Esthajnalcsillag fénye már nem fogy s nem növekszik
Apai döntés, szigorként születik
Háborgó emlékek tengere, mely elül
Vagy feltámad újra! De mégis a nyugodt víz marad felül
- Na most halljam! Miért kémkedsz a húgod után?! - vonta felelősségre Tinwerín Elrond fiát mikor már hallótávolságon kívül voltak.
- Miért ne kémkednék? - kérdezett vissza szemtelenül. - És most ha megbocsájtasz, vissza is mennék - vette útját újra a lugas felé.
Míriel morgott egyet, majd így folytatta:
- Nem mész te sehová! - kapott a válla után, és pillanatok alatt lerántotta a földre. - Itt maradsz! És elmagyarázod nekem meg apádnak mégis miért lebzselsz te Arwen után!
- A-a - rázta a fejét Elldan. És megfogta a lány lábát, majd lerántotta és futni kezdett az lugas felé. Míriel felugrott, és teljes erejéből az ifju után eredt.
- Itt maradsz! - teperte le a földre a fiút.
- Mi folyik itt?! - kérdezi Elrond a nyomában siető Elrohirra. Teljesen jogos volt a kérdés annak tekintetében hogy Tinwerín épp a nagyobbik fia mellkasán ült és hátulról egészen érdekesen festett a dolog.
- Mi az fészkes fenét csináltok?! - érnek oda a pároshoz.
- Ha megmozdulsz, Erura esküszöm az lesz utolsó mozdulatod - sziszegte Míriel, és felállt. Szembe fordult most már egész Völgyzugoly háza népével.
- Khm...öm...Ez nem az aminek látszik. Vagyis nem tudom minek látszik...de biztosan nem az - kezdet mentegetőzni, de hátra fordult. Még pont időben, mert Elldan a lugas fái felé kúszott. Míriel szó nélkül kezébe kapta a kését és egyenesen a fiú hóna alá dobta, ezzel oda szegezve a talajhoz.
- Szóval - fordult vissza Elrondhoz és a háza népéhez. - A fiad Uram olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Igaz Elldan? - az utolsó mondatod kifejezetten megnyomta és a háta mögött fekvőnek intézte.
- Ha kiszednéd a ruhámból a fegyvert, hajlandó lennék beszélni is - mormogta a tünde.
- Egy pillanat - Tinwerín oda sétált a fiúhoz, és egy gyors mozdulattal kihúzta, majd elrakta a kését. Majd vissza sétáltak a kővé dermedt Elrond elé.
- Szerintem a fiad jobban el tudná mesélni... - nézett a tündére szúrósan Míriel.
- Öm...az volt, hogy...hát...tudod apa... - Ebben a pillanatban léptek ki a lugas fái közül Aragornék. A tömeg egyszeriben féljük fordult.
- UramEru az égben - változott falfehérré Elrond. - Van még valami mára?! Arwen, Aragorn gyertek ide! - fehérből piros lett az arca.
- Szóval csak annyi, hogy utána néztem a húginak ahogy kérted - nyögte ki végül Elldan.
- Hogy tessék?! Te kémkedtél utánam?! - csattant fel Arwen. És ezzel egy időben egy pofon is elcsattant részéről Elldan felé.
- Nyugalom nyugalom! Nem hiányzik még egy testvér mészárlás! - állt közéjük Tinwerín. - De ha jól értem Elrond - fordult a féltünde felé a vala - akkor te kérted erre a fiad? És miért?!
- Nem csak te látod a jövőt Tinwerín - válaszolt Elrond. - És baljóslatú a lányomra nézve.
- És ez a megoldás?! - hitetlenkedett Míriel.
- Mi is történt pontosan? - kérdezi Aragorn. Teljesen érthető, hogy nem ért semmit.
- Elldan kémkedett, Tinwerín meg rajta kapta. Majdnem megverte, és ekkor jöttünk mi. Apu küldte Elldant, mert félti Arwen tőled - összegezte röviden Elrohir.
- Hozzá tenném, hogy a hölgy nagyon erőset rúg, és üt! Ráadásul oda a legjobb ingem! - egészítette ki a mesét Elldan.
- Nem te vagy az első - forgatta a szemét Míriel.
- Szerintem beszéljük meg nyugodt körülmények között - szabadkozott Elrond. - Ti meg mit bámultok? Menjetek a dolgotokra! - fordult a népe felé emelt hanggal. Pár óra múltán Arwen, Aragorn, Elrond, Elldan, Elrohir és Tinwerín bevonultak a Tűz csarnokába, és ott folytatták a beszélgetést. Miután Elldan és Tinwerín közösen kifejtették a velük történteket, és Aragorn és Arwen is lemondták a találkozásukat, Elornd szólalt meg:
- Arwen, ha bár Aragornak hosszú élet adatik nem örök. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarlak keservben és bánatban tengődve látni leányom! Lúthien rokona vagy, de sorsotok nem egy!
- Honnan tudod apám? Én határozok végzetem felől, és ha akarom, akkor hát Aragorn mellett maradok - válaszolt Arwen. Hosszas, feszült csend ült a csarnokra. Elrond homloka ráncba gyűrődött, gondterhelten mondta a szavakat:
- Távozzon mindenki, kivéve Aragornt - kérte a féltünde.
"- Arathorn fia Aragorn, dúnadánok ura figyelj szavaimra! Nagy sors vár terád: vagy magasabbra emelkedsz minden ősödnél Elendiltől kezdve, vagy pedig sötétségbe zuhansz néped maradékával. A próba tételed hosszú évei állnak előtted! Nem lehet feleséged és senki leányával el nem jegyezheted magad, amíg el nem jön az ideje, és be nem bizonyosodik, hogy méltó vagy rá.
Ekkor Aragorn szégyenkezve kérdezte:
- Lehetséges, hogy anyám beszélt volna erről?
- Nem ó - felete Elrond - Tulajdon két szemed árulta el. De most nem csak a lányomról beszélek. Egyenlőre senki ember lányával nem jegyezheted el magad. Hanem Szép Arwen, Imladris és Lórien Úrnője, népének Esthajnalcsillaga, nagyobb nemzetségből való, mint te, és már olyan régóta él a földön, hogy hozzá képest te csak annyi vagy, mint az idei facsemete a sok nyarat látott fiatal nyírfa mellett. Ő jóval fölötted áll. És azt hiszem, ő is így látja. De ha nem így lenne, és szíve feléd fordulna, akkor is bánkódnák a ránk szabott sors miatt.
- Miféle sors az? - kérdezte Aragorn.
- Hogy ameddig én itt vagyok, ő az eldák fiataljai közt éljen - felelte Elrond -, amikor pedig lemegyek, ő is velem jöjjön, ha úgy akarja.
- Látom már - mondta Aragorn -, hogy olyan kincsre vetettem a szemem, amely van annyira drága, mint Thingol kincse, amit hajdan Beren megkívánt. Ez meg az én sorsom. - Aztán hirtelen feltámadt benne nemzetségének előrelátása, és azt mondta: - De uram, Elrond! Végül a te itt időzésednek évei is lefogynak, és gyermekeidnek nem sokára választaniuk kell, hogy vagy tőled válnak meg, vagy Középföldétől.
- Igen - bólintott Elrond. - Nem sokára, már ahogy mi számoljuk az időt; de az emberi esztendőkből addig még soknak el kell telnie. De az én szeretett lányom Arwen csak akkor kényszerülne választásra, ha te, Arathorn fia Aragorn közénk ékelődsz, és akkor kettőnk közül az egyiknek, vagy nekem, vagy neked keserves búcsút kell mondania egészen a világ végéig, avagy, azon is túl. Még nem tudod, mit kívánsz tőlem - Felsóhajtott, majd egy idő múlva komoly szemmel a fiúra nézett, és azt mondta: - Az évek azt hoznak, amit akarnak. Erről többet ne beszéljünk, amíg sok esztendő el nem múlik. Már sötétül az idő, és sok gonoszság várható.
Itt kezdődött Aragorn vándorlása. Másnap búcsút intett Elrondnak, szeretettben elbúcsúzott anyjától és Arwentől. Búcsút mondott Elrond házának, és nekivágott a vadonnak. Csaknem harminc évig munkálkodott Szauron ellen, a jó ügyért, és barátja lett Tinwerín Úrnőnek a Végzet Sarlója legelső csillagának, és Bölcs Gandalfnak akitől sok bölcsességet tanult..."*
- Így hát egyedül jöttem Imladirsba, de nem magányosan távozok - mondta Aragornak Míriel, amikor hallotta, hogy a fiú elhagyja Völgyzuglyot.
- Egy darabon veled tartanék Úrnőm, ha Lórien felé tartasz - ült fel lovára Isildur örököse.
- Semmi akadálya Elessár, de a Ködhegységnél elválnak útjaink - Dallamos füttyszóra lova eljött, és szolgálatára állt gazdájának.
Valóban a két vándor a hegy lábánál külön utakra lépett, Mírielt útja Lórien erdei felé vitte. De még mielőtt útra keltek volna Arwennél is tett egy látogatást:
- Úrnőm, szabad egy percre? - kopogott be halkan a lány ajtaján.
- Persze - nyitott ajtót Arwen, és bebocsájtotta a valát.
- Nem maradok sokáig, csupán pár szó. Aragornal hamarosan indulunk - fordult szembe Arwennel Míriel.
- Bármikor szívesen látunk - szólt kedvesen Arwen. - És Aragornt is.
- Egyet jegyezz meg Imladris Úrnője, ne kövesd el azt a hibát amit én - nézett az Esthajnalcsillag szemébe. - Ne hagyd el semmiért és senkiért az életed fényét.
- Te mit tettél? Mit tennél az én helyemben?
- Egy nálamnál nagyobb szóra otthagytam a fényt és örömet az életemben. Hogy mit tennék? Az idő sok mindenre gyógyír, hagyd édesapádnak, hogy beletörődjön - Szinte hallotta amint búcsúzik Legolastól. Minden szava egy tőr döféssel ért fel. Megmakacsolta magát, és az ajtó felé indult.
- Ki volt az Úrnőm? Az élted fénye? - szólt utána Arwen.
- A mindenem - felelt tömören, búsan Tinwerín. - Ég veled Arwen Undomiel, a csillagok vigyázzanak rád Völgyzugoly Úrnője - még egy utolsót mosolygott a lányra, és bezárta maga mögött az ajtót.
Tinwerín még egy darabig figyelte amint Aragornt elnyelik a puszták végtelen hullámai, remélte szerencsével jár. Ő maga szembe fordult a rettenetesen feléje magasodó Caradhasal. A jeges szél különös hangokat hozott feléjük: farkas üvöltést. Mégis szálegyenes háttal, büszkén és félelem nélkül vágott neki a hegynek.
Delelője elmúlt a napnak, amikor maguk mögött hagyták a hegy nagy részét. Süvített a szél, üvöltött, tombolt a hóvihar. Arnir patái mégsem süllyedtek el a frissen hullt hó szőnyegben. Míriel arcába vágott a jeges szél, a dér kicsípte arcát. Leheletük forró páraként gőzölgött tova Caradhas hidegében. De ők csak makacsul mentek tovább. Arnir szempilláin sűrűn megült a hó, Tinwerín éji köpenyét kishílyán befedte. Didergett, összehúzta magán ruháit és felnézett. Már látta a hópihék fellegén keresztül magasodni Lotlórien erdejét.
Még akkor is maradt a vándorokon a hegy havából, amikor már javában az Aranyerdőben jártak. A fák között cikázva egy szürke holló repült, lábán pecsétes levéllel. Megült az egyik mallorn alacsony ágán, úgy pislogott fekete szemeivel Mírielre. Ide-oda ingatta fejét, csapkodott szárnyával. Egyszeriben leszállt az ágról, egyenesen a lány vállára.
- Hát te kis madár? - szólt Míriel és óvatosan a kezébe fogta a hollót. Az csőrével egyre csak a lábára mutogatott. A vala leoldotta a vörös pecsétes levelet melyen egy "H" betű díszelgett. Feltörte a viaszt, és olvasni kezdte:
Legolas, barátom!
El sem hinnéd ki futott be a minap az erdőnkbe: Míriel. Mond, te tudsz arról, hogy testőröd itt tartózkodik? Mert már egy jó ideje nem ejt szót se rólad se a Bakacsinról. Tán történt valami? Vissza küldessem, vagy mi az óhajod?
Határainkon meggyűltek az orok, királyod figyelmébe ajánlom a határőrség megkettőzését.
Holló fordultával küld válaszod!
Jó barátod, Haldír -
Míriel dühösen gyűrte össze a papírost, és gyorsított lován. Elérte Lórien szívét, és egyenesen Haldír szobájához ment. Zörgetett az ajtón ( szerk:. csak azért nem törte be mert nem tudta...), aztán egyből benyitott:
- Mégis mit jelentsen ez?! - mutatta fel a levelet. Haldír elfordult az íróasztaltól, és felállt.
- Levél ami nem tudom, hogy került hozzád - nyúlt volna a papírért, de Tinwerín elkapta előle.
- Azt hittem megegyeztünk, hogy nem írsz ittlétemről a Bakacsin hercegének!
- Okom van feltételezni, hogy baj van a füled mögött!
- Oh! - illettült meg Míriel - Baj? Nem Haldír, én csupán a bajt előzöm meg. De hát ha nem tudod ittlétem okát, úgy ne is kergess tévhiteket. És még inkább ne küldj leveleket! Főleg ne a Tündekirály fiának!
- Már nem is nevezed a nevén? Mi lelt téged Míriel vagy Tinwerín bánom is én! Nem ilyen lányt képeztem ki hónapokon át! És egyáltalán, hogy került hozzád a levél? - Haldírból csak úgy ömlöttek a kérdések.
- Arda az én szolgálatomban áll - a vala kezében meggyulladt a papír, és hamuként hullott a földre. - Nem szeretnék több ilyenről tudomást szerezni - nézett vissza a válla fölött, majd becsapta az ajtót.
- Csak tudnám miért vagy ilyen te lány... - sóhajtott Haldír. - És azt, hogy miért nincs több tekercs a Végzet sarlójáról...
Akármennyire is fájt Mírielnek, de Haldírnak igaza volt. Teljes joggal írt levelet, és vonta kérdőre. Már nem is nevezed a nevén? - ismételte magában. Bezárta maga mögött szobája ajtaját, és leroskadt az ágyra. Eldobta a köpenyt, az is csak a béklyóit jelezte számára. Nem ilyen lányt képeztem ki hónapokon át! - újabb és újabb sebek nyíltak lelkén a bűntudattól. - Ki volt az Úrnőm? Az élted fénye? - A mindenem. A mindenem volt, akit két kézzel löktem le magamtól. Akinek puszta kézzel törtem össze szívét, és tiportam földbe lelkét. Eldobtam magamtól szerelmét, fájdalom szörnyű satujába szorítottam szívét. Megérdemlem sorsom... - Belefúrta fejét a párnába, szomorú, keserves gondolatok közé. Maga sem tudta meddig vergődött az éber rémálmok keserves hálójában. Mire felébredt az alkony csalogató sugara tova űzte a szörnyű látomásokat. De egyet tudott: látnia kell. Fel frissítette arcát, és csupán íját és tegezét vette magára. Hamarosan már kifelé tartott Lórien erdejéből.
Mire eléje nyújtóztak a Bakacsin erdő fái, már a Hold fényében izzottak mely most vékony sarlóként hasította az éji égboltot. Egy fehér ló az éji erdőben nagyon feltűnő, nem de bár? Tinwerín leszállt lováról, és elbocsájtotta. Felvette csuklyáját, és neki vágott a számára jól ismert rengetegnek. Mégis, mikor belépet az erdőbe úgy érezte más világ fogadja mint amit itt hagyott napokkal ezelőtt...
Folytatta útját a fák irdatlan gyökerein, vastag indákon át. Az őszi haraszt mely most megfagyott ropogott a talpa alatt felverve az éji csöndet. Igyekezett távol maradni az úttól nem akarta, hogy a nyugati határőrség rábukkanjon.
A Hold az ég közepére ért amikor feltárult előtte a palota hátuljában megbúvó titkos átjáró. Kissé félve, de fáklyát gyújtott és elindult a hűvös folyosókon. Csepp-csöpp. Csepp-csöpp-csöpp. Dalolták a cseppkövek szüntelenül egy ütemes lüktetést adna az éjszakai barlangnak. Míriel elért a herceg ajtaja elé. Régebben egyből nyitotta volna, ám most habozott. Ujjai nem tudták mitévőül legyenek, majd egyszeriben egy elhatározásra benyomták a kőajtót.
A szobában csupán vékony sávokban sütött át a Hold fénye. Tinwerín így is ki tudta venni az ágy és a bútorok körvonalát. Szeme megakadt a letakart képen, és a székre dobott zöld ingen. Feltört benne az emlékek gejzíre, és apadni nem akart. Félmosollyal összehajtotta az inget, és lerakta a székre. Majd az ágyhoz indult. Leült a szélre, és némán nézte a benne fekvőt. Az alvó arcán nyugodt vonások terültek szét, gondtalannak tűnt. Halvány szőke haja zavaros tincsekben gyűrűzött feje körül, légzése egyenletes nyugodt volt. Derekáig lerugdosta a zöld selyem takarót, bizonyára nyugtalan volt. Tinwerín óvatosan megfogta a paplant, és válláig betakarta a tündét. Csak ekkor vette észre igazán az inget: ugyanaz mint évekkel ezelőtt... - szökött fejébe a felismerés, és megigazította a ruha gallérját. Ujjai közé ekkor vékony ezüst lánc került, még az amint ő adott. Megnyugtató érzés volt számára, hogy valamilyen szinten biztonságban tudhatja, még ha ő nem is emlékszik rá... Kihajtotta az alvó arcából kósza tincsét, és csókot lehelt az arcára.
Az éji órákat ott töltötte, elmélyülve az emlékek bugyraiban. Talán ez a látogatás kellett ahhoz, hogy felkavarja majd eloszlassa az érzelmek homok tengerét...
Számára gyorsan jött a hajnal, túl gyorsan is. Fájó szívvel hagyta ott újra az otthonos szobát. A saját, régi szobájába is betért. Csupán Legolas leveleit és a rózsákat szerette volna eltenni melyek ott lapultak az íróasztalában. Észrevétlenül osont ki, de épp hogy beért a fák homályába visszanézett: még látta Legolast felszállni lovára, és Kelet felé tekinteni. Majd eltűnt a hajnal fényében.
Tudta, sosem fogja feledni a kék szemeket, sosem fogja feledni a jól ismert arcvonásokat, sosem fogja feledni a mézédes szavakat. Sosem fogja feledni az elfeledhetetlent.
- Hogy is volt az ige? - kérdezte magától Lórieni ágyában ülve Tinwerín. Megpróbálta felidézni Yavanna szavait, melyek Valinorba röpítették. Remélte ott megbékél önmagával, megbékél a sorssal, megbékél sorsával és végzetével.
- Awartha Arda edrain - ugrottak be neki a nő szavai. Párnájára tette fejét, majd lassan elismételte: Awartha Arda edrain.
Jó érzéssel töltötte el, hogy újra Valinor partjaira tekinthet. Megnyugtatta az otthon nyugalma, feledtette vele az elmúlt napok borzalmát. Kilépett a szobájából, és a hegy oldalában nyújtózó kertekbe indult. A kilátás tökéletes volt. Tisztán látta a tengert Keleten, és a végtelen erdőket. hegyeket Nyugaton. Ebben a kertben örökkön örökké virágoznak a fák, nem jő az ősz. Egy terebélyes, rózsaszín virágos cseresznye fa ágáról virágos hinta lógott. Vékony, mégis erős ezüst tünde kötél tartotta melyet apró indák gyűrűztek körül virágot bontva. Egészen kicsi, törékeny fejű virágok lapultak az indákon finom színekben. Míriel levetette éji köpenyét, itt nem volt szüksége rá. Beleült a hintába, figyelte a hajnal hasadását.
Valinorban a Nap most kélt, mivel Ardán lenyugodott. A pirkadat meleg sugarai rávetültek a lány arcára, mosolyt csalva rá. Lassan ellökte magát, és a hinta lendületbe jött. Egyre magasabbra szállt, lassulni nem akart. A fa, a kert szélén nőtt, így a hinta kilengett egészen a kerten túlra. Ilyenkor a pillanatig boldog lány alatt a Nap által megfestett felhők terültek el. Szabadnak érezte magát, kötetlennek. Úgy érezte mintha repülne, elrepülne a gondok elől. Elrepülne a világ fájdalma elől, a rossz emlékek elől. Behunyta a szemét, és élvezte a cseppnyi boldogságot. Ugyanolyan illatok kezdtek terjengeni a levegőben mint azon a tavaszi reggelen a teliholdas este után. Ugyan az a kellemes érzés lett úrrá a lányon mint akkor. Emlékei elevenek lettek a fejében.
Ám a hinta lassulni kezdett. Az édes illat elszállt, az emlék újból feledésbe merült.
- Meglökjem a hintát? – szólt Míriel háta mögül egy hang. A lány hirtelen hátranézett, majd ajkára halovány mosoly kúszott.
J.R.R Tolkien- A Király visszatér c. könyv - Aragorn és Arwen históriája (részlet) - természetesen Tinwerín nem szerepelt a végén, de a többit mondhatni szó szerint másoltam.