Régi fák alatt, régi emlékek között

Régi alakok a hűvös hegyek mögött

Ismert arc,  de lám ismeretlen már

Erdő melyre telepszik a homály.

- Aggódom a lányunkért, Manwe - lépett fel férje mellé a vala úrnő a Taniquetil csúcsán.

- A sötét fellegek megsűrűsödtek, mégis hiszem aggodalmunk alaptalan - felelte a Szelek ura és átkarolta feleségét.

- Vaire szerint veszélyes utakon jár-kel. Féltem őt, féltem őt Arda veszedelmeitől.

- Tudd vigyázni magára, kedvesem. Viszont a szelek aggasztó híreket hoznak - révedt a távolba Manwe.

- Szeretném, ha lenne ki vigyázná lépteit - kérte Varda és egyre férje tekintetét kutatta.

- Legyen hát - nézett bele hitvese szemeibe a férfi, tudta egy személyre gondolnak.

***

- Mikor jössz haza? - kérdezte Helya Tinwerín nyakába csimpaszkodva.

- Nem tudom még, talán egy hét - felelte bizonytalanul a nő.

- Mindig olyan sokat vagy távol, hiányzol! - panaszolta Elya.

- Haldírral és Gaerielel jól meglesztek - tekintett hátra a fehér hajú, a mögöttük lépdelőkre.

- Úgy bizony, majd elmegyünk a Nimrodelhez és megtanítalak titeket koszorút fonni - vette fel ölébe Elyát Gaeriel. - Jó lesz? - kérdezte mosolyogva.

- Jó, de ugye sütsz majd olyan mézes süteményt?

- Igen, persze - helyeselt boldogan a teler. Lassan, de biztosan elérték az Aranyerdő határát. November volt, még a déli verőt is hideg szelek kísérték. Kint, az erdőn túl már rozsdásodtak a levelek és a fák bíborba öltöztek. Tinwerín lerakta öléből Helyát, majd hozzá és húgához leguggolva, így szólt:

- Vigyázzatok magatokra, ne csináljatok semmi zűrt. Fogadjatok szót és ne kószáljatok el - ezek amolyan szokásos óvintések voltak, ám nem alaptalanok.

- Mikor nem vagyunk mi rendesek? - bazsalyogott Elya.

- Szeretlek titeket - ölelte meg őket egyszerre a nő, majd egy egy csókot adott illatos hajukba.

- Mi is téged, Tinwerín néni. Siess haza! - búcsúztak a lányok is. Tinwerín felállt, majd Haldírhoz fordult. Kissé távolabb lépdeltek a többiektől, úgy kezdtek halk beszédbe.

- Vigyázzatok rájuk, ne engedjétek őket az erdőn túlra.

- Meglesz. De te is óvd magad, sok gonosz teremtmény jár a földön, félek több mint eddig bármikor - nézett át Haldír a mallorn törzsek között.

- Ne félts engem - nevetett fel a vala. - mindig vissza jövök.

- Ne térj le a tünde útról, a Sötét erdőben tán még te sem leszel biztonságban - komorult el a szőke hangja.

- Visszajövök - zárta a beszélgetést Tinwerín. Majd felült lovára és még visszanézett az őt búcsúztató négy alakra. Lelkesen integetett, majd Arnir ügetve átlépte Lórien határát. Tinwerín kiérve az Aranyerdőből felvette köpenye csuklyáját és Arnirt lassú vágtára sarkalta. Gyűlölte azokat az időket, amikor ott kellett hagynia a kicsiket. Sajnos viszont mindig akadtak ügyek, melyek halaszthatatlanok voltak. Útja most is egy ilyen sürgős ügy felé vitte, mely csak remélte segíteni fog bizonytalanságukon.

Alig egy nap volt, amikor megpillantotta maga előtt az alkonyi fényben fürdő rengeteget. Ahogy közeledtek az erdő felé, Tinwerínt egyre több kétség fogta el. Esze ágában sem volt rálépni a tünde útra, ezért úgy döntött kerülő úton megy a folyó túloldalán. Semmi kedve sem volt összefutni az erdőtündékkel, de ha megkerüli az erdőt (ráadásul ha Mordor felé) akkor az komoly idő veszteséget jelent. Mégis úgy tervezte visszafelé betér a Tünde- király csarnokaiba, hiszen volt egy üzenete mely nagy jelentőséggel bírt. Figyelmeztetnie kellett a sinda uralkodót erdeje ostromára, amit Tinwerín is csupán álmában látott.

Már előtte magasodtak a Bakacsinerdő fái, amikor leszállt lováról:

- A Sötét erdő nem egy lónak való hely, Arnir - simogatta meg a mén marját. - Tudom, hogy rengeteg utamra elkísértél és ígérem az erdő túloldalán találkozunk - azzal elbocsájtotta hátasát. Az erdő ezen részét sűrű növényzet borította, ló aligha tudott volna átvágni rajta. Most már csak egymaga állt a sötét erdő fáival farkasszemet nézve. Két fa most is ölelve zárta lombját a tünde út fölött, ám azokon is csak elvétve voltak levelek. Keleti szél rezegtette a leveleket a fákon, ismerős dalt fújva. A langyos fuvallat Tinwerínt is elérte, belekapva hófehér tincseibe. A nő ajkát vékony vonallá préselte, kezével erősen megmarkolta kardja markolatát. Több évtizede már, hogy nem járt ezen fák alatt. Mégis egy halovány emlékfoszlányt magával hozott Kelet szele, de olyan gyorsan tova is sodorta azt. Egy emlék foszlány volt egy virágzó völgyről valahol az erdő mélyén...ahol most is élettel telten folyt az élet. De elillant már, és minden más is vele együtt. Mélyet lélegzett, majd megmakacsolta magát és belépett az erdőbe. A fák fenyegetően hajlottak felé, eltakarva a napfényt. Vészjósló csend ült meg ágaikon és ez rátelepedett Tinwerínre is. Különösnek érezte ezeket a fákat, gonosznak. A vastag gyökereken lépdelve mintha csak indák kúsztak volna lába után, a sűrűben akárcsak a vézna karok, úgy kaptak utána a nyeszlett gallyak. Az avar ropogott szürke csizmája alatt, éji köpenye mégis hangtalanul kúszott mögötte. Mikor leszállt az est a rengeteg is sötétbe borult. Ilyenkor úgy tetszett mintha szemek pásztázták volna a nőt és annak minden mozdulatát. Apró sárga, vörös vagy zöld szemek lestek rá fenyegetően a homályban. Nappal sötét lényeg futkostak tova a vaskos ágak között, de továbbra is a fullasztó levegő terítette vastag szőnyegét a rengetegre. Elméjét megkörnyékezték a tébolyító gondolatok, fejében hangok zsongtak. Az erdő tébolya őt is elérte. Forgott vele a világ, a feje lüktetett. Egy fának tudott támaszkodni, mielőtt elesett volna. Homloka gyöngyözött, mégis rázta a hideg. Minden erejét összeszedve, még mielőtt elnyelte volna a sötét, elzárta elméjét a külvilágtól. A hangok megszűntek, és a baljós gondolatok sem kísértették többé. Letörölte a homlokát és felállt a fától. Folytatta útját átvágva mocsarakon és lápokon. Útiránya egyenesen Északkeletnek vezette: Hollóbércre. Nem tért le kijelölt útjáról, amíg tudta követte a Napot, majd a haloványan derengő csillagokat hívta segítségül. Nem is tudta, hány órája, vagy akár napja gyalogolhatott, amikor a lombok recsegését hallotta maga felett. Megdermedt és felemelte fejét, de nem látott mást, csak lehulló leveleket. Ám szeme sarkából észrevette a feléje közeledő pókot. Villámsebességgel nyúlt kardjához és rántotta ki a fényesen izzó pengét, ami másodpercek múlva a pók fejtorába mélyedt. Egy fordulattal kihúzta belőle és az újabb rátámadó pókba döfte. Hiba is hívta volna segítségül a fákat, azok úgysem segítettek volna. Már a harmadik kettéhasított hátáról ugrott le, amikor nyílvesszők szelték át a levegőt, leterítve a pókokat. A vala egyenlőre nem látta, hogy kitől származnak, ezért tovább küzdött. Megállt egy méretes fa előtt, majd hagyta, hogy a pók neki támadjon. Amikor már fogyott a távolság kettejük között, Tiwerín nekifutott majd a fáról lendületet véve kardját egyenesen a pók idegközpontjába állította. Ez volt az utolsó. Pillanatok múlva nyílvesszők hada szegeződött rá.

- Egy lépést se! - parancsolt rá egy szinte már elfeledett hang. Tinwerín megmerevedett, torkából kiszállt minden szó. Kezéből kiesett kardja, lába földbe gyökerezett.  Nagyon jól ismerte ezt a hangot, túl jól. Lassan megfordult, hogy megszólítója szemébe nézhessen. Azokba az égkék szemekbe.

- Ki vagy? - kérdezte a szőke tünde, és meghúzta íja húrját. A vala szája résnyire elnyílt, de szólni nem bírt. Ott állt előtte az, akit a legkevésbé akart látni. Ott állt előtte az, akit otthagyott azon az estén. Ott állt előtte az erdő hercege.

- Kérdeztem valamit! - szólt rá a herceg látva, a nő némaságát. Sok mindent hallott már erről az alakról. Eddig nem hitt nekik, ám most saját szeme által nyert tanúbizonyságot. A nő arca valóban földöntúlinak hatott, köpenye valóban maga volt az éji ég, mozgása könnyedségét és kecsességét még egy macska is megirigyelné.

- Tinwerín vagyok, Lórienből - nyögte ki végül a vala.

- Mi dolgod itt? - hangzott az újabb kérdés.

- Mi közöd hozzá? - Leküzdve meglepettségét a nő kihúzta magát.

- Tudod te kivel beszélsz?! - kérdezte fennhangon Legolas.

- Hogyne tudnám - mondta szórakozottan Tinwerín. - Egy kis mitugrász sinda hercegecskével aki túl sokat képzel magáról.

- Ezt most vond vissza! - kiáltott rá hátulról egy hang. Tinwerín csak átnézett a válla felett, és szeme Galworra tévedt.

- Hozzád kiszólt, erdőtünde? - kérdezte lenézően. Galwor feje tűzvörös lett és elengedte a megfeszített íj húrt. A vessző sebesen hasította a kettejük között lévő távolságot, de még mielőtt Tinwerín karjába fúródott volna, az elkapta.

- Neveletlen erdőtündék - morogta és ketté törte a kezében lévő vesszőt.

- Galwor, azt kértem addig ne lőj amíg parancsot nem kapsz rá! - mondta dühösen Legolas.

- De hercegem ez a nő... - dadogta a férfi.

- Adtam parancsot?

- Nem...de...

- Akkor még miről beszélünk? - szakította félbe Galwort a herceg. - Ami meg téged illett - fordult újra Tinwerínhez. - Én a te helyedben visszafognám magam. De ha nekem nem akarsz felelni, úgy majd a királynak fogsz. Motozzátok meg! - adta ki a parancsot.

- Ha bárki egy ujjal is hozzám ér - emelte fel a kezét Tinwerín, ezzel megállítva a feléje közeledőket. - annak az lesz az utolsó mozdulata. Nem azért vagyok itt, hogy vér follyon. - Leoldotta oldaláról a tőrét és a földre dobta.

- A többit is - sürgette a szőke.

- Milyen többit? - tette az ostobát a vala.

- A melltőrt is, gyerünk! - Tinwerín rossz szájízzel, de benyúlt a kabátja alá a melltőrért és minden feszengés nélkül előhúzta, majd merő egyszerűséggel a herceg lába elé dobta. Azután lehajolt kardjáért is és visszarakta hüvelyébe.

- Ha bármi baja esik, kettéhasítalak - adta a herceg kezébe a fegyvert.

- Mi olyan különleges ebben? - kérdezte gúnyosan a szőke, majd kivonta a pengét, ami már csak enyhe fehér fényben derengett.

- Miért mondanám el? - vonta fel a szemöldökét a vala.

- Ebből elég - lökte vissza ingerülten a szőke a tokjába a fegyvert, majd indulást intett. Tinwerínt már közre is fogták volna, de ő megszólalt:

- Ha még kell nektek a karotok és a többi testrészetek nem nyúltok hozzám, értve vagyok? - a katonák húzott szájjal, de megtartották a távolságot. Bár elvileg fogoly volt ő közel sem tekintette annak magát. Némán menetelt a herceg mögött.

 - A járása mit sem változott - gondolkodott el, a herceget nézve. -  Szeme fénye is ugyanolyan mint évekkel ezelőtt - gondolataiból egy - a kaput nyitó - parancs szó zökkentette ki.  Már alkonyat volt, a lemenő Nap vörösre festette az eget. Tinwerín vissza emlékezett arra, amikor legelőször lépett rá erre a hídra. A katonák rendezetten, lassan leszakadoztak tőlük, hamarosan útjukat már csak ketten folytatták a trónterem felé. Tinwerínt most is, mint annyi éve már lenyűgözték az erdei palota méretei. Fák gyökerei kúsztak benne hatalmasan, és a szívében egy vízesés omlott alá visszahangozva a hatalmas termeken. A csiga lépcsőkön és gyökereken tündék siettek tova a dolguk után és a vala meg mert volna esküdni egy perce látta Ihtil szőke tincseit tova suhanni a távolba. Mennyi emléket őriznek ezek az öreg falak, mennyi félve elsuttogott szót. A nőben halványan derengett pár kép, csendesen hangzott pár régi szó, de megmakacsolva magát elhessegette azokat. Rákanyarodtak a jó öreg folyósra ami a trónteremhez vitt. Majd a vala szemei hamarosan megpillantották a gyökerekből készült trónt és a rajta ülő Tünde- királyt. Thranduil most is méltóságteljesen ült rajta, de az érkezőkre felállt, majd lenéző tekintettel  lenézett Tinwerínre.

- Királyom! - hajolt meg Legolas oda érve apja elé, ám Tinwerín ahelyett, hogy így tett volna csak felszegett fejjel nézett vissza Thranduilra. - Tudom, hogy pár nappal előbb tértünk vissza a tervezetnél, de a határainkhoz közel betolakodót fogtunk... - folytatta Legolas.

- Betolakodót?! - kérdezett vissza felháborodva Tinwerín. - Ezt ki kérem magamnak!

- Akkor mégis mi vagy, ha nem egy illemet hírből sem ismerő határsértő? - kérdezett vissza ridegen a király. - Mégis, hogy mered szólásra nyitni a szádat az engedélyem nélkül?! Mégis miért nem hajolsz meg, amikor kötelességed lenne, tünde? - a tünde szót különös gúnnyal ejtette ki.

- Akkor beszélek amikor kedvem tartja. És nem fogok fejet hajtani olyan előtt aki nem méltó rá, még kevésbé egy erdő lakó szürke sinda előtt akinek önteltsége az eget veri - Thranduil mindezt rezzenéstelen arccal hallgatta végig, ám fia kirántotta hátán lévő tőrét és a nő oldalának nyomta.

- Fékezd a nyelved - sziszegte ingerülten.

- Legolas, nyughass! - emelte fel a kezét a király. - Tedd el a fegyvert. - Ám a fiú meg sem moccant.

- Igazad van, Tünde- király. Ha meg akartalak volna ölni már régen megtehettem volna. És akkor mire a fiad vagy a testőrséget akár egy mozdulatot is tenne, a te fejed véresen gurulna le trónod lépcsőjén - ahogy kiejtette a szavakat, érezte ahogy a penge még jobban az oldalának nyomódik.

- Apám ezt hogy engedheted?! - kérdezte dühösen Legolas apjára szegezve szemeit.

- Azt kértem tedd el a fegyvert!

- De...

- Semmi de Legolas, parancsolom, hogy tedd el a fegyvert és menj utadra - A herceg összeráncolt szemöldökkel de eltette a tőrét, majd sarkon fordult és morogva, de elhagyta a termet.

- Szóval, Tinwerín - fordult újra a vala felé Thranduil, és lelépdelt a lépcsőkön. - Mire föl tiszteltél meg bennünket látogatásoddal?

- Átutazóban vagyok - felelte tömören a vala. - És ha a drága kicsi fiad nincs már régen elhagytam volna az erdőtöket.

- Mégis merre? - faggatózott tovább a király.

- Mi közöd hozzá? - kérdezett vissza szemtelenül Tinwerín.

- Amíg az én erdőmön keresztül vezet utad, addig is nagyon sok közöm van hozzá.

- De nekem eszem ágában sem volt a te erdődbe tenni a lábamat!

- Most mégis itt állsz előttem, nem de? - vonta fel a szemöldökét nyugodtan Thranduil és megállt az éji köpenyessel szemben. - Nos, halljam.

- Ki vagy te, hogy kérdőre vonsz engem? - mérte végig gúnnyal a királyt a nő.

- Annak a birodalomnak a királya ami fogva tart, és az a személy akinek egy szavába kerül és megölnek. Beszélj!

- Hollóbércre tartok, de küldetésem célja egyedül rám tartozik - Tinwerín mélyen belenézett a király szemébe. Azok ugyanolyan ridegséggel meredtek rá vissza, mint évtizedekkel ezelőtt.

- Csak tán nem meg akarod ölni Suhatag királyát? Esetleg valamelyik nemest? - kérdezte gúnyosan mosolyogva Thranduil.

- Nem mindig igaz, miket a népek pletykálnak. Nem is tudtam, hogy egy magadfajta hisz ezekben az útszéli mondákban - a nő a király oldalára lépett, majd a fülébe suttogva így folytatta:

- Mit most mondok, az közel sem monda se üres szó. Figyelmeztetlek Tünde- király, ha nem vigyázol az erdőd égni fog. Sauron erői elérik majd a te birodalmad is, fáid ha nem vagy éber nem fognak majd tudni ellenállni a homálynak...

- Baljóslatú szavak egy jöttmenttől - ráncolta szemöldökét a férfi.

- Ne feledd, a jós álmok sosem hazudnak, király. Láttam égni az erdődet és holtan a néped. De ez elkerülhető... Erősítsd meg határaid védelmét és kémeiddel figyeltesd a környező vidékeket. Ez a tanácsom.

- Miért hinnék neked? - fordult meg a férfi.

- Hiszel-e vagy sem, szíved joga - nézett rá újból a nő. - Van maszk mely megtéveszti a külvilágot, de nincs az az álca mi szívedet fedné. Az erdő szívügyed és legnagyobb fájdalmad Dol Goldurnál lakozik. És legnagyobb kincsed eme rengetegben. Jól ismered Sauron pusztítását, szeretteid vesztek oda árnya tüzében. Középfölde sorsa késélen táncol. Ha elbukik, birodalmadra sem jön más csak halál. Azt akarod tán, hogy fiad a homályban tengesse hátralévő napjait, vagy tán azt, hogy rabgént heverjen egy sötét cella mélyén?  Cselekedj bölcsen Thranduil, mi haszna lenne ha fogva tartanál? Ne álld utamat - folytatta gondolatban. Szavaira a tünde arcán izom rándult, tekintetét elszakította a szürke szemektől.

- Ne álld útját annak ki a homálynak gátat vethet, Tünde- király...

Nem tisztel se élőt, se holtat

Se jelent, se múltat.

Nem tisztel se időt, se véget

Se jövőt, se régi meséket.

Nem tisztel királyi szót

se rosszat se jót.

Nem tisztel se sötétet se árnyt,

nincs más se csak búsborús magány.

- Legolas! - nyitott be Thranduil a palota könyvtárába, fiát keresve. Szinte biztos volt benne, hogy itt fogja megtalálni, hiszen fia az elmúlt években sok időt töltött a könyvek között. De mindig csak quenya nyelvű írásokat keresett és egyre próbálta fordítani azokat. Volt, hogy naphosszakat bezárkózott a szobájába és nem jött ki onnan. Vagy a szobája ablaka előtt ült egy virágbokor előtt, míg rá nem esteledett. Az apja igen furcsállta ezt a viselkedést, nem tudta mire vélni. Most is az egyik könyves polc előtt találta meg fiát, amint egy vaskos könyvért kutatott.

- Legolas! - szólította meg újra, mire a szőke összerezzent.

- Igen, ada? - nézett le a létráról.

- Gyere le, kérlek - intett a király.

- Mit szeretnél? - mászott le Legolas könyvekkel az ölében.

- Említettem, hogy Erestor még tegnap megérkezett hozzánk. Fontos ügyben jött, ami téged is érint, gyere velem.

- Tessék? Nem érne rá később? Most éppen...

- Gyere velem - parancsolt rá újra, már erőteljesebben Thranduil és ketten elhagyták a hatalmas termet.

- Mégis mi az a halaszthatatlan ügy? - tudakolta a fia még a folyosón lépkedve.

- Így is eléggé soká halasztottuk. Most úgy érzem, itt az ideje - felelte a király sokat sejtetőn.

- Nem értelek, ada* - rázta a fejét értetlenül a fiatal.

- Hamarosan minden kérdésre választ kapsz. - Megálltak a tanácsterem ajtaja előtt, majd bementek. Rajtuk kívül csak Erestor volt ott, senki más.

- Üdvözletem, hercegem! - állt fel és meghajtotta a fejét.

- Köszöntelek Erestor Rivendelből - köszönt vissza illően a herceg, majd apjával együtt helyet foglalt.

- Lányod hol van? - vonta fel szemöldökét Thranduil, kérdőn Erestorra nézve.

- Elment, királyom. Nem akart itt lenni - felelte lesütött szemmel a tünde.

- Úgy - illetült meg egy kissé a király. - Hát rendben. - A teremre a rövid csend bársonyleple hullt, ezzel még jobban felcsigázva Legolas kíváncsiságát.

- Sötét idők jönnek - törte meg a csendet Erestor. - És ilyen időkben a megfogyatkozott tünde nép csakis egymásra számíthat. Völgyzugoly és a Bakacsinerdő szövetsége eredményes múltra tekint vissza, és mindkettőnknek érdeke, hogy ez így is maradjon.

- Erestor, Elrond úr után a legnemesebb tündéje Imladrisnak, ahogy lánya is. Szövetségünket szeretnénk megerősíteni egy friggyel, ami közted és lánya között köttetne, fiam - nézett gyermekére a király. Legolasnak a torkára forrt a szó, lélegzete is elállt. Megrökönyödve ült apjával és a másik tündével szemben.

- Hogy micsoda? - kérdezett vissza elhűlten.

- Mind két fél számára új és remek lehetőségeket nyitna - magyarázta Erestor.

- Épp elég ideje vagy egymagad, és Deil remek feleséged lesz... - folytatta Thranduil.

- Nem fogom feleségül venni - jelentette ki a herceg. Thranduil egy meglepett pillantást vetett rá, tiszta sor volt, hogy nem ezt a választ várta.

- Mit mondtál? - kérdezte fojtott hangon.

- Azt, hogy nem! - hangsúlyozta ki az utolsó szót idegesen a szőke.

- Kötelességed! - ellenkezett apja.

- Nem! - kiabálta Legolas, majd ingerülten felpattant az asztaltól. - Mégis, hogy gondoltad hogy a hátam mögött szervezkedsz?!

- Hogy mersz ilyen hangot megütni? - kérdezte dühösen a király. - Már pedig el fogod venni azt a lányt!

- Nem! - csapott az asztalra a szőke. - Jobb lesz ha ezt tudomásul veszed - sziszegte, majd öles léptekkel elhagyta a termet. Az ajtó csapódása még hosszan kísérte lépteit, és még hallotta apja bosszús szavait, de ügyet sem vetett rájuk. Dühös volt és talán most mindennél jobban úgy érezte, gyűlöli az apját. Az udvarra sétált, az ablaka alatt álló kőpadhoz. Kezeibe temette arcát, és összegörnyedt. Legszívesebben üvöltött volna mérgében, fogait összeszorította. Egyik kezével benyúlt zsebébe és egy összehajtogatott papírt vett elő. Óvatosan széthajtotta és lassan elé tárult régi rajza. Bár a papír gyűrött volt, megviselt az időtől, mégis tisztán látszódtak a rajta szereplő lány finom vonásai és aranybarna fürtjei. Keze remegett a méregtől, a papírt is összegyűrte és ordítva a falhoz hajította. Újra kezeibe temetkezett, és haragtól tajtékzó gondolataiba.

- Mit válaszoltál? - kérdezte egy női hang. Legolas lassan felemelte a fejét, és az előtte állóra nézett. Deil szemei kipirosodtak, szemei még csillogtak az elhullajtott könnyektől. Kezében a gyűrött papírt szorongatta, majd kisimítva odaadta a hercegnek.

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra.

- Deil - sóhajtott fel a szőke. - Kérlek ne...

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra a nő, torkát újra fojtogatni kezdte a sírás.

- Nemet mondtam - felelte végül a herceg. Deil szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd örömtől átitatott hangon Legolas nyakába borult.

- Köszönöm - suttogta, és örömkönnyekbe tört ki.

- Nem volt választásod, igaz?

- Nem - helyeselt szomorúan a nő. - De neked mégis több volt. Ez a frigy mindkettőnket búsba kötött volna, minek haszna aligha lett volna. Szíved neked másé és nem is áhítoztam rá soha - szeme a rajzra tévedt. - Keresd meg őt, ha kell menj míg a világ el nem porlad, de ne engedd el még a gondolatát se.

- Úgy lesz - bólintott hálásan a szőke. Talán most hallott először megértő szavakat Míriel ügyében. - Kívánom te is találd meg azt akivel boldog lehetsz. Szerelmedet te is másnak kívánod adni, bár még ő lehet nem is látja.

- Tessék? - szaladt fel Deil szemöldöke. - Mégis...

- De hidd el, Galwor sem olyan vak mint gondolnád.

***

- Gyere vissza Helya! - kiáltott a sebesen szaladó kislány után Tinwerín. Ám az csak kacagva futott tovább, mit sem törődve az őt kergető nővel. Valahogy minden hajmosás egy ilyen kergetéssel végződött, kész kihívás volt elkapni a két lányt. Helya szaladt elől fürtös hajával, Tinwerín utána kezében a száraz törülközővel, utánuk pedig nevetve Elyna szedte a lábát, nem akart lemaradni egyetlen mókás pillanatról sem.

- Megvagy! - ugrott Helya után a vala, és finoman a földre teperte. Természetesen, csak játékosan. Gyorsan bebugyolálta a kislány vizes fejét, és az ölébe kapta.

- Ha minden alkalommal ugyanezt játsszátok el, meg fogtok fázni - dorgálta.

- De én fogócskázni szeretnék! - nézett rá kérlelően Helya. - Fogócskázzunk! - követelte.

- Most nem, későre jár. Majd holnap fogócskázunk - ígérte a vala. Nem is olyan régen ment le a Nap, tüze még elevenen perzselte az ég alját. Végére járt már a tél, a nyár lehelete már érezhető volt Ardán. Tinwerín kézen fogva a két kislányt visszaindult otthonukhoz, eljött a lefekvés ideje. A két csöppség persze ilyenkor volt a legélénkebb. Eszük ágában sem volt aludni térni, játszani akartak. Lórien tündéi kezdték megszokni az ilyen esti fogócskákat és csak jót mosolyogtak, mikor Tinwerín elsietett mellettük egy- egy lányt kergetve. Felértek a lombok közé és hamarosan már mind két kislány az ágyában pihent várva az esti mesére.

- Ma mit fogsz mesélni? - kérdezték kíváncsian.

- Nem is tudom... - mélázott el Tinwerín, és leült az ágyuk mellé. - Már minden mesét hallotatok.

- Biztosan nem, na kérlek mesélj valamit! - Elya kipattant ágyából, és a nő ölébe kucorodott.

- Jó rajtam ne múljék a szép álmotok - mosolyodott el Tinwerín, és megsimította a gyerek fejét. Akárhogy is szerette volna, nem jutott eszébe semmi. Minden este mesélt a gyerekeknek, kezdett kifogyni a történetekből. Ekkor kitekintett az ablakon. A telihold bár halványan, de látszott már az égen.

- Egyszer, réges- régen amikor a világ tájain még idegen volt a bánat és a boldog percek órákká nyúltak, létezett egy nagy, zöld erdő. Gyönyörű erdő volt, telis-tele állattal és szebbnél- szebb növényekkel. Abban az erdőben élt két őz, egy daliás, nemes szarvas és egy félénk suta. Történt egy napon, hogy a két őz útja keresztezte egymást. A suta szülei sajnos... sajnos nem lehettek már vele, így testvérével éltek ketten. Ezen a napon, amikor találkoztak a szarvassal mélyen egymás szemébe néztek, és talán azóta se tudnak szabadulni egymás tekintetétől. A gímszarvasnak kék íriszei voltak, akár a felhőtlen égbolt, a sutának meg oly mélykékek mint a csillagos éjszaka. Ismeretségük elmélyült és barátsággá szövődött. Majd egyszer, egy napon az őz suta egy vörös rózsát talált, amit a szarvas hagyott ott neki. Szám szerint nyolc volt, amikor egy teleholdas éjsza...

- Miért pont nyolc? - kérdezte álmosan Helya.

- Mert akkor volt már nyolc hónapja, hogy először egymás szemébe néztek - emlékezett vissza keserédesen Tinwerín. - Egy teliholdas éjszakán, egy gyönyörű völgyben találkoztak újra, hol a vízesés ezüst volt és a fák arany fényben tündököltek. Ott vallották meg egymásnak az igaz szerelmet, és esküdtek maguknak s az égnek el nem hagyják egymást míg a világ áll. De aztán... - komorult el a nő hangja. - ... aztán egy éjen, amikor hullottak a csillagok az őz suta elment. És nem nézett vissza... - behunyta csillogó szemeit, és az ágyába vitte az ölében alvó kislányt, majd testvérét betakarta.

- Mi lett velük? A suta miért hagyta ott ha egyszer szerette a szarvast? - fogta meg a fehér hajú kezét a nagyobbik lány.

- Ó, Helya - sóhajtott fel halkan a vala. - nem tehetett mást. Most a szarvas boldogan él a nagy erdőben, és el is felejtette már a sutát...

- Mindig van másik út - nyomott el egy ásítást a lány.

- Aludj, kincsem - csókolta homlokon a csöppséget, majd betakarta. Kifelé menet a szobából elfújta a gyertyát, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Kitekintett a teliholdra, mely egy szürke felhőfoszlány mögül meredt vissza rá. Valami különöset érzett a levegőben, sohasem fújt még délkeleti szél Lórienben. És az éj... az éjszaka kupoláján nem világítottak a csillagok. Felvéve köpenyét, felsietett a legfelső flatre, és onnan tekintett az éjben úszó vidékekre. Tekintetét magához vonzotta a délkeleti vidék, Mordor vidéke. Bár nem látott el odáig, mégis érezte a fenyegetését. Régen volt már ilyen sötét éjszakájuk, főleg Lórien földjén. Tinwerínnek be kellett látnia, Sauron árnyéka megnyúlt. Osgiliath felé szürke fellegek vontak vészjósló sátrat, és íme már Lórien határain tört meg a homály hulláma. Aznap éjszaka baljós álmot látott, mely még inkább fokozta aggodalmát:

Sötétségben lépkedett, a semmiben. Ő maga szikrázó fehér ruhát viselt, és csak egyre ment a semmibe, a sötétségbe.

- A világ elbukik - szólt egy hang a sötétből. Tinwerín megállt és a hang forrását kereste.

- Az emberek meghalnak - folytatta a hang. - Az eldák a porba hullnak. És Te is elbuksz, Alcarain!

- Ki vagy te, hogy nem tisztelsz se élőt se holtat? Ki vagy te, hogy arctalanul szólsz hozzám? Mutasd magad! - követelte a nő, és egyre a hang gazdáját kereste.

- Követelsz? Tőlem? - a hang meghökkentséget tükrözött. - Neked lenne okod, hogy fejet hajts előttem! És majd fejet is fogsz. Megtörsz majd, elgyötörten fogsz lábam előtt heverni, és könyörögni azért, hogy meghalj.

- Hazug szavak, egy arctalantól! - A hang erre felnevetett.

- De nem kell így lennie... Uralkodhatunk együtt. Veled az oldalamon nem lenne élő ki megállíthatna, Alcarain. Hallgass rám, és hagyd ott a halandó világot. Hagyd ott, és végzeted elkerül majd.

- Takarodj innen! - kiabálta Tinwerín. - Nem hátrálok meg senki fia elől! Úgy ha a világ elpusztul, vele tartok én is! Tágulj innen! - A hang gúnyos nevetésben tört ki.

- Közel már az éjszaka Tinwerín, mikor minden fény kihuny majd... - Azzal a sötétség szakadozni kezdett, és a nő felébredt.

A hónapok peregtek, és Tinwerín baljós álmai egyre sokasodtak. A hang többet nem kísértette, mégis egy árnyék ült a szívére. Középfölde hegyeibe és vizeibe visszakúszott a névtelen árny és fenyegetés. Azokon a pusztákon, hol eddig szívesen járt, mára már keleti szelek süvítenek. A hegyek, melyeken keresztül útja vitt bajjóslatú szavakat sugallnak. A folyók, kiknek árja dühöngő volt és csobogásuk tisztább és szebb mindennél, mára már keserű vízzel teltek. A szelek, mik valaha társai voltak nagy utazásai során most már vadul tombolnak erdőket tépve. Középfölde tájai, melyeket oly sokszor bejárt, megváltoztak. Az álmok is egyre jobban aggasztották. Különös dolgokat suttogtak fülébe melyeknek volt, hogy nem értette jelentését. Csak remélni tudta, nem lesz túl késő mire értelmet nyernek számára. A nyári alkonyat madárdallal jött és tünde muzsika vegyült a melengető szólamba. Gyönyörű éjszakának néztek elébe, az ég felhőtlen volt. Mégis egy kő asztalnál bús dolgokról folyt a szó. Tinwerín Olórinnal találkozott, kivel az elmúlt évek alatt sokszor járta Ardát.

- Sauron árnyéka megnyúlt - adott hangot kételyeinek a vala. - A sötétség rohamosabban nyújtózik felénk, mint vártam.

- Mordor új erőre kapott, a tornyait újjá építették. Idő kérdése, mikor lesz elég ereje ahhoz, hogy háborút indítson - mondta Gandalf.

- Ez már a első perctől kezdve háború, csupán az erőviszonyok változnak. De a remény még él - azzal szemeit a varázslóra emelte, tudta egyre gondolnak.

- Az Egy gyűrű - sóhajtott Olórin. - Nekünk sincs fogalmunk arról, hogy hol lehet.

- Fel kell kutatnunk, még mielőtt Sauron teszi meg ugyanezt.

- Mégis hol, Úrnőm? Nyoma veszett már régen. A dolgunkat csak tovább nehezíti Gollam, aki bármikor az ellenség kezére kerülhet.

- Előző éjjel egy havas hegyen jártam álmomban. Alattam a fagyos pusztaság vérben állt, emberek, tündék, törpök és orkok vére áztatta... - állt fel kegyesen az asztaltól a vala.

- Az Öt Sereg csatája - tudatosult Gandalfban a felismerés. - Hiszen ennek az ütközetnek lassan már hatvan éve.

- Pontosan - bólintott egy aprót a fehér hajú. - De a múltnak árja lehet olyat fog kisodorni a jelen partjára, mely segítségünkre lehet...

~~~

*ada- apa