19.fejezet
Ő hisz nekem? Nem tudom
Egyre csak a válaszokat kutatom
Új nap, új kérdést- titkot éleszt
És úgy érzem, az akit eddig ismertem semmivé lett
Napot váltja a Hold, s éjt a nappal. Árnyt a fény, s életet a halál. Örök körforgás ez mely megfordíthatatlan.
Tavasz, tán a legszebb évszak mind közül. A természet feléled hosszas álmából, és kibontja szirmait. Új ruhát ölt, új érzéseket éleszt. Új titkokat, kérdéseket vett fel Míriel számára.
S a válaszok késnek.Lehet,hogy a nyárral jőnek, de az is lehet,hogy télig váratnak magukra. Örök rejtély ez; senki sem tudja.
A reggeli Nap még gyengén vetette sugarait a palota ablakaira. Nyugatinak fordult a szél, Lórien felől hozott édes illatot. Madár éled a fák lombjai között, fegyveres tündék menetelnek az udvaron.
Míriel bágyadtan nyitotta ki a szemét, és ráérősen pislogott. Át futottak a szeme előtt a tegnap eseményei. Megborzongott, és kisimította homlokából a kósza tincseit.
- Csak hogy felébredtél - mondta egy álmos hang a háta mögött.
- Kellemes reggelt - simogatta meg a lány a derekán lévő kezet.
- Hogy vagy? - kérdezte Legolas.
- Azt hiszem jól - felelt bizonytalanul az aranyhajú.
- Emlékszel mi történt tegnap? - tett fel újabb kérdést a herceg, és felállt az ágyból.
- Bár ne emlékeznék - borzongott meg Míriel.
- Nem akarom elrontani a napodat, de mégis mi történt tegnap? Rettentően megijedtem amikor, szinte beestél a szobába - leült a lánnyal szembe.
- Nem fogod ne aggódj. Mielőtt belekezdenék, meg kell kérdeznem, hogy te csak úgy ki-be járkálsz a szobámban amikor kedved tartja?
- Ami azt illeti nem, csak röstellem azt ami tegnap reggel történt, és ezért gondoltam,hozok egy kis ajándékot - bökött az íróasztalon álló málnás süteményekre.
- De az ajtó és az ablak is zárva volt.
- Ki mondta,hogy az ajtón,vagy az ablakon keresztül jöttem? Erről majd később. Most te jössz.
- Talán, az elejétől kezdem onnantól amikor elváltunk. Legelsőnek szénás hajjal és gyűrött ruhában, találd ki kivel futottam össze? - egy kis hatás szünetet tartott, ám nem annyit hogy a szőke válaszolhasson. - Az édesapáddal - Legolas arcán átfutott a kétségbeesés, de figyelmesen hallgatta a beszámolót.
- Mondhatom, kicsit volt kínos nem nagyon. De remélem,hogy nem jött rá semmire. Ráadásul már holnap vissza kapom a posztom, mint testőröd. Viszont, ezek után Estelbe is belefutottam. Vele már teljesen más a helyzet mint apáddal -sütötte le a szemét a lány.
- Vagyis..?
- Igen, nagyon valószínű hogy tudja. De, nem hiszem hogy keresztbe akarna tenni nekem, illetve nekünk. Ezután kilovagoltam Arniron, a folyópartra. És ott állt egy szarvas. Neked lehet,hogy még nem meséltem, de évekkel ezelőtt ugyanez a szarvas volt az ami megmentet engem és a nővéremet. Már akkor is beszélt hozzám, hallottam a hangját a fejemben. És most is. Egy szót ismételt: Tinwerín. Fogalmam sincs,hogy mit jelent. Aztán... - részletesen beszámolt a fekete ködről, arról,hogy hallotta a fák sikoltását, az ösvényről, egészen az Estelel való találkáig. - ..aztán elindultam a szobám felé. A tegnap este más volt mint a többi. Hideg volt és csillagtalan. Az az érzésem támadt,mintha figyelnének. Az egyik fáról, egy vörös szempár figyelte minden mozdulatom. Közelebb jött, és a fegyver hasztalan volt. A nyilak amiket kilőttem, porrá lettek. Futni kezdtem,végig a trón termen, és a folyosón. Üldözött, érted! És majdnem elkapott. Szerintem innentől már tudod - Mikor befejezte, a málnás süteményért nyúlt.
- Ez... különös.A Tinwerín szerintem egy név, de nem tudom mit jelent. És a fekete köd nagyon ismerős, mintha már valahol olvastam volna róla - törte a fejét a szőke.
- Te ugye nem tartasz bolondnak? - kérdezte halkan Míriel.
- Miért tartanálak? Igaz kicsit hihetetlen a történet, de én hiszek neked. Megmutatnád,hogy merre vezetett a szarvas? - állt fel a herceg.
- Azt hiszem emlékszem. Mindent megteszek, de nem ígérek semmit. Térjünk vissza rád, hogy jutottál be? - Újabb süteményt emelt el a tálból.
- Úgy is arra megyünk - mosolyodott el hamisan Legolas, majd az ágy mögötti falhoz lépett. Egy, a többiektől kicsit halványabb színű követ be nyomot, és a robusztus kőfal megmozdult. Egy ajtó szerűséget tártak fel az öreg kövek. Míriel arcát megcsapta az alagútból jövő hideg levegő. Friss volt és üde, jó üzenetet hozott.
- Azta... - hűlt el a lány, és kiejtette kezéből az édességet.
- Tudod, a palota egy barlang rendszerre épült. És még most is vannak olyan alagutak amikről a nép nagy része nem is tud, de még maga a király sem. - belépet a sötét folyosóra - Viszont én igen - pimasz féloldalas mosolyra húzta a száját,
- Minden szobához vezet egy? - kérdezte az aranyhajú.
- Az egész épületet behálózzák. Valamit még én sem fedeztem fel - magyarázta a szőke. Ő ment elől. Az első kanyarban halvány fény derengett, fáklya égett. Legolas levette a kovácsolt vas tartóból, és maga elé tartotta, megvilágítva a boltíves plafont. Az öreg barlang járat tetejéről kisebb-nagyobb cseppkövek lógtak alá. Alsó oldalán pedig fényesen meredtek fölfelé, valamelyik annyira öreg volt, hogy oszlopot alkotott. Itt-ott a fáklyafénytől megriadt denevérek cikáztak tova, és apró gyíkok futottak rejtekeikre.
- Tudod sok szobában vannak portrék a falon, és igen érdekes dolgot rejtenek - a fáklya fényét rávilágította egy, a barlang falra felrögzített kis téglalap alakú fa lapocskára. Egy könnyed mozdulattal eltolta, és előbukkant két szem nagyságú nyílás.
- És te előszeretettel kutakodsz, ha jól értem. Kitudja,hogy hozzám hányszor jöttél be... - forgatta a szemét Míriel és a két lyukhoz lépett.
- Pontosan, a tegnapival együtt nyolcszor. És eddig csak téged látogattalak meg, meg Barant, de csak azért mert nála van egy könyv amit nagyon nem akart vissza adni,ezért levettem a polcáról - dalolta a szőke, és arrébb állt. Mírielnek egy kicsit lábujjhegyre kellett állni, hogy felérje a nyílásokat. Tökéletesen be lehetett látni a szobát. Kellemes, déli fekvésű szoba volt, otthonosan berendezze. Egy kis emelvényen kristályosan csillogó tál állt, s a tál felett egy nő. Sötét barna tincsei a hátára omlottak, kezét a tál szélén támasztotta. Beszélt valakivel.
Estel volt az, meredten nézte a tálat.
- Mindent megteszek, de egyre nehezebb a dolgom. Most még Ungoliat is keresztbe tesz nekünk, ebből semmi jó nem lehet. A sorsát senki sem kerülheti el.
A tükörből egy lágy hang felelt:
- Az idő oly közel. De még gyenge, nem nyerte még vissza régi, teljes erejét. Ne aggódj hű maiám, a sors sosem késik, s sosem siet. Mindig pont akkor érkezik amikor ő szükségét érzi.
- Szauron feléledt Úrnőm! Nem késlekedtünk tán így is túl sokat vártunk?
- Türelem. Óvd meg, s vigyázd lépteit. Az idő közel, a sors íródik, idő kérdése mikor teljesül.
- Ahogy kívánod Úrnőm - meghajtotta fejét, s a tál megremegett.
Míriel tágra nyílt szemekkel fordult el a nyílástól, és tolta vissza a fa lapot.
- Baj van? - fordult felé Legolas.
- N-nincs semmi - dadogta a még mindig sokk alatt lévő lány.
- Gyere már nem vagyunk messze - intett a fiú. Valóban, pár kanyar és tetemes mennyiségű lépcső után egy tükrösima kőből kifaragott ajtó előtt álltak. Az ajtót vas pántok fogták kézre, és miniméter pontosan illeszkedett a keretébe. Legolas egy laza mozdulattal tolta meg a kő ajtót, és az hangtalanul tárult ki. Egy, a falra erősített kovácsolt vas tartóba rakta a fáklyát, és a borostyán függönyt szét választva kilépett a fényre.
- Ez az istálló hátulja? - kérdezte Míriel hunyorogva, szeme még nem szokta meg a hirtelen jött fényt.
- Igen. - bólintott a szőke - remek kis alagút nem igaz?
- Igen - válaszolt szűkszavúan a lány és füttyentett. Akár a szellem úgy jelent meg a fehér ló. Gyorsan és hangtalanul.
- Egy ló sem hallgatott még ennyire a gazdájára - jegyezte meg a tünde.
- Hát, ő a világ leges legjobb lova - simogatta meg a mén homlokát Míriel. Legolas gyorsan Berengur boksza felé vette útját.
- Hé! Támadt egy ötletem - fogta meg a vállát a lány. Mire a fiú kérdőn hátra fordult.
- Én annyiszor ültem már Berenguron, de te még egyszer sem lovagoltál Arniron. Mi lenne ha most kipróbálnád?
- Nem is tudom, nem vonom kétségbe,hogy gyors, de szerintem az én lovam gyorsabb és jobban ismeri az erdőt - vonakodott a fiú.
- Gyorsabb? Alig fél óra alatt értem ide Lórienből a hátán. Ő nem vágtázik, ő szinte repül! És jobban ismeri az erdőt mint hinnéd - állt ki lova mellett az aranyhajú.
- Ahogy akarod - vont vállat a tünde.Míriel ezt egy elismerő pillantással jutalmazta, majd fent teremet Arnir hátán.
- Hány nap alatt is értetek vissza Lórienből? - kérdezte Legolas, és felült a lány mögé.
- Egy óra sem volt, kösd fel a gatyád herceg ne hogy lerepüljön - kuncogott, és egy halk szót súgott lova fülébe. Arnir hirtelen felágaskodott, és egy éles nyihogás keretében nekiiramodott az erdőnek. Szélsebesen cikáztak a fák között, és egyre csak gyorsultak.
- Fejet le! - kiáltotta Míriel, mert egy lelógó ágú fenyő felé közeledtek. Késő. Ő még csak épp hogy le tudta hajtani a fejét, de Legolast telibe találta a tűleveles ág.
- Jól vagy? - A lány ügetésre fogta Arnirt, és a válla fölött hátra nézett.
A szőke hajba tűlevelek sokasága kapott helyet, a fehér arc bal oldalán vörösen díszelgett a fenyőág helye. A herceg még most is szedegette ki a szájából a tűleveleket.
Az aranyhajú nevetésben tört ki, kis híján lefordult a lóról.
- Ne nevess! - szólt rá mérgesen Legolas, és egy tobozt húzott ki a hajából. Mírielre a vörös fej láttán még jobban rájött a nevetés.
- És ha mégis? - kérdezte kuncogva. A szőke válaszként leszedett ruhájáról egy gyantás ágat és Míriel fejébe nyomta. Majd hozzá pöccintett egy tobozt is.
- Ez ragad! - az aranyhajú a fejére ragad ághoz kapott, és megpróbálta leszedni. De pár ujja is hozzá ragadt.
Most Legolason volt a sor, hogy nevessen.
- Ne nevess! - szólt rá a lány, de őt is a nevetés kerülgette.
- Felettébb jól mutat - jegyezte meg mosolyogva a fiú.
- Hogy fogom én ezt kiszedni?!
- Nyugalom, mindenre van megoldás... esetleg: olló?
- Azt már nem! - húzta maga köré óvóan a haját Míriel.
- Hát... akkor egy életre benne marad - blöffölt a szőke.
- Ezt még megbánod! - bökött a társa mellkasára a lány.
- Ühüm - bólogatott a herceg, és kisimított társa homlokából egy kósza tincset. Míriel újra előre fordult, és folytatták útjukat. Elérték a folyó partot.
- Ott állt a szarvas - mutatott egy kissé megfakult fű foltra a lány, és leszökkent a ló hátáról. Legolas lassan lépdelt a nyomhoz, majd leguggolt és a földet vizsgálta.
- Valóban, egy gím szarvas. Tegnap délután. A testsúlya normális, ám feszülten állt a parton - állapította meg a szőke. Majd áttért a nyom körüli fű vizsgálatára.
- Valami meg riasztotta. Itt láthatók a te és lovad nyomai is. Egészen közel volt hozzád, amikor megijedt és futásnak eredt. Még pedig, át a folyón - tekintetét a túlpartra vetette.
- Ezt eddig is tudtuk. Szinte semmi újat nem mondtál. A ködnek nincs nyoma? - guggolt mellé a lány.
- Egyenlőre nincs, de rosszat sejtek. Te nem az a fajta vagy aki a saját árnyékától is megijed. És... - elharapta a mondat végét.
- És? - fordította magával szembe az aranyhajú.
- Hagyjuk - legyintett a fiú.
- Mi és Legolas? Mit nem mondtál el? - bele nézett a kék szemekbe.
- A köd, eszembe jutott. Ungoliat köde. Mérgező sötét és, még maguk a valák seregit is megzavarta. Viszont Ungoliat halott. És vele a köd is semmivé vált, én hiszek neked meleth-nín, de...
- De mégsem - fejezte be a mondatot szomorúan a lány. - Lásd be, az egész őrültség, és a lány aki állítja megbolondult. Ahogy a nővérem fogalmazott " Nem volt valami az ételedbe?" - vonta össze a szemöldökét.
- Én nem tartalak bolondnak, csak kissé hihetetlen. Tegnap este, nem a semmi elől futottál. Most azért vagyunk itt, hogy a végre járjunk a dolgoknak.
- Mi van ha pont a semmi üldözött? -kérdezte szinte magától Míriel, és vissza sétált Arnirhoz.
- Valóban át keltetek a folyón? - kérdezte a herceg és felült társa mögé.
- Igen azt hiszem, lehet hogy egy sekélyebb részén. Nem igazán néztem le, Arnirra bíztam magam. És most is ezt tesszük - megsimogatta lova marját, és lépésre ösztönözte. A fehér ló ügetésben indult el, és egyenesen bele gázolt a folyóba. Nem sodorta el a víz, mintha csak utat engedett volna neki, kissé ketté vált előtte.
- T-te is látod ezt? - nézett le Legolas.
- Ugye, hogy nem vagyok bolond? - fél mosolyt villantott. Ki értek a folyóbol, és belevesztek a fák sűrűjébe. Egy egy fa mintha csak tűz égette volna, megfeketedett. A herceg, oldalra nyúlt, és levet egy levelet az egyik fáról. A levél szén fekete volt, itt ott lyukas,
- Ezek, ezek megégtek - vonta le a következtetést.
- Nem Legolas, ezek meghaltak. Hallottam a halál tusájukat. Hallottam a sikolyaikat - mondta fojtott hangon a lány. Halk fuvallat jött, és megringatta a fiú tenyerében pihenő levelet. A kis levél por formájában szállt tova a széllel.
- Messze van még a szakadék? - kérdezte.
- Nem tudom, szerintem már nincs - Arnir gyorsított a léptein, és vágtába kezdett. Ahogy haladtak, újabb és újabb fekete fákkal találkoztak, mintha ez jelezte volna, jó úton haladnak.Hamarosan a zordabb tájat, vidám virágos cserjés környezet váltotta fel. Ugyan azon a helyen álltak, ahol tegnap Míriel és a szarvas.
- Ezt nem értem, itt kéne lennie a szakadéknak - hitetlenkedett a lány, a földet nézve.
- Nem lehet,hogy más irányba jöttünk?
- Nem! Tisztán emlékszem erre a helyre - tiltakozott, és ugyanoda állt, ahol tegnap a szakadék széle volt.
- Itt nincs semmilyen szakadék sem - lehajolt az említett helyre, és vizsgálni kezdte a földet - Nyom sincs - jelentette ki.
- Esküszöm neked Eru nevére, hogy itt volt egy szakadék! És én leléptem, de nem estem le4 - Míriel a földet kezdte taposni, mintha csak azt várná hogy leomoljon.
- Itt szarvas nyom sincs, de még a tiedet sem látom, se Arnirét - tárta szét a kezét a herceg.
- De..hát itt volt! - mutogatott a távolba a lány.
- De most nincs, ezzel nem tudok mit tenni. Én hiszek neked, de itt nincs szakadék, és ösvény meg végkép nincs - vissza indult a lóhoz. - Sajnálom - sütötte le a szemét.
- Ne sajnálj semmit, köszönöm hogy segítesz - lépett elé Míriel, és szájon puszilta.
- Ne köszönj semmit meleth-nín - megcirógatta kedvese arcát,és lágy csókot lehet a szájára.
- Titkok várják,hogy megfejtség őket, és kérdések várják a válaszukat - Most ő ült fel elsőnek a fehér lóra. - És a hajad,hogy kiszedjék belőle a gyantát - tette hozzá mosolyogva.
- Ugye nem akarod levágni? - kérdezte kicsit ijedten Míriel, és a herceg segítségével felült elé.
- Varda össze csillagáért sem érnék hozzá ollóval. Emiatt nem kell aggódnod - nyugtatta a fiú, és karjait a lány dereka köré fonta.
- Valahogy én is így gondoltam - mosolygott Míriel és elindultak vissza felé.
Elhaladtak a fekete fák mellett, és vissza értek a folyó partra.A szél még mindig nyugat felől fújt, és langyos levegőt hozott. Ám a Nap előtt mintha árnyék suhant volna át, kissé sötétebb lett. A folyó sodrása megerősödött, vad lett és zabolátlan. Valami kúszott a levegőben, valami megmagyarázhatatlan. Körül lengte a fiatalokat, és Míriel elméjébe férkőzött, Nem bújhatsz el - súgta a szél a lány fülébe. Míriel megmerevedett a lovon, és hátán végig futott a hideg.
- Baj van ? - kérdezte Legolas hátulról.
- Te is hallottad? - kérdezte a lány, és a mögöttük lévő erdő felé fordította Arnirt.
- Mit? - nézett kérdőn a fiú.
- A köd. Itt van. - súgta fojtott hangon az aranyhajú. Újabb süvítés jött, mely elhullott fekete leveleket vitt tova az orruk előtt. Arnir nyugtalan lett,fújtatott és patájával dobogott a földön.
- Nincs semmi baj - nyugtatta Legolas - Nincs itt semmi.
- De itt van - fejét körbe forgatta, és tekintete az égre majd újra az erdőre siklott.
- És akkor bevárjuk? Gyerünk innen! - a tündére is a nyugtalanság fátyla telepedett - Noro! (Szaladj! ) - ösztökélte Arnirt, aki futásnak eredt a folyó felé. Mögöttük mintha csak a fákból bontakozott volna ki, ott kúszott a köd.
Arnir patái szikrákat szórtak amint a part felé közeledett, elrugaszkodott...és ugrott. A ló szinte repült a folyó fölött, patája szilárdan érte a túlpartot. A köd mintha csak a folyó vize tartaná vissza, megtorpant, majd tova szállt. Ám Arnir nem állt meg. Nyílként suhant a fák között. Meglátták maguk előtt az istálló mohás tetejét. Lassítottak.
- Hátranéztél? - kérdezte remegő hangon Míriel.
- Nem. De éreztem,hogy ott van mögöttünk - mondta Legolas. - Megtorpant a parton, nem jött utánunk - leugrott Arnirol ,és lesegítette társát is- Ne félj amíg engem látsz - kacsintott.
- És ha már nem? - Míriel szorosan a fiúhoz bújt, karjai közé fúrta magát.
- Mindig ott leszek melletted. Örökre. - végig simított kedvese haján, és megpuszilta a feje búbját.
- Csupán én nem lehetek örökre melletted - lehunyta a szemét és hallgatta társa szívverését.
- Ne gondolj ilyenekre
- De egyszer,,,
- Verd ki a fejedből, jó? - homlokon csókolta - És ne is gondolj rá soha többet
~~~
Halihó! :3
Igyekeztem most gyorsabban hozni az újat! :)
Viszont most,hogy közeleg a nyári szünet vége, kevesebb időm lesz írni :( Ezt őszintén sajnálom. Most amíg tart az augusztus, igyekszek minimum a 21. fejezetig felrakni.
Nem tudom, hogy mennyire sikerült jól vagy mennyire nem ez a rész. Szerintem most mintha egy kicsit ellaposodtak volna az események, de valahogy nem tudtam neki más "külsőt" adni.
Remélem tetszett, véleményeket szívesen fogadok! ^^
~Laeriel~