Északi szél süvít a kietlen hegyen

Sas száll messzi a habos fellegen

Tehetetlenül, kiszolgáltatva, az óra ütését várva

fekszik és mereng a nagy világba.

Angmar hegyei vastag, szürke fellegekbe burkolóztak. A Nap lándzsái nem hatoltak át homályán, mely még évezredek távlatából is fedte csúcsait. Sápadt, rideg fényben derengtek a hegyes sziklák, határt nem ismerve törtek az ég felé. Hideg szelek süvítettek hágói és szirtjei között, nem volt se növény se állat mely megélt volna ezen a zord vidéken. Fent, a szirteken nem volt se nappal se éjszaka, ott egybemosódtak az órák és a napok. Az egyik legmagasabb csúcs oldalán volt valami, ami elütött a kövektől. Nem állat, és nem is növény volt mi igyekezett megélni a sziklák réseiben, hanem egy női alak. Vékony, bal csuklóján vastag vas béklyó éktelenkedett melynek lánca a szirt oldalához kötötte. Ruhája tépázott, testét sebek és karcolások sora borította. Hátát vágták a borotva éles sziklák, Fordwaith hidege a csontjáig hatolt. Ott ébredt, lógva a sziklán, alatta a szürkeségbe vont mélység tátongott. Az első időkben próbálta eltépni láncát, de ezzel csak még több vágást szerzett az amúgy is sebzett testére. Az első időkben fejét is felszegve tartotta, bár tarkóját kisebesítették a durva kövek. De aztán, aztán megtört. Viharok sora ostromolta a hegyet, és vele őt is. A vad szél megtépázta, és csak még kínzóbbá tette szenvedését. Ott csüngött kiszolgáltatva mindennek mi valaha is létezett Ardán, fülébe csengtek Vaire szavai: Okulj a múltból, és ne kövesd el a régiek hibáit. Mert lehet, a múlt ismétli önmagát.

A Sasok Ura késként szelte át a bársonyfelhőket, tollai között Manwe szele susogott. Már jó pár napja, hogy járták a vidéket, de egyenlőre nyomát sem látták annak, kit kerestek. Átrepültek a Hamu hegység szirtjei felett, átszelték a Köd hegységet, elrepültek egészen Lindon vidékére, de nem találták meg Tinwerínt. Mikor már feladták a reményt, és vissza tértek Sasfészekbe.

- Thorondor, félek kudarcot vallottam. Mi van ha már... ha már halott? - szállt le a sas hátáról Argalad.

- Teste lehet, de lelke aligha. Ne keseredj el, ifjú.

- Mit mondanak a szelek, Thorondor? Bennük van az utolsó reményünk.

- Sok mindent - felelt a Sasok ura, majd elhallgatott. - Azon a helyen nem Manwe szelei az urak. Ott vad szelek ostromolják a sziklákat, és homály üli meg a csúcsokat. A gonosz most is ott lappang, többet én sem mondhatok.

- Hol még mindig kísért Melkor szelleme - tudatosult a vörös hajúban a felismerés. Hirtelen Észak felé fordult. - Angmar ősi birodalma. - Azzal vissza ült a madár hátára, és útjukat Melkor egykori földje felé vették. Alattuk ott kúszott az Anduin, ott magasodtak Rohavnion erdőségei. Ott ásított messzire nyúló zöldjeivel Nősziromfölde, nem messze tőlük pedig sötéten magasodtak a Köd hegység csúcsai. Egészen magasra szálltak, fel a felhők fölé hol tisztán sütött a Nap. Ahogy közeledtek Észak felé, egyre vastagabbak és szürkébbek lettek a felhők, nyoma sem volt már a simogató déli szélnek. Thorondor ereszkedni kezdett, egészen az Ettenszik szirtjeiig. Innentől laposan szálltak, és egyre az előttük elterülő tájat kémlelték. A füves mezők lassan elmaradtak mögöttük és helyüket felváltotta a csupasz pusztaság. A köves földön egy két kóró állt ki a földből, madár dal vagy nesz nem hallatszott. Csak a szél süvített az utazók mellett fütyülve a régiek dalát. Nem telt bele sok idő, és eléjük tárultak Angmar hegyei. Argalad hallásból jól ismerte Angmart, sokat beszéltek róla Valinorban még az elmúlt időkben. Bár már Morgoth régen eltűnt e világ határain belülről, itt még mindig érezhető volt a letűnt kor nyomasztó és borzongató aurája. A hegység lábánál leszálltak, majd Argalad bevette magát a sziklák közé.

- Tinwerín! - üvöltötte torka szakadtából. A kövek között még sokáig visszhangzott kiáltása, ám válasz nem érkezett.

- Alcarain Úrnő! - kiáltotta újra, de megint csak a visszhang felelt. Egyre beljebb ment, mígnem az egyik szikla csúcsán meglátott valamit. Egy köpenyt lengetett a szél, nem is akármilyet. Felkapaszkodva a köveken, a vörös hajú leszedte az éji köpenyt, majd reményekkel telve sietett vissza a Sasok urához.

- Ez az övé! - kiáltotta már messziről. - Jó helyen járunk!

- Van még remény - bólintott a sas, majd széttárta szárnyait. Megvárta amíg a férfi felül rá, majd egy erőteljes ugrással felemelkedett a talajtól. Nagy szárnyai port kavartak a pusztán míg felemelkedett, de annál magasabbra szállt. Egészen követte a sziklák vonalát, és megkockáztatta az egyik szűkebb hágón való átrepülést is.

Mindeközben Argalad szüntelenül Tinwerín után kiáltott, választ remélve. Thorondor körözve szállt egyre feljebb a legmagasabb csúcsán a hegynek, mígnem Argalad megállította.

- Ott! Ott arra láttam valamit! - fordította vissza a sast.

- Tinwerín! - kiáltotta újra a férfi, megpillantva a sziklán függő alakot. Az kissé felemelte fejét, fátyolos szemét az érkezőkre emelte.Szólni nem bírt, nem volt ereje hozzá. A Sasok ura karmait a hegyoldal repedéseibe mélyesztve megkapaszkodott, egyenesen a vala alatt.

- Argalad - szólt erőtlenül a nő, szinte suttogott.

- Itt vagyok, mindjárt leviszlek innen - állt fel a madár hátán a férfi, és aranyszín lándzsáját egyenesen a láncba döfte, mely azonnal elpattant. Ebben a pillanatban Tinwerín is erőtlenül, rongybabaként hullt karjaiba. Reszketett, és nem sok kellett hozzá, hogy ismét elveszítse az eszméletét. Argalad leoldva saját, fehér köpenyét bebugyolálta a nőt, majd a sas hátára fektette.

***

Tinwerín bágyadtan nyitotta ki a szemét, hozzá kellett szoknia a hirtelen jött fényességhez. Felemelte kezét, és a rajta lévő kötést kezdte vizsgálni. Sóhajtott egy aprót, majd megpróbált felülni. De abban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába, és ő egy szisszenéssel vissza rogyott a pihe párnák közé.

- Ó csak ne olyan hevesen! Ne erőltesd meg magad - pördült be a másik szobából Gaeriel, egy mozsárral a kezében. A fa edényt letette az asztalra, majd az ágy mellé sétált.

- Üdv újra itthon! - mosolygott szelíden barátnőjére. - Hogy érzed magad?

- Nem jól - válaszolt tömören a vala, szinte új volt számára a beszéd.

- Vannak akik nagyon szeretnének látni téged, akkor még ne engedjem be őket?

- Dehogynem, engedd csak be! - ingatta a fejét, majd megpróbált ismét felülni. Gaeriel szó nélkül segített neki, és felpolcolta a hátát pár párnával. Majd az ajtóhoz sétált, és kiszólt rajta. Nem kellett neki sok idő, és először a két kislány viharzott be a szobába, majd őket két férfi követett.

- Tinwerín néni! - rohant az ágyhoz Helya, majd megpróbált felmászni az ágyra, de még Gaeriel időben elkapta.

- Nem lenne bölcs döntés, igen fáj a háta, most csak maradjatok a kézfogásnál - suttogta a kislány fülébe a teler, majd lerakta a földre.

- Annyira féltünk, hogy nem jössz haza - panaszolta Elya könnyes szemmel.

- Mindig haza jövök - nyújtotta le a jobb kezét a nő, és összefonta a kislányéval.

- Csak nem a saját lábadon - lépett elő hátulról Argalad. Tinwerín arcára az őszinte döbbenet ült, majd szája mosolyra húzódott.

- Soha nem örültem még ennyire, hogy látlak.

- Nekem kevésbé öröm, hogy így kell viszont látnunk egymást. - Ő is az ágyhoz sétált, majd kezével finoman végig simított a vala arcán.

- Féltettelek - suttogta. - Annyira sajnálom, hogy nem értem oda előbb.

- Ne sajnáld. Látod, megoldottam - ironizált Tinwerín.

- Máskor kétszer gondold meg, mit csinálsz. A lányaid nagyon aggódtak.

- Öhm... - zavarodott meg a nő. - Ó, Elya és Helya nem a saját gyerekeim - javította ki a férfit. - Csak én nevelem őket - sandított a két kislányra, akik figyelmesen hallgatták Gaeriel intő szavait.

- Ezt... ezt nem tudtam - dadogta Argalad. - Ne haragudj.

- Csacsiság! - nevetett fel Alcarain. - De, mond csak te hogy kerülsz ide?

- Az nem számít, igazán nincs jelentősége.

- De én szeretném tudni - erőszakoskodott Tinwerín.

- Majd. Most még nem - zárta a témát a férfi.

- Tisztelt hölgyeim, uraim vége a beteglátogatásnak - mondta Gaeirel. - A többit majd holnap - tessékelte kedvesen kifelé a társaságot.

- Mégis mennyi idő, amíg rendbe jövök?

- Talán három- négy hónap - felelte bizonytalanul a teler, majd vissza vette kezébe a mozsarat.

- Nekem nincs annyi időm! El kell mennem a Megyébe!

- Felkelni sem tudsz, nem hogy még lóra ülni! A Megye három hónap múlva is ugyanott lesz - magyarázta Gaeriel, majd egy borogatást tett a nő homlokára. - Most az a fontos, hogy te meggyógyulj. - Tinwerín keserű szájízzel, de beletörődött a tényekbe. Tehetetlen volt, és ez bosszantotta. Még ebben az évben úgy tervezte, eljut a hobbitokhoz. Sürgősen beszélnie kellett Bilbóval és tisztázni a tényeket. A lidércek erősödése, egyre jobban aggasztotta. Jól tudta, ha ők erőre kaptak, akkor már Sauron is erősebb mint azt várták. Elronddal is beszéde lett volna, ahogy Aragornnal és Gandalffal is. De így... Gaeriel szerint két csigolyája zúzódott, a karján a szúrás szinte csontig hatolt. És akkor még a kisebb sérüléseket nem is említettük. Csodával volt határos már az is, hogy élve jutott le arról a hegyről. Ha tetszett neki, ha nem ki kellett várnia azt az időt, amíg legalább fel bír állni. Ám a homály nem vár...

Ködbe öltözött, fagyos hegyek

Régmúltról suttogó, halott lelkek

Fájdalmas kiáltással vegyülő, omló sziklák hangja

Fátyolos az ég, lehet nem lesz új holnapja.

Legolas a folyosó árnyából kísérte figyelemmel az eseményeket. Hitetlenkedve szemlélte, amint egy alak kivel királya most találkozott először, ilyen hatással van rá. Egyszer sem látta az apját leszegett fejjel amikor valaki előtte állt.

- Menj utadra - mondta egy hosszas hallgatás után Thranduil. Rögtön ezután parancsot adott arra, hogy a látogatójuknak adják vissza fegyvereit és hagyják szabadon elmenni. A herceg látta, amint a nő szájára elégedett mosoly kúszik.

- Fogadd meg a jó szót - fordult sarkon Tinwerín. - Kívánom a homály kerülje el erdődet, Tünde király. - Azzal egy őr kíséretében elhagyta a termet és rákanyarodott arra a folyosóra, amin Legolas leskelődött.

- Köszönöm, innen én kísérem - fordult oda a katonához.

- Ahogy kívánod, hercegem - hajtott fejet engedelmesen a tünde, majd a dolga után ment.

- Apámat megtévesztheted, de engem aligha - szólalt meg élesen a szőke, majd leszorítva a valát a falhoz csendesebben folytatta. - Lépted nyomán halálról suttognak. Épp eléget tudok ahhoz, hogy biztos legyek abban nem csak sétálni mész Hollóbércre! Ahogy azt is tudom, hogy ismerted Mírielt! - Tinwerín megdermedt a név hallatán, évek óta nem hallotta ezt a nevet.

- Higgy amit akarsz - sziszegte a fehér hajú, majd arrébb taszítva a tündét indult is volna a folyosón.

- Még nem végeztünk - kapott a fehérbe bújtatott kar után Legolas és visszarántotta annak gazdáját.

- Hogy merészelsz hozzám érni?! - húzta résnyire Tinwerín a szemeit.

- Mond meg mit tettél Mírielel! - követelte a sinda.

- Nem tartozom magyarázattal!

- Ismerted őt, jól tudom!

- Ebből elég! - vesztette türelmét Tinwerín, majd kirántotta karját a szorító kézből és ruhája nyakánál megfogva a fiatal férfit a falnak taszította. - Nem tartozom neked magyarázattal! Ha jót akarsz magadnak csendben maradsz, sinda - közölte ingerülten a nő, majd elengedte a herceget és tovább indult a folyosón. Jól ismerte ezeket az utakat, álmában is kitalált volna a barlang labirintusából.

- Mégis ki vagy te hogy így beszélsz velem?! - háborodott fel Legolas. - Ha kérdeztelek, válaszolj! - Ám Alcarain ügyet sem vetve rá lekanyarodott a kőhídhoz vezető lépcsőre. Odakint már egy csapat várta, aki a király parancsára köteles volt a határig kísérni. Tinwerín meglátva az álldogáló tündéket, egy percig megfagyott. Ott volt minden ismerős arc, ki ismerős lehetett. Baran és Ithil, de még Galwor is. És legnagyobb bánatára Deil is a csapat sorait erősítette...

- Hol vannak a fegyvereim? - kérdezte a vala eléjük érve. Mégis a háta mögül egészen más felelt.

- Majd a határnál megkapod őket - Legolas beérve a társaságot, indulást intett.

- Apád parancsa az volt, hogy adjátok vissza őket!

- De nem mondta mikor. Most pedig indíts! - felelte foghegyről a herceg.

- Nem vagyok se kutya se talpnyaló! Kitalálok a nyomorult erdőtökből egyedül is! - vágott eléje a kis csapatnak. - De előbb kérem a fegyvereim!

- Nem! - mérte végig szúrós szemmel a szőke. - És igenis velünk jössz a határig. - Tinwerín nem szólt, csupán elkapta egy pillanatra a fiú tekintetét. Ez alatt a pillanat alatt több mindent tudott kiolvasni a herceg tekintetéből, mint amennyit szó elmondott volna. Az égék szemekbe düh égett, düh mely a vala úrnő ellen irányult. A düh tüze mellett ott volt a bizonytalan csillogás és a feledés hömpölygő köde.

A határig vezető úton a nő nem szólt egy szót sem. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, egyenes háttal és méltóságteljes léptekkel haladt Legolas mögött. Hallotta, amint mögöttük sinda beszédbe kezdenek a többiek, amibe egy- egy szót néha a herceg is megeresztett. Bizonyára azt hitték, hogy "vendégük" nem érti a nyelvüket, így nyíltan mondták ki gondolataikat:

- Nem megmondtam, hogy lenéző?

- Deil nagyon úgy tetszik igaz, de királlyal is ilyen volt? - képedt el Baran.

- Thranduil leszegett fejjel állt mellette... - suttogta Ithil.

- Szerintem egyáltalán nem ijesztő, pedig az gondoriak Boszorkányként emlegetik - vonta le a következtetést Galwor, elnézve az előtte lépkedőt. Ilyen és ehhez hasonló sorok hangoztak el a találgatók szájából. Alcarain jókat mosolygott szavaikon, a legtöbbre ügyet sem vetett. Legszívesebben faképnél hagyta volna a társaságot, de nem tehette. Legolasnál volt minden fegyvere és azok nélkül aligha boldogult volna. A Celeb Minuial könnyedén lógott a férfi oldalán, ezüstveretes tokján meg- meg csillant a kora déli napfény. A nő még most is szívesen lépkedett az avaron, szívesen szívta be az erdő jellegzetes illatát. Ám egyszer megérzett valami különöset a levegőben.

A szél iránya megváltozott. Tinwerín szemét alig észrevehetően végig futtatta a körülöttük nyújtózó erdőségen. Lassított léptein, majd hirtelen Legolashoz fordult:

- Húzd le a fejed!

- Micsoda? - kérdezett vissza a férfi.

- Húzd le a fejed! - mondta újra a nő, majd leteperte a földre a szőkét. Szinte ugyanebben a pillanatban szelte át a levegőt egy fekete nyílvessző, mely alighanem eltalálta volna a herceget ha állva marad. A csapat többi tagja egyből fegyvere után nyúlt és nem telt bele sok, a fák között rejtőző orkok vérét ontották.

- Add ide legalább a kardo... - kérte Tinwerín, de nem volt ideje befejezni mondatát, mert egy ork hátrarántotta és torkát készült szegni. Ám a nő egy jól irányzott mozdulattal kicsavarta karját, majd lefejelte. Jobb ötlet híján ( no meg figyelembe véve azt, hogy Legolasnak esze ágában sem volt vissza adni a fegyverét) puszta kézzel, és a csizmájába rejtett egyik tőrrel küzdött. Az egyik ork a fának szorítva igyekezett megfojtani, ám ekkor egy halvány csilingelés kíséretében valami a hátába állt. A vala kiszabadulva a szorításból kihúzta a halott ork hátába fúródott, fehéren izzó pengét. Innentől jóformán egyértelmű volt az erőviszonyok állása, nem telt bele sok és egy darab élő féreg sem maradt.

- Valaki nagyon nem akarja, hogy eljuss Hollóbércre - jegyezte meg a herceg, elnézve a támadóik létszámát.

- Az engem nem igazán érdekel - mondta a nő. - Muszáj elérnem a havas sziklákat.

- Mi olyan fontos ott? - kérdezte hátulról Galwor.

- Neked semmi - válaszolt félváról Tinwerín, majd ismét a szőkéhez intézte szavait. - Hamarosan itt az erdőtök vége, innen egyedül folytatnám utam. - Legolas csak csendesen bólintott, majd leoldotta oldaláról a kard hüvelyét.

- Még mindig nem mondtad el miért olyan különleges ez a penge - tévedt tekintete a fehér hajú kezében lévő acélra.

- És nem is fogom - vette át jogos tulajdonát a vala, majd oldalára kötötte. Elrakta még az oldaltőrét, majd megeresztett egy dallamos füttyszót. Nem kellett sokat várni és a tündék is megláthatták a rideg pusztákból kibontakozó, fehéren ragyogó lovat. A mén beérve a fák árnyékába üdvözölte gazdáját, forró lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben.

- Nos, úgy hiszem útjaink elválnak - ült fel Tinwerín a lovára. - És tán mindannyiunknak jobb lenne, ha soha többé nem is kereszteznék egymást - mondókája közben tekintete jó pár percig a hercegen állapodott meg. - Szebb jövőt - búcsúzott, majd megfordította lovát és ki ügetett a rengetegből. Legolas gyanakodva nézett utána, majd csapatához fordult:

- Hozzatok lovakat.

- Csak nem követni akarod? - illetült meg Deil.

- Gyanús nekem valami ebben a nőben, ki akarom deríteni ki is valójában.

***

A Magányos hegy nevéhez híven egymagában állt s burkolózott ködös fellegekbe, Tinwerín oldalán ott kúsztak sötéten, ormótlanul a Kiszáradt hangást körbe ölelő hegység szirtjei, a sápadt napsugár letekintett a hideg vidékre. Csípős szél fújt, a nő arca egészen kipirult mire a vágtázás végett ért. A Magányos hegytől nem messze terült el Hollóbérc, az egykori őrtorony. Zord idő uralkodott a vidéken, a föld fagyos volt. Erebortól alig egy karnyújtásnyira derengtek Suhatag városának tornyai. Most a város kapui zárva voltak, alig pár kóbor lélek járkált a falakon túl. Ám a város falain ha pár őrszem is, de figyelemmel kísérte a külhonban folyó eseményeket. Tinwerín pont ezért nem is akart túlságosan közel merészkedni, semmi kedve nem volt a hitetlenkedő szempárakhoz. Csendesen közelebb lovagolt Hollóbérc havas szikláihoz és a hegy árnyékában leszállt hátasáról. Egy ló aligha tudott volna felkapaszkodni ezeken a sziklákon. A nő mászni kezdett egészen addig, amíg lassan szeme elé nem tárultak az őrtorony romjai. Nem is sejtette, hogy követik őt s lépteit sziklák árnyából lesik. Hollóbérc volt az a hely, mely nem épült ujjá. Itt még most is érezhetőek voltak a múlt árnyai, még most is itt süvítettek letűnt épületei között a vészterhes szelek. Elevenen őrizte az Öt Sereg Csatájának emlékét, és Alcarinnak pont ezekre az emlékekre volt szüksége. Szikláról sziklára lépdelt, de hamarosan viszonylag egyenletesebb talajra ért. Öten is ott lépdeltek mögötte akár az árnyék és kísérték figyelemmel minden mozdulatát.

- Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!* - szólt tisztán csengő hangján, mely messzi futott a sziklák között. Különös szavak voltak ezek és elhangzásuk után mintha csak a szél fütyült volna, sebesebben kezdett süvíteni.

- Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana!- e szent pillanatban rohamként özönlötték el a sziklákat a zöld, áttetsző alakok. Ám egytől egyik átfutottak az őket megidéző nőn. Szellemek voltak ezek, a múlt árnyai. A sziklák mögött rejtőzők csodálkozva figyelték, amint a régmúlt ütközet darabja ismét eléjük tárul. Látták a támadó kobold zsoldosokat, a küzdő törpéket. Látták holtan a jégre hullni Filit, látták a tornyot a földbe tipró óriástrolt kinek egy tünde fiú állt a hátán.

Tinwerín szemével egyetlenegy alakot keresett, egy kis termetű férfiút. Szeme sarkából látott futni egyet két törpe után, ám az valamit babrált zsebében majd eltűnt. A vala tudta, jó nyomon jár. A múltbéli kép is ugyanúgy hagyott mulandó nyomott maga után, mint egykori gazdája. Mikor a kis alak újra előtűnt egy sziklánál hevert, bizonyára fejbe verték. Kezében görcsösen szorongatott egy kis arany gyűrűt. Gyorsan folytak az események és a nőnek kiáltások ütötték meg a fülét: "Bilbó! Bilbó!". Hamarosan a kis alak felébredt és egy irányba szaladt. Oda, amerre a hajdani Tölgypajzsos Thorin küzdött ellenségével. Sajnálatos módon azonban a kis szerzetet nem érte más, csak bánat. Alcarain hallotta a törp utolsó szavait, és bennük az alak nevét: Zsákos Bilbó. Tinwerínnek elég is volt, tudta nem késlekedhet. Minden jel arra mutatott, hogy ennél a Bilbónál van az Egy gyűrű. Kezének egy mozdulatával elsöpörte a múltbéli alakokat, Hollóbérc újra csendes lett. Még egy pillanatig állt a fagyott vízesés tetején, majd menni készült. Ám útját elállták. Egy lidérc ereszkedett le elé a semmiből, ki a Kilenc királyok egyike volt. Bár most nem viselt fekete csuhát. Szürke körvonalai tisztán látszódtak a fátyolfelhős, rideg égnél. Tinwerín megdermedt. Oldalra fordult, és egy újabb letűnt királlyal találta szemben magát. Mire teljes fordulatot írt le maga körül, akkor tudatosult benne, hogy körbevették. Legolasék meghúzták magukat a sziklák mögött, mégis kíváncsian szemlélték az eseményeket.

Se a lidércek, se a nő nem szólt. Tekintete mindent elmondott. A rideg, szürke mégis gyönyörű szemekben meglepettség villant, majd a taktika játéka szövődött. Egyszeriben éles csilingelés kíséretében elővonta kardját, és finoman maga mellé engedte. A feszült csendesség nem tartott sokáig, a vele szemben álló lidérc hamarosan ugrás szerűen támadt neki. Amint az árny kardja, és a fehéren izzó penge összeért fényes szikrázás tört a levegőbe. Acél zörgés volt mégis, volt mikor három kard csapott össze egyszerre. Tinwerínnek sikerült az egyik lidércet letaszítani a szikláról, ám ez mit sem ért. Ellenfeleit aligha lehetett elpusztítani, míg az Egy létezett. S hősnőnk nyaka körül egyre szorult a hurok. Egy óvatlan pillanatában hátba támadták, kardját elejtve, fájdalmas csattanással csapódott az egyik szikla oldalának. Felnyögött fájdalmában, ám hangját elnyelte leomló szikla moraja. Még a szikla tömeg lezúdulása előtt sikerült arrébb gurulnia, de kardját nem érhette el. Oldalához nyúlt tőréért, azzal hárította az őt érő csapásokat. A lidérc hátára ugorva, tőrét nyakába állította. Ám az lelökte magáról a nőt és egyenesen az alatta elterülő jégnek vágta. A jég átszakadt, és Tinwerín elmerült a hideg vízben. Még annyi lélek jelenléte volt, hogy felúszva áttörje a jeget, de kimászni alig tudott. A lék oldalán kapaszkodva próbálta kihúzni magát, ám a Kilencek egyike megállt felette. Gúnyos röhögése maga volt a méreg, majd egy határozott mozdulattal egy kést állított a nő karjába. Alcarain felüvöltött, de nem engedte el a lék száját. Erőt véve magán, egy gyors mozdulattal kirántotta alkarjából a kést, és kiemelkedve a vízből a lidérc mellkasába állította. Megpillantva kardját, felé igyekezett, de még mielőtt elérhette volna egy másik lidérc a vízesés túlsó végébe rúgta. Tinwerín utolsó mentsvára után nyúlt, a melltőre után. Ám az nem volt nála... A lidérc torkon ragadta, majd ismét a fagyos talajhoz csapta. Tinwerín sikolya fájdalmasabb volt mindennél melyet valaha tünde fül hallott. A nő tehetetlenül csúszott végig a jégen, épp hogy a vízesés pereme előtt állt meg.

- Legolas, segítenünk kell! - suttogta Baran látva, hogy a valának szinte semmi esélye nincs. Karja vérzett, lába úgy tetszett több helyen is zúzódott, nem is beszélve a gerincét ért csapásokról.

- Nem - jelentette ki a herceg, és keze a zsebében lévő melltőrre tévedt. - Meg ne moccanj!

- Végig akarod nézni amint meghal?! - hitetlenkedett Ithil.

- Meg ne mozduljatok - parancsolta a szőke, és újra a dulakodókhoz fordult. Ebben a pillanatban egy szürke, szárnyas lény szállt le a jégre, hátán egy feketébe öltözött alak ült. A Boszorkánykirály, a Kilencek leghatalmasabbika. Ekkor az egyik lidérc megfogta a jégen vergődő valát, majd igyekezett térdre kényszeríteni. Ám az makacsul tartotta magát. Büszkesége még mindig törhetetlen volt.  Elgyötörten, több sebből vérezve állt, mégis felszegett fejjel. Testét fájó sebek kínozták és nem kételkedett benne, hogy jó pár csontja eltört. Iszonyatos fájdalom volt számára még a levegő vétel is, de  nem tört meg.

- Térdelj le! - parancsolt rá a Boszorkánykirály, oda érve elé.

- Inkább meghalok, mintsem előtted térdepeljek te féreg! - szavai még most is arrogánsak voltak, fejét most is felszegte. Bár szája felszakadt, ruhája tépázott volt, és fehér haja helyenként vértől vöröslött, most is ugyanolyan fenségesnek hatott.

- Hiba volt a múlttal játszani, Tinwerín. Hiba volt becsapni a Sötét Urat... - Tinwerín ellenkezett volna, ám egy erőteljes ütést érzett a fején, majd minden elsötétült körülötte.

A sziklák mögött megbúvó tündék még látták, amint az eszméletét vesztett nőt felrakják a szárnyas ocsmányság hátára, és a Boszorkánykirállyal egyetemben eltűnnek a ködös égen. Nem telt bele sok és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek el a lidércek is.

- Mégis hogy hagyhattad ezt?! - borult ki Galwor. - Ha az a nő nincs, a fejedből már régen egy nyíl állna ki!

- Nem adtam szót - húzta résnyire szemét a herceg.

- Ő segített neked! De te végig nézted amint a halál küszöbére kerül! - szólalt fel Deil is. - Mégis miért nem engedted, hogy segítsünk?!

- Láttad mit csinált? Megidézte a múltat, a holtakat. Erre nem akárki képes. A tündékben nincs annyi varázslat, hogy ezt véghez tudják vinni. És szerinted, ha egy ilyen alakkal könnyedén végeztek a lidércek, velünk mit tettek volna? - Legolas hangja nyugodt volt és rideg.

- Hogy lehettél ennyire szívtelen?! - vonta kérdőre dühösen Ithil.

- Ne foglak a halálotokba küldeni, ezek ellen íj mit sem ér! Ne vonj kérdőre Ithil Mereniel, mert lehet következménye lesz - Ezzel zárta a beszélgetést, nem tűrt meg semmi akadékoskodó szót. Már éppen lefelé tartottak, amikor egy tollas árnyékot láttak elsuhanni a Nap előtt. A hatalmas sas, ki maga volt a Sasok Ura, leszállt a fagyott vízesésre, és egy aranyos páncélba öltözött alak ugrott le hátáról. Kezében díszes lándzsáját fogta, vörös hajában aranypánt ült meg. A sziklákat helyenként vérfoltok borították, a jég egy részén egyenesen tócsában állt. A férfi alak elszörnyedve szemlélte a harc nyomait, majd a vízesés túlsó végében heverő kardhoz rohant. Felvette a nemes fegyvert, majd csak egy szót suttogott kétségbeesve:

- Tinwerín.

~~~

* Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana! -  Véres sziklák, fagyos hegyek meséljétek el a régi meséket! Ó, múltnak árja törj elő újra! Elmúlt alakok, hallgassatok a szóra!

Ehhez a kis szöveghez két dolgot fűznék hozzá:

 - ez egy quenya nyelvű szöveg, így Legolasék nem is érthették. Hogy miért? Mert a quenya sokkal nemesebb, mint a sinda, így úgy gondolom a szavaknak a súlya is nagyobb.

 - Mivel a quenya szótárak eléggé hiányosak, mint maga a nyelv is. Így eléggé foghíjas lett volna, így a hiányzó szavakat/ ragokat a sindából kölcsönöztem.