Lombok dalolnak hűvösen egy tavaszi éjszakán

Dalolják mi történt tavasznak derekán

Rengett a föld s az égbe hasított a villám

Ez történt, akkor Orthancba tavasznak derekán.

Az árnyas fák alatt sok minden történik életük során, s ők hallgatnak. Minden titkot, minden szerelmes, vagy akár ármány szót ők megjegyeznek, de elhallgatnak. Csak némán, de éberen figyelik a talaji történéseket. Ők nem beszélnek, Völgyzugolyban legalábbis nem. Ősöreg fák ezek. Rengeteg titkot őriznek már, rengeteg ígéretnek, tettnek voltak tanúi. Mégis hallgatnak. Hallgatnak, mint a sír hideg őszi éjszakán. A fák azok, kik sose fecsegnek, titkainkat biztonságban őrzik. Ők azok akik mindent figyelemmel kísérnek miközben mi azt hiszük egyedül vagyunk. Egy törött lelkű leány tettit is megőrzik maguknak, mely nem is olyan régen egy rózsás tavaszi alkonyon történt lombjaik alatt. Olyan, akár egy szárnya szegett, törékeny énekes madár. Sírása alig hallhatóan vegyült a levelek susogásával, hangja is akárcsak ő maga elveszett az élet forgatagában. A fák egyetértően bólogattak, értették gondját. Hol jobbra, hol balra hajlottak leveleik a lágy alkonyi szélben. A sírás egy idő után csillapodni kezdett, majd teljesen megszűnt. A törött szárnyú madárka tekintetét az égre emelte, szemeiben még mindig ott csillogtak a bánat gyöngyei. A fák fájó szívvel tekintettek eme szomorú szemekbe, talán életükben nem láttak még ennyi bánatot egy ilyen fiatal szempárban. Ők is elkomorultak, leveleik zizegése elhallgatott. Megérezték a leány fájdalmát, bár segíteni nem tudtak rajta. A fa tövén ülő tekintetével az eget fürkészte volna, ha nem takarták volna el a lombok. Ezt is megérezték az ősöreg fák, meg ám. Szívélyesen kik szétnyitották, kik összébb húzták lombjaikat, hogy a törött lélek láthassa Elbereth csillagait. Úgy tetszett, erre megnyugodott szíve. Már szemében sem csillogott annyi szomorúság mint előtte. Örömmel nézték ezt a fák, nem viselik ha lombjaik alatt bánat lakozik. A törött lelkű még egy ideig nézte a csillagos eget, mintha csak választ vagy akár segítséget várt volna. De nem jött se válasz se segítség. A fák a szívébe láttak, látták a lángoló fényesen ragyogó szívet, mely most mégis bánattal volt teli. A fák beleláttak a lelkébe, melyre a bánat és a szomorúság köde telepedett. Igen fájt nekik egy ilyen fiatal lélek bánata, hiszen hozzájuk képest még ő is fiatalnak számított. Az eget fürkésző lány suttogott valamit, mely beleveszett az éj csendjébe. De a fák hallották a panaszos szavakat, s csak aprót bólintottak. Értették s értik most is eme szavak jelentését, pontosan tudják, ismerik ólom súlyát. Az idő megtanította nekik. Az egy panaszos szót, követte egy bűnbocsánat kérő, majd egy rimánkodó. Ezeket is értették a fák, hogy is ne értették volna? Épp elég ideje léteznek e világon, hogy értsék a létet és minden velejáróját. Épp elég ideje léteznek, hogy egyre súlyosabban nyomja vállukat a lét. Mert minél régebben él valaki a Földön, annál terhesebb lesz számára minden ebben a mulandó világban....

***

Arien évezredek óta hűségesen és kiválóan végzi a munkáját. Ember emlékezett óta Keleten kél fel a Nap és Nyugaton merül alá a habos, tejszín felhők tengerébe. Talán csak a valák és egy pár elda emlékszik rá milyen is volt Laurien és Teleprion fényében tündökölni. Akárhogy is, a Nap fénye csupán töredéke Laureinnek, s a Hold ragyogás meg sem közelíti Teleprion tündöklését. Ardán most mégis Arien kocsija váltotta le Varda csillagait és a Hold szekerét. A késő reggeli Nap fényének apró lándzsái makacsul törtek át Tinwerín szobájának sötétítő függönyén, jelezve a békésen szuszogó lánynak az ébredés idejét. Az alvó teremtés hiába fordult a másik oldalára, hiába húzta fejére a pihe paplant, hiába temette fejét a párnájába csak nem hagyták aludni azok a makacs napsugarak. Egy sóhaj keretében fordult a hátára, és nyitotta ki lassan szemeit. Kezeivel elfedett egy ásítást, majd nagyot nyújtózott az ágyon. Szemeivel a plafont fürkészte melyen apró faragások futottak szerte szét. Azon tűnődött, hogy is jutott idáig? Miért is van itt? Miért is létezik egyáltalán? Nem jutott el a válaszig, mert talán az nem is létezett. Feladta az elmefuttatást, erőt vett magán és kikelt az ágyból. Mezítláb az ablakához lépdelt, és egy mozdulattal elhúzta a padlizsán lila nehéz bársony függönyöket. A fény hirtelen áradt be a szobába, betöltve azt melengető üzenetével. A lány arcára is vetült belőlük szép számmal, de mégsem tudta felmelegíteni. Oda kint már javában folyt az élet. Ablaka az egyik belső udvarra nézett melyen épp Glorfindel oktatta Arwent az íj használatára. A távolban Lindír sietett tova kezében egy pergamennel ami lelkesen lengedezett mögötte. Az egyik fa alatt tündelányok szedték a májusi cseresznyét fehér kötényükbe és fűzfa kosarakba vidám énekeket dalolva. Az egyik lányka épp egy szép szemet szakajtott mire a fa vékony ága megrezdült és egy fekete rigó pár szállt fel közüle. A rigók a riedelem ellenére dalolva röppentek tova az egyik túlsó ágra és kezdték lecsipegetni az éppen érő félben lévő somot. Már javában folyt a tavasz egész Középföldén.

A lány ellépet az ablaktól, megmosdott majd kitárva a szekrényét már ki is vette volna megszokott ruháit, ám keze megtorpant.

- Egy ilyen szép naphoz nem illik komor öltözék... - gondolta, és keze a fehér kabátjáról átvándorolt egy igen hasonló szabású égszín kék darabra. Felöltözött, majd éji köpenyét magára öltve kilépet a szobájából. Bár nem voltak nála fegyverei, mégis teljes biztonságban érezte magát, pedig pontosan tudatában volt mai feladata "bökkenőivel". Léptében majszolt el egy frissen sült szelet kalácsot, és már sietett is az istállóhoz. Útja a belső udvaron keresztül vezetett, így nem bírta megállni, hogy ne vegye szemügyre Glorfindel oktatását.

- Arwen, emeld feljebb a könyököd! - kiáltott oda Imladirs Úrnőjének. Majd közelebb érve a két tündéhez suttogva folytatta:

- Mielőtt lőnél, csakis a célpontra koncentrálj. Tisztísd ki a fejed. Oh és, - emelte meg a tünde lány húrt feszítő könyökét. - emeld egy picit feljebb. - Arwen ebben a pillanatban engedte el a húrt, és a zöld tollas nyílvessző átszelve a levegőt beleállt a céltábla közepébe. Eddig egyik sem talált be, voltak olyan vesszők melyek szanaszét hevertek a fűben, de voltak olyanok is, amik eltalálták a céltábla szélét.

Glorfindel a találat pillanatában csak hümmögött egyet, majd Tinwerínhez fordult:

- Látom, már oktatni sem tudom a harc művészetét. Nem is igazán értem miért töröm magam ha egy sokkal jobb mester tartózkodik Imladrisban.

- Ugyan már -legyintett egy félmosoly keretében Tinwerín. - Aragornnal sem tudtam volna mire menni a te múltbéli oktatásod nélkül. Bízom benne, hogy egy Gondolini noldánál senki sem forgat jobban kardot, és nem bánik jobban az íjjal. De a harc nem csupán a rideg acélról szól. Ott a harcos és fegyvere egy és ugyanaz. Ha nem ismered amivel harcra kélsz, akkor nem is diadalmaskodhatsz. És még Arwen Úrnő ismerkedik az íjjal, a te tanításod alatt Aranyhajú Glorfindel, győzedelmeskedni fog - mosolyodott el a vala.

- Így igaz, ne szomorodj el - bökte oldalba Arwen a lebiggyesztett szájú tünde férfit. - Nálad jobb tanító nincs széles e világon.

- Igyekszem kisasszony - biccentett láthatóan jobb kedvűen a szőke.

- Még valami - nézett az íjra a vala. - Szerintem érdemesebb lenne egy kisebbel próbálkoznod Arwen - tanácsolta.

- Ugye, hogy igazam van kisasszony! - helyeselt a férfi.

- Tudom, de ez apa íja, és szeretnék ezen tanulni - markolta meg makacsul a nolda hercegnő a fa fegyvert. Tinwerín önkéntelenül is elmosolyodott. Végre egy szép emlék ötlött eszébe gyermekkorából. Valahogy ismerős volt neki a helyzet. Valamikor, ő is édesapja íján tanult...Hol is vannak már azok az idők!

- Próbálkozz egy kisebbel, hogy kitanuld a mesterséget - emelt fel egyet a fűből Tinwerín. Lábuk mellett több visszacsapó, és hosszú íj is sorakozott több töltött tegezzel  együtt.

- Nos akkor jó tanulást - biccentet egy aprót a lány, és átadta a lényegesen kisebb íjat az ébenhajúnak.

- Köszönjük - válaszolt Arwen, és végig mérte a fegyvert. Tinwerín otthagyta őket, elhaladt a cseresznyét szedő tünde lányok mellett, és rákanyarodott az istállóhoz vezető kis útra. Odaérve kiengedte Arnirt a bokszából, megsimogatta majd felült a hátára. Völgyzugoly Déli kapujának irányába fordította lovát, és ügetésre ösztökélte. Elhaladtak Brúinen vízesése előtt is, mire kiértek a kapuhoz vezető íves kőhídhoz.

- Jól meggondoltad? - kérdezte egy hang megálljt parancsolva Tinwerínnek mielőtt kilépet volna a kapun.

- Igen Elrond - nézett hátra a szeme sarkából a vala. - Senki nem játszhat büntetlenül a tűzzel, mert könnyen megégetheti magát - szólt, majd felvette köpenyének csuklyáját és maga mögött hagyva Imladris Urát, és Völgyzugoly otthonos kertjeit kilovagolt Agrenost (Vasudvard) felé.

Most nem sietett, nem vágtázott. Bár fontos ügyben kelt útra, végig meg akarta őrizni a nyugodtság látszatát. Kényelmes tempóban haladtak a hegyek lábánál, a Ködhegység komótosan nyújtózott el nem is olyan messzi tőlük. Átkeltek a gázlón, és Brúinen folyását követve haladtak egészen addig míg az bele nem szaladt a Mitheithel vízébe. Másnap már átlépték az egykoron virágzó Magyalföld határát, és a Szürke- víz zubogó hangját el nem hagyva haladtak el a rejtett Vörös- foki kapu előtt mely Dúrin népének keze munkáját dicsérte. Elhagyva Mória kapuját, átkelve a Glanduinon beléptek Dúnfölde vidékére.Itt jóval óvatosabban haladtak, hiszen e földet vademberek lakták, kik könnyen lehettek az Ellenség kémei is. A Dúnföldi vademberek hírhedtek voltak testi erejükről és primitív kultúrájukról. Az Ered Nimras völgyében élő emberektől származnak, és azon népcsoport kevés közé tartoznak kik nem olvadtak be Gondor kultúrájába. Származásukat tekintve közük van a Dúnharagi Holtak Népéhez is, így igazán kiszámíthatatlan emberek. Így Tinwerín és hátasa a hegyek árnyékát követve ( széles ívben elkerülve az erdőséget) lassan, de biztosan, feltűnés nélkül kelt át Dúnfölde kezdeti szakaszán. Harmadnap délelőtt volt, mire Arda Védelmezője megpillantotta a Vas- folyó szikárul hömpölygő habjait. Ebből is tudta, jó úton járnak. Alig telt bele pár óra és az egyik domb tetőről, a Nan Curunír árnyékában megpillantotta Vasudvard gyűrűjét. Lelovagolt a dombról, és átkelve az Angren gázlóján már tisztán látta maga előtt Orthanc kőtornyát. A fekete kő torony méltóság teljesen tört az egekbe, nem ismerve erőt mely ledönthetné. Númeroli kéz munkája volt ez, állta az idők próbáját. Dél múlt nem sokkal, amikor már Tinwerín belépet Vasudvard lugasába. Milyen szép fák is virágoztak! A langyos szélben keveredett a cseresznye és a birsalma virág illata. Csodás kert volt, telis-tele énekes madárral és apró méhekkel melyek halk döngicsélésükkel most is rezegtették a levegőt.

- Tinwerín Úrnő! - lépett ki Orthanc kapuján Sarumán. - Micsoda kellemes meglepetés!

- Üdv Curunír! - mondta Tinwerín, és leszállt lováról.

- Minek köszönhetem a látogatásodat Alcarain? Röstellem, nem készültünk fogadásodra - kérdezte illedelmesen a mágus megállva a lány előtt.

- Nem is maradok soká - a vala enyhe mosolyra húzta a száját. - Csak vannak dolgok melyek aggasztanak. Szeretném a tanácsodat kérni Fehér Sarumán.

- Megtisztelsz Úrnőm - mondta rekedtes hangján a varázsló, és fejet hajtott. Sétálva tértek rá egy ösvényre, melyet fenségesen illatozó meggy és szilvafák szegélyeztek. Tinwerín egy ideig hallgatott, élvezte a kert nyugtató kisugárzását.

- Csodás kert - szólalt meg nyugodt hangon, és szeme végigfutott a virágban úszó fákon.

- Köszönöm Úrnőm - válaszolt illedelmesen a Fehér Mágus. - Mond mi is lenne az miben tanácsomat kérnéd?

- Oh, persze - kuncogott aprót a lány. - Félek nem mindenkiben bízhatok Curunír - jóval komorabb hangnemre váltott.

- Az Éber béke vége óta valóban meg kell választani a barátokat Úrnőm - bólintott a varázsló.

- Az Ellenségnek számtalan kéme és szövetségese van Ardán. Fokozottan ügyelnem kell minden kiejtett szóra. Nem mindenkivel lehet a jövőről beszélgetni, ezért is nem akartam erről több szót ejteni a Tanácsban. Ezért is jöttem hozzád, Curunír.

- Megtisztelsz Úrnőm, igyekszem segítségedre lenni - Irányt váltottak az ösvényen, újra Orthanc felé tartottak.

- Voltak a Másodkorban olyan dolgok, amik az emberek hanyatlásához és Sauron erősödéséhez vezettek. Ilyen volt Isildur gyenge akarata. A Gyűrű elárulta - kezdett bele Tinwerín, miközben felfelé haladtak a fekete torony lépcsőjén.

- Minden bizonnyal Úrnőm - helyeselt Sarumán, és kinyitotta a két hatalmas kapu szárny egyikét.

- Én szeretném az ehhez hasonló...hibákat elkerülni - lépett be a terembe a lány. Mesterin megmunkált belső, és hibátlan padló jellemezte a torony belsejét. Több kétszárnyas ajtó is nyílt a teremből, melynek közepén egy emelvényen letakarva egy palantír állt.

- Megértelek Úrnőm, az emberek gyengék. S azóta sem erősödtek.

- Igaz. De annyi előnyünk van, hogy a Gyűrű az ő kezükbe nem kerülhet -lépett párat a márvány padlón, és kinézett a torony egyik ablakán.

- Círdan hűséges, minden bizonnyal éberen figyelek a part menti térségeket - bólintott egyetértően egy kis hallgatás után a mágus. Tinwerín elfordult az ablaktól, egyenesen szembe a varászlóval.

- Círdan valóban hűséges - a lány arcán még mindig a nyugalom tengere honolt, úgy tett egy lépést Curunír felé. - Csak te magad nem vagy az Fehér Mágus! - olyan hirtelen és félelmetesen tört ki akár a vulkán. A falhoz taszította Sarumánt. A férfi a meglepés szerű támadástól elejtette botját, és tehetetlenül vergődött. A lány a torkánál falhoz nyomta, nem eresztette.

- Hogy merészeltél a szemembe hazudni Fehér Mágus?! - kiabálta. Hangja megváltozott, olyan lett akár a mennydörgés és a felhőket hasító villám. - Feljebb valód vagyok, válaszolj!

- N-nem tudom m-miről beszélsz Ú-úrnőm - értetlenkedett a mágus, a torkához kapva.

- Csak, hogy lásd nem vagyok szívtelen és, hogy ne nevezhess kegyetlennek sem; esélyt adok arra, hogy bocsánatomért esedezz — Tinwerín hangja egyszerre volt tiszta,  lenéző és tiszteletet parancsoló, uralkodóhoz méltó.

- Soha nem fogok egy vala előtt térden csúszni és könyörögni! Főleg előtted nem! — fröcsögte a mágus.

- Kár — sóhajtott lemondóan a vala, és úgy döntött szabadjára engedi mindazt ami napok óta gyűlt benne.

- Hogy volt bátorságod becsapni?! - üvöltötte Tinwerín, és a szoba túlsó felébe hajította a férfit. - Megszegted ígéreted. Hazudtál. És feltételezem elárultál - sziszegte a lány, még mindig fortyogó dühvel. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne küldjelek Mandos Csarnokába! - taszította újra a falnak a varázslót.

- Középfölde hanyatlik. A tündék ideje lejárt, az emberek gyengék, nem volt itt mit elárulni. Az emberek birodalma összeomlik, senki sem fog tudni ellenállni a Sötét Úr hatalmának! - Bár botja nem volt nála, Sarumán mégis egy mozdulattal lerántotta a palantírról a vászonkendőt. A kőben azonnal felizzott a tűz, s lángolt fel egy szem.

Míriel érezte amint a tekintett őt pásztázza, fájt neki amint rátekintett. Még úgy is, hogy édesanyja köpenye védte. Az átható tekintettől le rogyott a földre, mintha az csak vonzotta volna.

- Ostoba vagy - kelt fel nehézkesen Sarumán. -, hogy töröd magad. Angbad királysága felemelkedik, és a lázadók végérvényesen porba hullanak. Veled az élen Tinwerín Úrnő - Botját pillantok alatt magához vette, és úgy sújtott le a földön térdeplőre. A vala egy hang nélkül repült a falnak, és csúszott le erőtlenül rajta.

- Ellentmondtál Arda Teremtőinek - szólalt meg újra nehezen, de büszkén. És kiszakította magát a láthatatlan erő szorításából. Hallotta amint a palantírból sziszegés tör ki, mintha csak nem értené amit lát. Nem is érthette, hiszen Sauron nem látott mást, csak egy elmosódott szürke alakot. - S ezért bűnhődni fogsz! - erőt véve magán közeledett a férfi felé, és botját már a távolból kitaszította a kezéből.

- Senki nem mondhatja meg, ki az ki halált vagy ki az ki életet érdemel! Még te sem, Tinwerín! - mondta emelt hangszínnel a mágus, és pillanatok alatt a magasba röpítette a valát. Amikor a lány a a földhöz csapódott, köpenye többé már nem fedte se arcát, se testét. Megvonaglott az égető tekintettől, felnézni nem volt ereje.

- Ó valóban? - kérdezte Tinwerín. - Mert akkor tán te? Nem Sarumán...Te itt egy senki vagy! - emelkedett fel, és köpenye ragyogóan omlott rá. - Egy jelentéktelen kis harmat csepp, aki még arcátlan is! - hangja felerősödött, lépte nyomán Orthanc tornya megremegett. - Egy arcátlan áruló senki! - kiabálta, és egy kézmozdulattal kettétörte a palantírt tartó oszlopot, mire az üveggömb az egyik sarokba gurult. - És tudod Sarumán, a harmatot felszárítja a nyár! - egy hirtelen mozdulattal ragadta torkon a varászlót, és az egyik csukott ajtó felé hajította. Az ajtó azonnal átszakadt a férfi testétől, és hallható volt a derékba tört oszlopok leomlásának moraja is. A helyiségből por szállt fel, amikor a több mázsás oszlopok a talajba csapódtak. Tinwerín úgy érezte, ez a végszava. Leporolta köpenyét, majd megfordult és méltóságteljes léptekkel elhagyta Orthanc építményét, mintha mi sem történt volna. Arcán újra a nyugodtság honolt, senki meg nem mondta volna, hogy az előbb döntött romba egy szobát. Senki meg nem mondta volna, hogy nem is olyan régen maga volt a lehető legfélelmetesebb vihar mit valaha is látott Vasudvard gyűrűje. Nem, most csak egy egyszerű leányka volt, ki élvezte a tavaszi, színpompás, virágzó kertet. Mosolyogva lovagolt ki Agrenostból, és mélyen beszívta a virágzó gyümölcsfák illatát.