Amíg a csapat három tagja híreket vitt, és a király elindult; történtek dolgok az elveszetekkel is. Most tekintsünk az ő szemszögükből a napra, és estére:

                           Hibáira rátapintok

                           Csak a magaméra nem gondolok

                           Régi vendégként fogadnak

                           Egy lánc melynek jelentőséget adnak

                           Hazugságom zeng a kő oszlopok között

                           Ám ez megbocsátást, és egy új érzést szövött

 - Körbe körbe megyünk! – jelentette ki Míriel, mert már háromszor haladtak el ugyanazon kőrakás mellett.

 - Honnan veszed? – hangzik a kérdés a vezetőtől.

 - Legolas, annyira jó a memóriám, hogy tudjam ez a kőrakás felettébb hasonlít arra ami mellett eddig kétszer is elmentünk! Sőt merem állítani, hogy ugyanaz!

 - Akkor tessék! Vezess te – forgatta a szemét a fiú. Már jó pár órája gyalogoltak a pusztában, és egyikük sem viselte jól.

 - Nem kell megsértődni, csupán megjegyeztem – hűtötte társát a lány.

 - Mert te mindig mindent csak megjegyzel és ugyebár csak tanácsokat adsz igaz? – folyt bele a beszélgetésbe Legolas.

 - Bocsánat, hogy kimondom a véleményem! – háborodott fel Míriel.

 - Nem erről van szó, jó hogy van véleményed. Csak hidd el, hogy nem te vagy az  aki mindig mindent jobban tud – a herceg megállt, és szembe fordult társával.

 - Én vagyok az aki mindig mindent jobban tud?! Úgy emlékszem jogosan figyelmeztettelek példának okáért arra, hogy vihar lesz! Ha rám hallgatsz nem lennék most itt!

 - Ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibámból van ez az egész! Na jó! Persze persze az is az én hibám hogy az az állat megharapott, és természetesen az is hogy kiöntött a folyó! Mond csak ki! Tessék! – vágott vissza a türelmét vesztett szőke.

 - Ki vetetted a részed abból, hogy így alakultak a dolgok. Ne is tagad! Mert persze, hogy nem kell hallgatni a másik intő szavára; mész a saját fejed után Legolas! – hangja kissé hangosabb lett:

- „Félek neked, ebbe egyedül nincs beleszólásod” – idézte elmélyített hangon a herceg szavait.

 - Mégis mit kellett volna tennem! Már arról is elkezdtetek  vitatkozni, hogy egyáltalán mi legyen azokkal a nyomorult orkokkal! Mert te ugye másképp cselekedtél volna Miss. Tökéletes!

 - Nem vagyok tökéletes! Csupán az ésszerű érveket nézem! Tudod logikus gondolkodás Mr. Mindig Mindent Jobban Tudok! – csípőre tette a kezét.

- Itt az elég!  Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! Utólag könnyű okosnak lenni! Nem tudsz te semmit arról hogy, mi nyomja ilyenkor a vállamat! Inkább tartsd meg magadnak a véleményedet! Hagynom kellett volna átsétálni őket a határon? Hogy aztán még nagyobb kárt okozzanak? Akkor is ennyire logikusnak találtad volna a döntésem? – Ez volt az a pont amikor már az egész pusztaság zengett tőlük. Valószínű, hogy még Móriában is hallották a szóváltást.

 - Jaja ezer bocsánat ó nagy herceg. Ígérem többet meg sem szólalok! – sarkon fordult és elindult. Maga sem tudta hová, de elindult. Most fortyogott benne a harag, és csak remélte, hogy majd csillapodni fog. Alig tett pár lépést, de egy nyílpuska szegeződött rá.

Legolas meghökkenve állt. Talán csak most tudatosult benne, miket is vágtak egymás fejéhez. Már éppen társa után akart szólni, de egy lándzsa bökését érezte a hátán.

 - Meg ne moccanj manó! – szólt egy érdes hang.

Míriel idegesen fordult vissza Legolas felé, csak ekkor látta, hogy körbe vették őket. Apró lények talán ha a derekáig értek. Állig fegyverben és páncélban. Egyszóval: törpök.

 - Mit keress egy erdei manó és egy ember Thrór ősi földjén? – kérdezte egy vörös  szakállú törp.

 - Eltévedtünk – szólt barátságosan Míriel.

 - Ez nem mentség arra, hogy hívatlanul érkeztek a Szürke hegység lábához! Akár mi is legyen a szándékotok velünk jöttök! – Legolastól elvették a tőrét, és mindkettőjüket közrefogták. A két fiatal egymás mellett menetelt, némán. Nemsokára már kőlépcsők halmazán jártak fel s alá. Egy simára csiszolt kőkapu elé értek. A fekete szakállas törp morgott valamit a saját nyelvükön és a kapu kitárult. Egy vékony hídon mentek keresztül, ami egy hatalmas terembe vezetett. A nagy belmagasságú terem falain drágakövek csillantak, és cseppkövek lógtak. A híd alatt, amin meneteltek  apró fények égtek. Törpök sokasága mozogott, dolgozott a lábuk alatt. Egy szögletes trón elé értek. A kő trónuson egy méltóság teljes , fekete szakállú törp ült. Apró, mélyen ülő fekete szemét, most az érkezőkre szegezte, és kiegyenesedett a kényelmetlen széken.

 - Dáin király  – hajolt meg a társaság vezetője – Betolakodókat fogtunk. Egy tünde és egy ember. Fegyvereiket elvettük, azt állítják, hogy csupán eltévedtek – összegezte gyorsan az apró lény.

A trónon ülő erre mélyen zengő nevetésben tört ki. A barlang falai sokszorosan verték vissza hangját. Végig simított szakállán, majd megszólalt:

 - Egy tünde! – nevetett fel újra – És nem is egy közönséges. Mi vitte arra az erdei manó fiát, hogy ide látogasson?Hány éve is volt, amikor Thorint és társait börtönbe vetettétek? Mikor is volt az, hogy cserben hagytatok minket a sárkány támadásakor? Vagy amikor törpöket mészároltatok amiatt ami minket illet? – Legolas mocorogni kezdett a négy törp között. Ősi düh és viszály folyt törpék és tündék között. Csupán egy ékszer miatt: A törp-tünde kapcsolatok ékes példája volt Menegroth, ahol nem kevés törp élt állandóan, Thingol király szolgálatában. Bár barátságról talán túlzás lenne beszélnünk, tény, hogy amíg Beren Erchamion meg nem érkezett Thingolhoz, kezében a szilmarillal, úgy tűnt a törpök és tündék közé semmi nem állhat.
Thingol azonban, beleszeretvén a szilmaril fényébe, kiadta a parancsot a törpöknek, hogy foglalják bele a követ a szintén Thingol birtokába került Nauglamírba. A törpöket szintén elvarázsolta a nagy drágakő, olyannyira, hogy megölték Thingolt érte.
Mire a szilmaril Earendil homlokán elhagyta Középföldét, sok ezer tünde és törp halt meg a kialakuló törp-tünde háborúban (mely során „hivatalosan” alig nevezték meg a szilmarilt mint indokot). A bizalom ettől folyamatosan  romlott meg a törpök és tündék között, Morgoth nem kis örömére. (bár mint tudjuk, már nem örülhetett sokáig).

 - Azt elfelejted, hogy mégis ki kezdte a mészárlást – szólalt még hosszas hallgatás után Legolas.

 - Neked itt nincs szavad! – förmedt rá a törp király – Mégis ki az a halandó, aki arra vetemedik, hogy a fajtádat szolgálja? – Mírielre tekintett.

 - Legyen elég annyi, hogy az életemet köszönhetem neki, nagyuram. Lainor és Laeriel lány vagyok, Míriel – kicsit meghajtotta a fejét a tisztelet jeleként.

 - Laeriel lánya! – szinte majdhogynem kiáltott örömében. A Míriel karját fogó kezek eresztettek, és gazdáig egy lépést hátráltak.

 - Mí’ öröm, hogy újra a csarnokainkban köszönthetjük Belnis leszármazottját! Bocsánatot kérek a fogadtatásért – a király hangja lágyabb volt, és vidámabb.

 - Ha jól tudom, ezt  a láncot egyik felmenődtől kapta a dédnagymamám – Míriel leakasztotta a nyakából láncát és feltartotta.

 - Ó igen! Maga Thrór sodorta a láncát, a saját kezével – emlékezett vissza a törp – Hogy telnek az évek. Mond csak mi áradban?

 - Eltévedtünk. A folyó sodort magával, és vissza szeretnénk jutni az erdőbe – összegezte szűkszavúan a lány. Majd eltette az ezüst láncot.

 - A vendégem vagy Míriel. Holnap, amikor úgy kívánod  a legjobb felderítőink vezetnek a két folyó  ág találkozásáig – felállt trónjáról, és lassan a lány elé sétált.

 - Felmenőd sokat tett a házamért, ezt sosem feledjük. Szobája is megvan még, ami most a te szolgálatodra áll. Szívesen látlak vacsoránál, az asztalomnál – látni lehetett amint a szakálla alatt egy mosolyt villant. Majd a Legolast közrefogó törpökhöz fordult.

 - A manót vigyétek a vízhang tömlöcökbe – adta ki az utasítást. Míriel, igaz haragudott Legolasra, de mégsem akarta tömlöcbe látni. A fiú felemelt fejjel fordult meg, és indult is volna…

 - Uram! Kérlek, ne vesd tömlöcbe! – kapott a herceg karja után a lány. Ekkor  ahány törp volt, annyi szempár szegeződött rá kérdően, választ várva.

 - Hát nem ugyanezt tették ők is a rokonainkkal? Miért ne tegyem én is?

 - Mert ő a férjem – mondta határozottan az aranyhajú, és még inkább megszorította a fiú karját, jelezve, hogy ne szóljon.

 - Jobb ízlésed is lehetne te lány! Hiszen csupasz az arca akár egy újszülöttnek! – nevetett a király – Legyen hát, de velem egy asztalhoz nem ül! Vezessétek Belnis szobájába, álljon őrség az ajtó előtt! – A törpök és a tünde (ő fejhajtás nélkül) egy fejhajtással távoztak.

 - Látom megsérültél, a legjobb ápolóink fogják ellátni sebedet – A törp úr még végig sem mondta már két törp nő jött elő az egyik boltíves ajtó mögül, és kísérték a lányt az ispotálynak szánt terembe.

Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, Míriel szemének időbe telt megszokni a félhomályt. Csupán egy fáklya éget, és levendula illat töltötte be a levegőt. A lány kezébe egy fehér folyadékkal teli poharat adtak, mondván igya ki. Egy fehér vászonnal leterített ágyra fektették, és vártak.

Mírielnek érzékei tompulni kezdtek, homályosan látta a fáklya táncoló lángját. Teljesen ellazult, csupán halványan érzékelte, hogy leveszik kötéseit. Az ezüst karvédő is lassan lekerült, alig érzékelte a fájdalmat.

Amikor újra felébredt, meglepve látta, hogy alkarját fehér kötés fedi. Senki sem volt a szobában rajta kívül. Az ágy végébe egy ruha és egy fésű volt kikészítve.

 - Biztos a vacsorára – gondolta, majd elkezdte kifésülni összegubancolódott haját. A ruha egészen különös volt: az anyag mályvaszínű, ám apró arany díszek sorakoztak rajta. Fogalma sem volt róla, hogy mégis merre lehet. Ahogy kilépet az ajtón, az egyik törp nő várta. Meglehetősen furcsa teremtés volt, alig lehetett megkülönböztetni a férfi társaitól. Mégis kellemes hangon szólt Mírielhez:

 - Hölgyem, örülök, hogy felébred. Látom készen van, az úr már várja – Elindultak a hegy alatti magányos folyosókon, lépcsőkön. Útjuk soron többször is befordultak, és minden folyosó ugyanolyannak hatot a lány számára.

Végül egy vaspántos ajtónál lyukadtak ki, két szárnya halkan tárult ki az aranyhajú előtt, és ugyanolyan halkan csukódott be mögötte.  Egyetlen hosszú asztal volt a teremben megannyi székkel. Az asztal végén a király ült, és vele szemben Míriel foglalt helyet. Lassan, beszélgetésbe elegyedtek amiben világossá vált a lány számára, hogy miért is tisztelik őt és felmenőit ennyire. Thorin elmesélte, hogy dédnagymamája segítette a törpöket amikor Szmóg rájuk rontott. Egész életében Durin nemzetségének segített, ahol tudott. Amikor Szmóg a haragját zúdította a törpökre Belnis pajzzsal védte királyukat a tűztől.  A király miután nyugodtabb idők következtek, bőkezűen meghálálta tettét. Ekkor kapta a nyakéket is.

 - Uram, eddig úgy tudtam, itt a Szürke Hegységben már nem él képviselője a törpöknek – Ez a kérdés már az elejétől fogva érdekelt Mírielt, hiszen a könyvek sehol sem említették, azt hogy visszatértek volna a hegybe.

 - Atyáink otthona régen üresen állt. Miután Thráint megölték a gyűrű miatt, úgy gondoltuk visszatérünk. Hiszen ez mindig is biztonságos otthont nyújtott nekünk. Miután Thorin meghalt, úgy döntöttem visszafoglalom

- Dáin úr, köszönöm a fogadtatást. És azt hogy kedvesemmel kivételt tettél. Hálás vagyok érte, de ha most megbocsátasz aludni térnék. Hosszú és fáradtságos út van mögöttem – letette az evőeszközöket, és kecsesen felemelkedett az asztaltól.

 - Semmiség, mi tartozunk hálával – beleegyezésként bólintott, és felállva köszönt el a lánytól. Az aranyhajút amint kilépet az ajtón ugyanaz a nő várta, mint aki ide kísérte. Most mintha kevesebb folyosón haladtak volna keresztül, egyhamar megálltak egy ajtónál. Az ajtó előtt két fegyveres, páncélos törp állt.

 - Hölgyem, a szoba készen várja. A fürdőkádba meleg vizet öntöttünk, ruhákat talál a szekrényében. Aludjon jól, jó éjszakát! – e rövid útbaigazítás után sietősen távozott, és csak lépteinek vízhangját lehetett hallani. Míriel benyitott a szobába. Legolas épp az íróasztalon álló gyertyatartóban lévő méhviasz gyertyákat gyújtotta meg. A lány tekintette legelőször az ébenfa francia ágyra tévedt. Már éppen szólni akart miatta, de eszébe jutott a nemrégiben elejtett hazugsága.  -„Ő a férjem”– csengtek vissza a fejében a szavak.  Még mindig nem túl sok kedve volt a herceghez szólni, ezért megpróbált minél egyszerűbben, és egyértelműen fogalmazni:

 - Nos, hogy ez a helyzet áll fent, fektessük le az alapszabályokat. A tied a bal fele, az enyém a jobb fele az ágynak. Van egy középvonal – végighúzta a takarón az ujját és úgy folytatta – Ez a felező vonal. Értsd: ha bármid átlóg, levágom – szögezte le. Legolas csak némán figyelte a jelenetet, és azt amint társa eltűnik egy a szobából nyíló ajtó mögött.

Míriel amint kimondta a szavakat, nem ismert magára. – Miért beszélek vele így? – gondolta.

 - Hisz nem tett semmit, csupán a szemembe mondta az igazságot –Lelkiismeret furdalása volt a mai nap miatt. Nem volt igaza. De túl büszke volt ahhoz, hogy először ő szóljon. Eltökélte, hogy bocsánatot kér a sértett fiútól. Mikor végzett a fürdéssel, felvette a számára kikészített bíbor köntöst és kilépet. A szobában már csak egy gyertya éget, és Legolas az oldalán feküdt.  Ő is lefeküdt szintén az oldalára, így háttal voltak egymásnak. Elfújta a táncoló lángot, és magára húzta a takarót.

 - Míriel – szólalt meg egy kis idő után Legolas.

 - Kérlek most had kezdjem én. Sajnálom. Sajnálom az egész napot. Bocsánatot kérek mindenért amit mondtam – hangja őszinte megbánást és sajnálatot tükrözött.

 - Egyikünknek sem volt igaza mindenbe. Én is mondtam pár olyat, amit nem kellett volna. Elnézést kérek

 - Főleg, azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy a szemedre vetettem, hogy minden a te hibád. Nem érzem át, hogy milyen nyomás alatt kel döntéseket hoznod – folytatta Míriel.

 - Nincs harag? – kérdezte végül Legolas mosolyogva.

 - Részemről nincs – válaszolt nyugodtan a lány.

 - Részemről sem – egy kis ásítás után így folytatta – Szeretném megköszönni azt amit értem tettél

 - Mit? – kérdezett vissza Míriel, majd eszébe jutott mire is gondol a fiú – Hogy az! Semmiség, nincs mit köszönni

 - De van, a törp ítélete jogos lett volna, hiszen mi is annak idején börtönbe zártuk a társait

 - Ők fegyverrel voltak, és nem sérülten. És amúgy sem akartalak rács mögött látni – vallotta be az aranyhajú.

 - Köszönöm – suttogta a fiú. Gondolatba egy percig elmerengett azon, hogy mi lenne ha azok a szavak valóra válnának. Már jó pár hete motoszkált benne az a bizonyos érzés, de csak most tudatosult.

 - Míriel, szeretnék mondani valamit – kezdet bele félve.

 - Mond csak – egyezett bele a lány.

 - Tudod… öm már eléggé régóta gondolkodom ezen – Nem bírta tovább folytatni a mondatott, mert felötlöttek benne az ellenérvek: Mi van ha ő nem így érez? Mi van ha akár kinevet? Mi van ha…

 - Min gondolkozol régóta? – próbálta folytatni a beszélgetést az aranyhajú. Most már egész kíváncsi lett mit is akarhat mondani társa.

 - Azon, hogy mi köze a nyakláncodnak a törpökhöz – hozott fel egy koholt érvet Legolas. Míriel mintha nem erre számított volna, kis csalódást érzett.

 - Mondhatjuk úgy, hogy törp barát volt. Dáin főleg azt emlegette, hogy amikor Szmóg lerohanta őket, akkor megóvta az akkor királyukat a tűztől. És még sok más tettet is emlegetett, de őszintén nem igazán figyeltem – rövid meséjét egy ásítás zárta.

 - Fárasztó volt a mai nap, aludj jól. Jó éjszakát – A hangja egyre halkabb lett, majd elhalt, és egyenletes szuszogás váltotta fel.

 - Jó éjt – suttogta a lány, és őt is elnyomta az álom.

Álmában Arniron vágtázott egy erdőben. Maga sem tudta miért, de nevetett. Hirtelen Estel jelent meg előtte. A lova követni kezdte, egy szakadék szélére értek, nővére lelépet. Ám nem zuhant le, egy ösvény nyílt előttük mely az égbe vezetett. Az út mintha ködből lett volna, helyenként átlátszó volt. A végén egy fényes kapu, és a túl oldalán félkörbe rakott székek, alakok ültek rajtuk. Férfiak és nők egyaránt. Két alak jött eléjük, mindkettejük előre nyújtotta a kezét. Arcukat nem lehetett látni. Lágy suttogás hallott, és Míriel valamiért leszállt hátasáról és az alakok felé indult. Kezük majdnem összeért, de ekkor hideg süvítő szél támad. Árnyak kavarogtak körülötte. Egy alak kezdett kirajzolódni a kavalkádból; gúnyosan nevetni kezdett. Nem látott semmit, csak hadonászott .A suttogás újra hallható lett, egyre hangosabbá vált. Női hang volt, nem lehetett érteni mit mond. A homály oszladozni kezdett. Egy kéz fogta meg a vállát. A lány arra ébredt, hogy fázik. A barlangban hideg volt, és a kandallóban sem égett a tűz. Homloka gyöngyözött a verítéktől, nem tudta, hogy az előbbi álom volt-e vagy valóság. Felült az ágyon és a közeli falra tekintett, mintha azt hinné ott találja a kaput.

 - Csak egy gyerekes álom – suttogta az éjszakába. Majd a takarót kezdte tapogatni. Meg is talált belőle egy kis részt, azt húzta magára. Már éppen kezdet elszenderedni amikor egy rántással a takaró már el is tűnt róla. Tapogatózni kezdett a lepel széle után, óvatosan meghúzta, de újra egy nagy rántás…

 - Legolas ez nem vicces, add vissza a takarót – suttogta. Semmi válasz. Lassan megpróbálta lefejteni az alvóról a takarónak egy részét, nem túl sok sikerrel. A csücskét kezdte finoman rángatni az anyagnak. Legolas átfordult a másik oldalára, így az arcát Míriel is látta. De maga alá húzta még jobban a takarót.

 - Reménytelen – szontyolodott el a lány. Kicsit közelebb húzódott társához, és a hőn áhított takaróhoz. Nem látott semmit, csak tapogatózni tudott.  Végre talált egy kis szabad darabot, azzal betakarózott. Csend lett. Nem tudta mennyire van közel a fiúhoz, de hallani vélte a szívverését, és haja csiklandozta az orrát. Eltüsszentette magát, félve kapta a szája elé a kezét, remélte nem ébreszti fel tárást. Összekuporodott, és behunyta a szemét. Ekkor valami átkarolta a vállánál. Megpróbálta leszedni magáról, de az nem akarta elengedni. Egy kicsit érezte, hogy elpirul.

A reggel, legyen az Lórienben, vagy Mordor legsötétebb zugában mindig új reményt hozó  napsugarakkal kezdődik. A lány hátára is vetült egy vékony ága, a többi a fejét sütötte. Igaz, a szobájuk a föld alatt volt, a levegőzető nyílásokon be-be szökött egy komisz napsugár.

Legolas békésen mint sem sejtve aludt, és ébredt. ( szerk. én is tudom, hogy amit az előbb írtam szemen szedett hazugság, hiszen tuti fix, hogy direkt csinálta, de hagyjuk is…)

Szeme először a hajzuhatagra, majd a alatta rejtőző csukott szemre tévedt. Kellemes érzés volt, maga mellet tudnia azt aki a szívének kedves, de valami kis hang ott bent azt súgta: Ébrezd fel! Mi van ha így ébred? Soha többé esélyed sem lenne nála! Ne legyél nyomulós, és főleg ne használd ki a helyzetet!

Erre egy másik hang így felelt:

Nehogy felébreszd! Nem látod, hogy mélyen alszik?! Ne mond, hogy nem örülsz a jelenlegi helyzetnek? Önszántából tette azt amit tett. Te csupán elfogadod, nincs ebbe semmi rossz.

 Végül csak  az első hang győzött, és a herceg halkan elkezdte szólongatni tárást:

 - Míriel, reggel van – súgta társa fülébe a haját hátrahajtva.

Az alvót finom suttogás hozta vissza  az álmok ösvényéről. Kellemes, ismerős hang szólította a nevén. A mélykék szemek lassan kinyíltak. Álmosan, lomhán pislogtak párat majd hirtelen pupillái ősszűköltek.

 - Ez nem az aminek látszik, vagy de az de mégsem – dadogta az aranyhajú

 - Az a szabály, gondolom rád is vonatkozik, vagy nem? – kérdezte nevetve a fiú és levette a kezét társáról.

 - Vészhelyzet volt – magyarázkodott Míriel, és a teljes takaróval a birtokában átfordult az oldalára.

 - Aha… - helyeselt pimaszul Legolas.

 - Tudod az úgy történt, hogy ő hercegsége minden takarót magához vett és itt meg hideg van. Arra ébredtem, hogy fázok! Na igen, próbáltam vissza ráncigálni tőled a takarót de te az eruért sem akartad vissza adni. Ezért, közelebb jöttem és betakaróztam azzal ami volt. És te átfordultál, és a kezed rajtam landolt – meséjének végén felült, és Legolashoz vágott egy díszpárnát – Ezt azért mert elloptad a takarót – tette hozzá.

- Aha… - helyeselt megint kajánul, de most már tollakkal a fején. Ezért még egyet kapott. Most már ő is felkapta a hozzá legközelebb lévőt és a lánynak hajította (természetesen nem tiszta erővel). Gurultak, vetődtek az ágyon, vagy azért, hogy elkerüljék az éppen közelítő párnát vagy azért, hogy éppen felvegyenek egyet a földről. Mírielnek egy rózsaszín csipkés párnát sikerült megkaparintania, ám társa férre hajolt és a párna  egyenesen egy üveg vázának repült. Csörömpölés kíséretében tört darabokra a váza, és a benne lévő virág a földre esett.  

Legolas próbálta visszafojtani a  nevetését, de nem sikerült. A hasát fogva ült az ágyon, tollakkal a hajában.

 - Bandzsa! – Míriel erre elkapta a tekintetét a padlón heverő szilánkokról, és  a következő párnát vágta Legolas arcába, most már igyekezett minél erősebben dobni.

 - Na tudod ki a bandzsa! – Végül pár dobástól Legolas a földön landolt. Míriel az ágyon hasalva nézett le rá.

 - Így legalább már lesz takaróm – mondta mosolyogva – Lásd be, vesztettél – folytatta tovább. Ekkor a lelógó karját hirtelen megragadta földön heverő társáé és lehúzta. A lány egyenesen Legolason landolt. Hosszú idő óta talán most nézett újra a fiú szemébe. Másnak tetszett a csillogása mint legutóbb.

 - Míriel – kezdte suttogva a herceg. Kezeivel félve, de átkarolta a lány derekát – Én… - a mondatot egy kopogás majd egy ajtó nyitósás szakította félbe. Egy törp lépet be rajta:

 - Míriel kisasszony hallottuk a zajokat… - majd letekintett a padlóra. Mint akinek minden világossá vált, vörös fejjel távozott. Nem mondom, hogy a földön levők nem pirultak el. Először az aranyhajú eszmélt. Villám gyorsan felpattant, végig simított ruháján.

 - Legolas erről senkinek egy szót se. Úgy értem erről az egész estéről és reggelről – mondta lesütött szemmel. – Nem akarok bajt – zárta le a beszélgetést keserű hanggal. Gyorsan vissza öltözött a megszokott ruhájába, és kilépet a fürdő ajtaján.  Még mindig nem fogta fel mi is történt. Érzései között új éledt, és vegyült a többivel.

                        Ketté szakadt a csapat

                        Vajon valaki minket kutat?

                         Hárman vannak kit hírt vihetnek

                         Ők azok akiknek kell hogy higgyenek

 - Legolas! Míriel! – üvöltött egy női hang a levegőbe. Ezt szinte vízhangként követte egy ugyanilyen kiáltás csak erősebb hangon. 

- Sehol senki – fordult társaihoz csüggedten Baran

- Eltűntek, vagy rosszabb – hűlt el Ithil és a partra sétált. A vizet nézte, amely zavarosan hömpölygött tova a sáros medrében.  A barna szemek a vizet kémlelték, majd hirtelen belegázolt gazdájuk a vízbe. Egy fennakadt faághoz sietett annyira mely nem messze a parttól küzdött a sebes folyással. Egy zöld szalag lengedezett rajta. Egyből lekapta és magasan lóbálva vitte a többiekhez.

 - Ez Mírielé! – kiáltotta már messziről. Vele szinte párhuzamosan Bernir jött a meredekebb parti részről.

 - Nyomok! Tünde nyomok! – kiáltotta. A kis hármas körbe gyűlt össze, úgy tanácskoztak. Bernir kezdett bele a beszélgetésbe:

 - Csizma nyomokat találtam a sárban, egy tünde és egy ork viaskodhatott. Viszont a nyomok a víz felé közeledve megnyúlnak, vagyis megcsúsztak. A kisebbik nyomról azt feltételezem Legolasé, mivel túl nagy egy  női lábnak, egy orknak meg túl kicsi. A folyó sodorta magával – vonta le a szomorú következtetést Bernir.

 - Én találtam egy tőrt. Lórieni munka, ezt minden bizonnyal Míriel ejtette el – mutatta fel az ezüstös tünde tőrt a bátyja – A folyó parttól nem messze volt beletaposva a talajba, mellette elmosódott nyomok – tette hozzá.

 - Ez pedig Míriel hajában volt még a csata kezdetén – tartotta fel a zöld szalagot Ithil – A folyóban fennakadt fáról szedtem le – mutatott az illetékes faág irányába.

 - Ha valóban mind ketten a folyóba vesztek, akkor még van esély, hogy élnek. Értesítenünk kell a királyt – összegezte Baran

 - Az két napba is beletelik mire vissza érünk a táborhoz – vetett ellen Ithil – Viszont a déliek tábora közelebb van. Nekik vannak lovaik, úgy gyorsabban a palotába érünk – vázolta a lehetőséget a nő.

 - Legyen. Minél előbb érünk oda annál jobb. Gyerünk! – intett Bernir és az ő vezetésével elindultak a déli határőrség táborának irányába.  

Az erdő valamely része súlyos károkat szenvedett. Valahol még most is dőltek ki elszenesedett fák, vagy csúsztak bele partrészek a folyóba.  Az erdei utak is járhatatlanabbá váltak. A víz kimosta a fák gyökereit, így aki most nézett be az erdőbe, azt hihette egy mocsárba tévedt.

 - Mégis merre fogjuk keresni őket? Az is lehet hogy a Dol goldur környéki erdőkbe sodorta őket a víz – vetette fel hosszas hallgatás után a tünde nő.

 - Bizonyára a király felderítő csapatokat fog kiküldeni a szélrózsa minden irányába. Meg találjuk őket – nyugtatta kedvesét Baran. Mögülük ágak reccsenése és húrok pendülése hallatszott. Hirtelen egy nő ugrott eléjük a fák lombjai közül.

 - Ezer bocsánat. Nem tudtuk, hogy keleti barátaink jönnek látogatóba – eltette íját és kissé oldalra döntötte fejét – Mi áradtban? – kérdezte.

 - Deil! Örülök, hogy látlak. Sajna viszont rossz híreket hozunk – lépett elő Ithil.

 - Legolas herceg és Míriel a testőre, a tegnapi össze csapásban a folyóba vesztek – tért gyorsan a lényegre Baran. Deil arcán árnyék futott át, és elkomorult.

 - Minél előbb értesítenünk kell a királyt, és felderítőket kell kiküldeni. Reméltük, segítetek. Ha esetleg nélkülözni tudnátok három lovat, azt megköszönnénk – Deil szó nélkül bólintott és intett  hármasnak, hogy kövessék.

Alig negyedóra gyaloglás után egy kis tünde falu kezdett körvonalazódni előttük. Egy barnahajú férfi sietett feléjük.

 - Tunnir parancsnok! – Deil egy fejhajtással belekezdet a beszámolóba.

 - Szóval így állunk – sóhajtott fel a parancsnok miután meghallgatta a három határőr beszámolóját a társaik eltűnéséről – Egy percet sem vesztegethetünk! A legjobb nyomolvasóimból ketten csatlakozzanak hozzánk! Hozzatok hat lovat, indulunk a palotába! – A parancsot követő pillanatban már lovak hátán ült a kis csapat. Maga a parancsnok is velük tartott és Deilt hagyta meg helyetteséül. Vágtában vágtak át az erdőn, a déli határ távolabb eset a céljuktól mint a keleti. Nagyjából az útjuk felénél érte őket az este. Nem álltak meg, hajszolták a lovakat: olyan hírt  vittek ami nem késhetett.  

A lovakon már gyöngyözött a veríték amikor átvágtattak a palota előtti kőhídon. Mindannyian futtában ugrottak le hátasaiktól, és rohantak a kétszárnyas kapuhoz. Baran olyan erővel lökte be az ajtószárnyakat, hogy azok majdnem kiszakadtak a helyükről. A gyökerekből készített trón azonban üresen állt.

A lovasok ékezése felkeltette Estel figyelmét is. Egyből utánuk sietett és a trónteremben érte társait. Szinte még futottak, ő is futva tudott Ithil mellé szegődni.

 - Mi történt? Miért jöttetek ilyen hamar? És miért csak ilyen kevesen? – lihegte.

 - Ígérem mindent elmondok. De hol a király? – nyugtatta az ijedt nőt Ithil.

 - Épp tanácskozik a… - Még be sem fejezte a mondatát de a hatfős csapat már a jobb oldali folyósón sebesen távozott is.  A barna ajtó előtt két őr állt, Tunnir hozzájuk intézte szavait:

 - Beszédünk van a királlyal!

 - Amíg tart a tanács senki sem mehet be – mondta hidegen a páncélos, és, hogy nyomatékosítsa elhatározását társával együtt lándzsáikat X alakban az ajtó elé vonták. Ithilben már eddig is forrongott valami. Türelmetlen volt, úgy döntötte ha a parancsnok nem hát majd ő cselekszik. Előlépett  a sorból.

 - Fontos üzenetet hozunk – jegyezte meg. Majd egy gyors muzdulattal kitekerte a lándzsákat a kezekből, és nagy erővel benyitott az ajtón. Az öreg bükkfa ajtó sebesen csapódott a falnak, és pattant vissza kissé róla. Hallani lehetett, hogy kilincse leesik a helyéről és koppan a márványpadlón. A teremben ülő felek egyszerre kapták fel a fejüket a zajra. Legelsőnek Thranduil állt fel halálos nyugalommal a helyéről, és kérdezte:

 - Mire véljem ezt? Mire véljem, hogy egy fontos megbeszélés közepén ránk törik az ajtót? – Erre már az asztal körül ülök is felháborodott pillantásokat vetettek. Választ vártak.

 - Királyom, elnézésedet kérem, és a magukét is uraim. De fontos ügyben vágtattunk a déli határról idáig, ami nem tűr halasztást – kezdett bele egy meghajlással Tunnir parancsnok.

 - Tegnap alkonyatkor történt, hogy lecsaptunk egy ork hordára a folyó partján. Vihar tört ki, és két társunkat elragadta a folyó. Még pedig a fiadat és testőrét sodorták magával a habok királyom. Nem véletlenül jöttünk váratlanul – foglalta össze röviden Baran. A királyról úgy látszott mintha most lehullana a maszk, és őszinte érzelmek kezdenék keretezni arcát. Szemében a kétségbeesés, és a tettrekészség szikrája csillant.

 - Készüljenek a legjobb nyomolvasók és katonák! Át kutatjuk az erdőt! – A teremből ő lépett ki elsőként, és maga után intette a határőröket is.

 - Hogy történt? – kérdezte elkomorult arccal a parancsnoktól és Barantól egyszerre. Bármilyen rossz emlékeket idézett, de újból el kellett mondaniuk a történetet. Ithil egyből Estellt kereste fel aki türelmetlenül várta a kapu egyik oszlopának dőlve.

 - Estel – szólította meg szelíden – Fontos híreket hoztunk, amik téged is érintenek. Ígérd meg, hogy nem fogsz pánikba esni – mindkét kezével megfogta a sötét hajú vállát.

 - Ígérem, ígérem. Csak mond már! – türelmetlenkedett Estel.

 - Tegnap, alkonyatkor történt, hogy rajta ütöttünk egy ork csapaton a folyó parton. Vihar volt és köd, az erdő lángolt, és kiöntött a folyó. A húgodat és Legolast valószínű, hogy magával sodorta – Az elbeszélés végénél kissé elcsuklott a hangja, hiszen a legrosszabbtól tartott. Estel azt hitte nem jól hall. Megborzongott, és szinte maga elé képzelte a fuldokló húgát. Megrázta a fejét, és kinyitotta zöld szemét.

 - Mikor indulnak a kereső csapatok? Veletek tartok! – közölte.

 - Perceken belül. Természetes, hogy velünk jössz. Viszont nem tudjuk pontosan hova is sodorta őket  a folyó. Akárhol lehetnek a rajtaütés helyszínétől nyugatnak – vázolta a szomorú tényeket a tünde nő.  

A Nap delelőjén már tünde csapatokra tekintett le, akik indulásra készen álltak. Parancs szóra hat tízfős csapat már el is indult hat irányba.

Estel Ithililel, Barannal, Bernirrel, a királlyal és még öt tündével indult el a folyót követve a Szürke hegység irányába.