az arcából, és kiegyenesedett. Fel is akart állni, de akkor…

- Mi a?! – mondta miközben meg illetődötten kapaszkodott a fába, félve attól hogy leesik.

- Na végre, azt hittem sosem kelsz fel. – jegyezte meg valaki, és az a valaki már lent is termett a talajon, és csomagolni kezdett. Míriel egy ideig némán állt a fán, majd leugrott. A kulacsából egy kis hideg vizet az arcába fröcskölt, ettől eszébe jutottak a tegnap történtek.

A kis csapat indulóra fogta, most beszélgettek.

- Szép kis őrködés volt Míriel . – jegyezte meg Bernir, kis humorral a hangjában.

- Már vártam, hogy szóvá tedd. Amúgy sem az én hibám.

- Ha ha, akkor kié, talán nem te aludtál el? Legolas úgy ébresztett fel hogy váltsalak le.

- De én aludtam el, de… tudod mit, miért is magyarázkodok… fáradt voltam és kész. – kicsit kilépet, és Legolas mellé zárkózott. Szívesen beszélgetett volna vele, de nem tudta hogy is kezdjen bele.

- Köszönöm, a tegnap esti hogy is mondjam… altatódalt. – szólalt meg végül.

- Semmiség . – a fehér arcon egy halvány mosoly jelent meg, egy olyan mosoly ami most valahogy más volt mint az eddigiek. – Úgy látom bevált. Ettől függetlenül, nem lesz belőle rendszer. – most már nem csak mosolygott hanem nevetett is.

- Látom, egyszer hagyja az ember hogy elaltassák és máris…

- Engem apám többször mint egyszer altatott kicsiként, anyám helyett is anyám volt. – most a mosoly lehervadt az arcáról és szeme fátyolos lett.

- Részvétem édesanyád miatt. – most enyhéén leszegte a fejét, és csak a földet nézte.

- Köszönöm. Ez a múlt, élnünk kell a jelent és építenünk a jövőt. – ekkor a kis csapat megtorpant, Bernir megállt és fejét a földnek tapasztotta, hallgatózott.

- Egy csapat ork, vargokkal . – most térdepelt és egy nyomot fürkészett.  – Húszan   vannak, nehéz fegyverzet van náluk, és élelmet is cipelnek, nem is keveset. – most felállt és nyomatékosan megjegyezte. –Most komolyan beszélek.

- Azta ezt mind ebből a nyomból olvastad ki? – hűlt el Míriel és bámulta a széles csizma nyomott.

- Igen, és mivel a nyomok frissek, talán egy napnyi távolság van közöttünk. – felállt és megropogtatta kezeit.

- Mi legyen? – kérdezte a nyomolvasó.

- Szerintem kövessük őket és üssünk rajtuk .- tanácsolta Ithil.

- A követéssel nincs semmi gond, de a rajtaütéssel inkább, vargok vannak velük és azok az állatok akár három tündét is képesek megölni. Főleg ha túl mennek a határainkon, akkor úgysem tehetünk semmit. – érvelt Baran.

- Igaz, nincs messze a határ, és ha nem érjük el őket tehetetlenek leszünk. – állt ki bátyja mellet Bernir.

- Esetleg én is kapok szót? Attól hogy új vagyok nekem is van beleszólásom a dolgokba. Valószínű ha élelmet szállítanak, valami nagyobbnak szállítják tudom is én seregnek vagy hasonlónak. Mivel Mordor eléggé távol esik tőlünk, nem hiszem hogy onnan jönnek, jöhetnek a tenger felől, mert mondjuk a kalózoktól kaptak ellátmányt, és lehet hogy Móriába tartanak. Szerintem, egy darabig csak figyeljük őket tisztes távolból, hogy megtudjuk mégis mit akarnak. És ha úgy ítéljük üssünk rajtuk, öljük meg mind vagy hallgassuk ki őket. – fejezte be eszme futatását Míriel.

- Természetesen kaphatsz szót, de ha túl sokáig „követjük őket tisztes távolból” megeshet hogy észrevesznek, vagy talán ránk is támadnak. És mégis honnan veszed hogy a tengertől jönnek?! Jöhetnek a Magányos hegytől is! Szerintem rontsunk rájuk mielőtt elérik a határt. – érvelt Bernir.

- És a megfigyelés?! – kérdezte felháborodva Ithil.

- Minek megfigyelés, Bernir ki tudta olvasni a nyomokból hogy hogy állnak, én még mindig amellett vagyok hogy hagyjuk hogy átsétáljanak az erdőn, lehet hogy több vizet zavarnánk fel, mint amennyit letisztáznánk. – szólt bele már Baran is a vitába. A kis négyes egyre hangosabb szóváltásba keveredett, mindegyikük a maga igazát állította.

- Khm… - mondta Legolas a háttérben. A csapatársai még mindig vitatkoztak, ezért újból elköhintette magát csak most hangosabban. Erre egyszerre csend lett.

- Ha így vitatkozok az orkok előbb találnak ránk mint mi rájuk! Zeng tőletek az erdő! Eru szerelmére, néha  úgy érzem egy csapat gyerekkel vagyok körülvéve. Természetesen követjük őket, Bernir és Baran  előre mennek, és jelentést tesznek. Majd utána, rajtuk ütünk, még mielőtt elérnék a határt. Megsemmisítjük a készleteket, kikérdezünk pár foglyot,  és ha valamelyik elmenekül, levadásszuk. Érthető voltam?

Nem kell megijedni semmi drasztikus nem fog történni. Csupán annyi, hogy sikerült egy bétát találnom, és az első fejt. már kijavítva olvashatjátok! ( rengetek volt benne a hiba, szerintem is élvezhetőbb lett, érdemes elolvasni)

A többivel is hasonlót tervezek, csak hát idő. Ezért valószínű, hogy egy jó darabig nem lesz új rész (ezért ELNÉZÉST!) Viszont várok e-maileket a címemre: laeriel03@gmail.com azzal kapcsolatban, hogy vajon szerintetek hogy fog folytatódni?

Jó olvasást, szebb jövőt! :-)

Laeriel