Tüzes nyíl repül szelve az éjszakát

Kard suhint vágva az áruló nyakát

Szívbe ül a kétség s éjbe a kürt szó

Mire a hajnal kél, nincs már több hajó

Argalad csendesen, egymagában üldögélt a fal tövében, a rózsabokor mögött. Egy lélek sem járt arrafelé a járőröző katonáktól eltekintve, kik fekete ruhájukkal szinte beleolvadtak az éjszakába. A fiatalon is hasonló öltözet volt, így ő is rejtve maradt. Már egy fél órája várakozott ölbe tett kézzel, amikor egyszer csak valami leesett elé a rózsaágyásba. Egyből felpattant és kutatni kezdett utána, majd az összetekercselt levéllel a zsebében visszaindult a palotába. Abban a folyosó fordulóban, ami a keleti szárnyhoz vezetett szinte azonnal ráakadt Aragornra.

- Megvan - közölte tömören, majd társával tovább indultak a kincstár felé. Lépcsőkön kúsztak egyre lejjebb a fáklya fényben táncoló folyosókon, mígnem megtalálták amit kerestek. Négy őr is állt a hatalmas ajtók előtt, melyek még két otromba lakattal is le voltak zárva.

- Fuinur őfensége parancsára érkeztünk - nyújtotta át egyből a levelet Aragorn. - Meg akar tekinteni pár fontos iratot a szövetségesekkel együtt. - Az egyik, ferde szemű őr gyanakvó tekintettel ugyan, de elvette a levelet. Feltörte a pecsétet és végig futtatta szemét a sorokon, mert ugyebár olvasni nem tudott.

- Nem tetszik ez nekem - fordult a másik társához.

- Mi nem tetszik? Olvasni sem tudsz, te szerencsétlen! Ott van rajta az urunk pecsétje és aláírása, tönkre akarsz tenni szövetségeket ezzel az időhúzással?! - förmedt rá az.

- Valóban igen sürgős lenne, így uraim ha lennének oly szívesek... - jegyezte meg Argalad.

- Máris - dörmögte száj húzva a ferde szemű, majd levéve övéről a kulcsot kinyitotta vele a lakatokat. Percekkel később, amilyen nyikorgással azok az otromba ajtók kitárultak, ugyanolyan nyekergéssel is csukódtak be a két férfi mögött. A kincstár nagyobb volt, mint amekkorára számítottak. A magas belterű teremben polcok és széfek sorai bontakoztak ki látogatóink szeme előtt. A polcok legtöbbjén könyvek és tekercsek voltak, ám volt olyan amin egy- egy súlyosabb láda is helyett kapott, melyben finomabbnál- finomabb kelmék voltak gondosan összehajtva. A terem legvégén volt egy kisebb ajtó, amely megannyi aranyat és ezüstöt rejtett maga mögött. Ezen kívül színezüst vértek és fegyverek sorakoztak a falaknál, és nem is volt kérdéses, hogy a sarokban lévő ládában drágakövekből készült ékszerek bújtak meg. Argalad és Aragorn egyből a könyvespolcokhoz sietett és kezdte átnézni a számtalan tekercset.

- Így sosem fogjuk megtalálni, több száz irat van itt - csóválta a fejét a dúnadán.

- Gondolkozzunk - morfondírozott el a vörös hajú. - ezek friss tervek, talán egy évesek vagy másfél. Tehát a sorok elején kell lenniük, elérhető helyen - a polcsor legelső eleméhez lépett és ott folytatta. Szeme sarkából megpillantott egy asztalt, melyen tekercsek hevertek. Abba hagyva a keresést az asztalhoz sietett. A fa faragványon nem volt más, csak egy térkép, méghozzá Középfölde térképe. Ám az asztal mögött lévő, falba vájt polcon annál több mindent lelt. Ott a tekercsek látszólag rendszertelenül voltak, úgy tetszett, sokat olvassák őket. Argalad kihúzta azt, amelyik a legtetején volt. Kitekerte, és a szeme elé egy útvonal tárult, egy hadjáraté. Másik tekercset bontva megtalálta a csillagképek rajzait, megint másikon Gondor partvidékének felvázolt mását. A legfelső sor utolsó előtti darabja végre meghozta a kívánt eredményt. Hajók tervrajzait találta benne, megannyi leírással egybekötve. Majd az utolsó tekercset kihajtva szeme elé tárult a flottáról szóló bejegyzés, tele utasításokkal és rendelkezésekkel. A tekercseket felnyalábolva sietett Aragornhoz.

- Megtaláltam! - lelkendezett, majd valamennyit átnyújtott barátjának. - Jól őrizd őket, most pedig gyerünk. - Aragorn, hogy a tekercseket vinni tudja átadta lándzsáját társának, majd egyből az ajtó felé igyekeztek. Alighogy elhagyták a kincstárat katonák lépteinek sebes dobogása és kiáltása ütötte meg fülüket. Argaladnak hirtelen rossz előérzete támadt, ám mivel semmi kedvük nem volt összefutni velük, ezért gyorsan lekanyarodtak a konyhához vezető folyosóra. Ott csendesebben folyt az idő, a személyzet fele lefeküdt, a másik fele pedig a belsőbb szobákban mosogatott. Hamarosan megérkeztek a borospince lejáratához, és meglepve tapasztalták hogy Tinwerínnek nyoma sincs. Beljebb mentek egészen a rejtek ajtóig, ám ott sem lelték a nőt.

- Hol van Tinwerín? - néztek értetlenül egymásra.

- Nem tudom, már holdközép van. Itt kéne lennie - magyarázta Argalad, mire hirtelenjében hidegrázás futott végig rajta. - Aragorn, jól figyelj. Az ajtó azzal a fáklyás kővel nyílik, a folyosó egyenes. A kijáratánál ott várnak a lovak, te eredj és vágtass le egészen Tolfalasig! Vidd Arnirt, de ami rajta van azt hagyd itt. Vele lehetsz a leggyorsabb. és most igazán időszűkében vagyunk.

- Ezt nem értem, mi történt? Úgy volt megbeszélve, hogy együtt megyünk.

- Úgy érzem, valami nincs rendjén. Tovább viszont nem várhatunk. Tedd amit mondtam, ülj fel Arnirra és vágtass. Annál a lónál gyorsabbat egész Ardán nem lelsz, a szelekkel fog téged repíteni. Az öbölnél találkozunk, ígérem - magyarázta sietve a férfi. - Most gyerünk, siess! - kapkodva kinyitotta a Vándor előtt a rejtek ajtót, majd megvárta míg eltűnik az alagútban.

***

Egyre több léptet hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.

Száját befogták, és dereka köré is egy kar csavarodott. Ám kétségbeesve ficánkolni próbált, egyik kezét a száját fogó kéz köré fonta és próbálta leszedni magáról, könyökével gyomorszájon vágta fogva tartóját.

- Nyugalom, én vagyok az, Argalad - suttogta egészen halkan a nő füléhez hajolva. Annak izmai egy szempillantás alatt ernyedtek el, kapálózó kezeit maga mellé engedte, láthatóan megkönnyebbült. - Most pedig maradj nyugton! - Alighogy Argalad elhallgatott, a dobogó léptek eléjük értek. Ők a folyosót szegélyező, egyik függönnyel letakart vakablakban rejtőztek. Ők átláttak a vásznon, ám a katonák nem látták őket.

- Merre ment az a nő? - kérdezte az egyik.

- Talán lekanyarodott az udvar felé, mi arra megyünk. Ti folytassátok a hajszát az étkező irányába! Nem szökhet meg, bitón a helye! - Azzal a rohanó talpak és kiáltások zaja lassan tovatűnt, és a folyosó ismét az éj sejtelmes csendjébe burkolózott. Argalad is levette tenyerét Tinwerín szájáról, és eleresztette a nőt. Fejét óvatosan kidugta a vászon mögül, majd miután rendben talált mindent kilépett a fáklyák fényébe.

- Ugye jól vagy? Nem sérültél meg? - aggodalmaskodott a férfi, végigmérve a frissiben előkerült társát.

- Teljesen jól vagyok, hála neked. Nagyon köszönöm, és őszintén sajnálom, hogy hasba vertelek. Azt hittem, hogy egy katona vagy...

- Nem tesz semmit, de majd a hálálkodást és minden mást később. Irány a pince, mielőtt ezek visszajönnek - intett fejével a folyosó túlvége felé, ahol már pillanatokkal később el is tűntek a konyha irányába. Átvágva a déli szárny jelentős részén, gondosan elkerülve az ebédlőt, kitartó futás után meglátták maguk előtt a konyha hátsó ajtaját. Ekkor mindketten fellélegeztek, de teljesen nyugodtak csak akkor voltak, amikor már a titkos folyosón lépkedtek. A kövekbe vájt, alacsony járaton hűvös levegő szaladt keresztül, falán különféle mohák és gombák tenyésztek. Az út hosszú volt és göröngyös, de minden fáradozást megért, amikor megpillantották a végét. Argalad eltolta a homokkal befedett kőlapot, majd kimászott és kisegítette Alcaraint is. Két ló várta őket kikötve egy földbe állított cölöphöz, mindkét lovon nyereg és nyeregtáska. Az egyik nyergében ott volt keresztbe téve Tinwerín kardja és minden holmija. Nem szedelőzködött sokáig, köpenyét és kardját öltötte csupán magára és barátjával együtt máris lóra ültek. A hátuk mögött ott fénylettek Umbar városfalának fáklyái, de ezek tova tűntek mögöttük ahogy ők maguk belevesztek az éjszakába.

A hold egy ujjnyit haladt az égen, amikor úgy döntöttek, hogy egy ritka lombú fa tövén megállnak pihenni. Már elég távol jártak a várostól, és a reggel számukra egy feszített tempójú vágtát hozott. Így a még megmaradt éjszakát ki akarták használni.

- Olyan furcsa... - törte meg a csendet Tinwerín.

- Mi? - kérdezett vissza egyből a vörös hajú.

- Hogy te mindig a lehető legjobbkor vagy a lehető legjobb helyen, az én legnagyobb szerencsémre - mosolyodott el a vala. - Most, vagy akár az Angmari hegyeknél bele se merek gondolni mi lett volna, ha te nem bukkansz fel a semmiből. És ezért, kimondhatatlanul hálás vagyok - a férfi vállára tette a kezét. - Jó ötlet volt, hogy magammal hoztalak - nevette el magát.

- Nincs mit köszönni, bármikor megteszem, ha módomban áll. De több hasba vágást nem kérek, tudod te milyen erőset ütsz?! - nevette el magát kurtán Argalad is. - Örülök, hogy jól vagy - Leszedték a két lóról a terheket, megvacsoráztak, ám tüzet nem gyújtottak. Köpenyeikbe burkolózva feküdtek a földön, és csak némán nézték a csillagokat. Tiszta éjszakájuk volt, ám a sok apró fénypont idegennek hatott Tinwerín számára.

- Olyan furcsa... - szólalt meg hirtelen Argalad.

- Mi? - fordította érdeklődve fejét a mellette fekvő felé a vala.

- Hogy te mindig bajba kerülsz. Mintha szánt szándékkal provokálnád a bal sorsot. Most mi történt?

- Persze, Argalad. Tudod megkértem a katonákat, hogy kergessenek meg, no meg Fuinurt, hogy szépen húzza keresztül minden számításomat - ironizált a nő. - És Hollóbércnél is én kértem a lidérceket, hogy legyenek oly szívesek és törjék be velem a jeget! - húzta a száját.

- Jó értem én, nyugalom. Nem kell felkapni a vizet... - szabadkozott egyből a vörös. - Tehát mi is történt?

- Az, hogy Aragorn nem számított arra, hogy a város urába több ész szorult, mint amit első ránézésre saccol az ember. Forlával ahogy megbeszéltük, bementünk ágyat húzni. Közben én lepecsételtem a levelet és le is dobtam neked. Azután Fuinur elküldte Forlát, és velem pedig "beszélgetett" egy kicsit. Azt nem tudta igazán megmondani, hogy mi célom, de tiszta sor volt számára, hogy északi vagyok. Akár egy gondori kém...

- Erura... - sóhajtott fel Argalad. - Tudtam, hogy kellett volna egy második terv...

- Tehát, kémnek nézett. Azt is pontosan tudtam, hogy idő kérdése és a többire is rájön... És hogy is mondjam, volt egy kis balhé.

- Szóval már halott - vonta le a következtetést a férfi.

- Igen. De elhiheted, nem állt szándékomban megölni! Ha nem szólt volna közbe, akkor csendesen is elintézhettem volna. Ráadásul a dulakodásunk közepette én levertem egy fél kristály pohár készletet, így valószínűleg azt hallották meg a katonák.

- Nem sérültél meg? - kapta el a fehér hajú tekintetét. - Mit csinált veled?

- Semmi komoly, amint látod ő húzta a rövidebbet. Csak a nyakam fáj egy kicsit meg a hátam, de túlélem.

- Jobban kéne vigyáznod magadra - Tinwerín ekkor nézett igazán először Argalad szemébe. A mélyarany szín íriszek szinte világítottak az éjszakában, ám aggódva vizslatták őt.

- Ne félts engem - lágyult meg Alcarain hangja. - Jobban vigyázok majd, ígérem.

- Tested nem sérthetetlen, te is tudod. Ne keresd a bajt, Tinwerín, épp elég ha ő talál meg oly sokszor téged.

- Most már viszont te is tedd félre az aggodalmad, és pihenj végre. Holnap meg sem állunk a Harnenig, és biztos vagyok benne, hogy lesz fogadtatásunk.

Alig telt bele négy óra és a hajnali nap első sugarai elkezdték feloszlatni az éjszaka sötétjét, amely lepelként terült szét a pusztában. A reggel beköszöntével Tinwerín szürke útikabátja volt az egyetlen amely még a félhomályra emlékeztetett. Nem telt bele sok idő, és mindketten nyeregbe ültek s máris Északnyugat felé tartottak, fel a Harnen öbleihez. Feszített tempójú vágta volt, egyszer álltak meg delelő tájékán. Mire a levegő ismét hűlni kezdett, jelezve az este közeledtét, addigra megpillantották maguk előtt a kanyargósan elnyúló Harnent. Folyását követve jutottak le a partvidék öbleihez, amelyben megszámlálhatatlan hajó horgonyzott. A parton láncra vert emberek dolgoztak, mellettük korbácsos katonák. Az öböl peremén sátrak álltak és tüzek égtek, katonák járőröztek a folyó torkolatánál. Tinwerínék meglapultak a homokdűnék takarásában, messziről figyelték az eseményeket.

- Akkor ezért kellett nekik annyi rabszolga - tudatosult a nőben a felismerés. - Barmok módjára dolgoztatják őket, szerencsétlenek... Tennünk kell valamit - nézett várakozóan barátjára.

- Ó nem! Tudom mit forgatsz a fejedben, de nem! Több ezren vannak, ráadásul őrzik az egész tábort! Látod, már megint keresed a bajt.

- De Argalad, nézz rájuk, kérlek! Legtöbbjüket éheztetik, korbácsolják és halálra dolgoztatják! Ráadásul a város tengerkapitánya is itt van, szerintem tudna pár érdekes dolgot mondani.

- Ki akarod vallatni?! Ahj... - csóválta fejét a férfi. - Belátom igazad van, de legalább várjuk be a gondori hajóhadat és az estét.

A nap hamarosan alábukott a tengerben, megfestve annak fodrait. Keleten kélt már a hold, és komótosan kúszott felfelé az égen. A csillagok is kigyúltak s velük együtt a táborban több tűz csóva is. Már javában folyt az éjszaka, amikor Argalad és társa különös kiáltásokra kapta fel a fejét.

- Hajók! Hajók a távolban! - hangzott több helyről is a kétségbeesett ordítás. Pillanatokkal később a fekete éjszakát tüzes nyílvesszők hadai szórták telis-tele szikrázó fényükkel. Ezek a frissen épült hajókba csapódva azonnal lángra gyújtották mind a fedélzetet, mind a vitorlát. Az emberek zavart hangyabolyként szaladtak szerte, íjászokért kiáltottak. A tábor felbolydult, akár egy hangaboly a hirtelen eső idején. Felhangzott gondor kürtje, és ezzel egy időben újabb nyilak záporoztak az épülő félben lévő flottára, és Tinwerín szemével megpillantani vélte a gondori vitorlákat.

- Hála égnek! - pattant fel a homokból, egyből lóra ült és példáját Argalad is követte. Mindketten a tábor oldala felől közelítettek, az őrszemek eltették láb alól és betörtek. A megzavarodott embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a tábor félre eső részére ügyeljenek. Tinwerínék egymás után vágták el a rémült rabszolgák láncait, és szabadították ki őket béklyóik fogságából. A katona ki szembe jött velük, levágták és egyre a sátrak felé haladtak. A tüzes nyilakból a partra is jutott bőven, és nem sokkal később csónakokon gondori katonák is partra szálltak. Tinwerín a legdíszesebb és legnagyobb sátor felé vette az útját. Előtte nem állt senki, ám bent egy férfi ült halálos nyugalomban, és egy könyvet olvasott. A két érkezőre lassan felemelte a fejét, és kedélyesen elmosolyodott.

- Nocsak, a megérzéseim nem csalnak - mondta, és lerakta kezéből a könyvet. - A Nyugat Úrnője, méghozzá személyesen.

- Honnan tudod, ki vagyok? - képdet el a vala, és kardját maga mellé engedte.

- Ó, sok mindent tudok - nevette el magát a tengernagy. Nevetése egyszerre volt nyugodt és hátborzongató. - Sejtettem, hogy előbb- utóbb közvetve, vagy akár közvetlenül is, de találkozunk. Főleg, miután a zsoldosaimból egy sem tért vissza - Tinwerín megmerevedett, hirtelen rádöbbent valamire, amely eddig értelmetlennek hatott számára.

- A te embereid álltak a Füves úton, évekkel ezelőtt - szívében düh és harag ébredt, legszívesebben puszta kézzel képes lett volna megfojtani a férfit. - Te vagy az a déli nemes úr - mérte végig. - Te akartál megöletni! - bár dühös volt, hangja mégis ridegen és acélosan csengett.

- Eszes vagy, csodálkozom, hogy idáig tartott amíg rájöttél. De hát, itt vagy... - ebben a pillanatban a sátor tetejét egy tüzes nyíl ütötte át, ami az ágyba fúródott. - és eljátszod az utolsó dallamot.

- Miért küldted utánam azokat az embereket? - fordított hátat a kapitánynak. - Beszélj! - emelte fel a hangját. - Egy fensőbb hatalom parancsára tetted?!

- Ha azt hiszed, hogy bármit is elárulok egy ármánykodó boszorkánynak akkor na... - Tinwerínnél e szavaknál szakadt el az ígyis oly vékony cérna, és megfordulva, egy erőteljes mozdulattal lefejezte a tengerkapitányt. Argalad, ki eddig csak némán figyelte az eseményeket, a lehulló fej láttán összerezzent. Alcarain elrakva kardját, öles léptekkel elhagyta a lángra kapott sátrat, nem nézve se Argaladra se az egykori kapitányra. Odakint már nem dúlt a harc, Gondor katonái felégették a hajókat és elfoglalták a partot.

- Mégis miről nem tudok még? - kiáltott a nő után a vörös hajú, mire az megállt. Argalad még sosem látta ezt az oldalát, sosem látta még ilyennek.

- Arról, amiről nem akarom, hogy tudj - válaszolt még mindig háttal, majd folytatta útját a part felé. Ott egy kevés keresgélés után megtalálta Aragornt és Gondor tengernagyát.

- Nagy öröm újra látni - derült fel a dúnadán. - Ahogy látom, nem esett bajod.

- Nem olyan könnyű megszabadulni tőlem - eresztett meg egy keserédes mosolyt a fehér hajú. - Szerencsére jól vagyok, hála Argaladnak - nézett hátra a feléjük igyekvő vörösre. Aki amint beérte őket, egy szívélyes kézfogással üdvözölte barátját.

- Épp időben érkeztetek, soha jobbkor.

- Igen, hála Arnir gyors lábainak - nézett Tinwerínre a kósza. - Nem is volt még alkalmam neked is köszönetet mondani. Ha a lovad nincs, valószínűleg nem értem volna oda időben.

- Nem tesz semmit, barátom. De ha legközelebb ilyen utakon töröd a fejed, minden részletet tudni akarok.

- Ha szabad közbe szólnom - mondta gondor tengernagya. - Én köszönetet mondanék mind hármuknak. Ha önök nincsenek, ez a flotta hamarosan megrohanja Gondor partjait.

- Örülünk, hogy segíthettünk. És ha nincs ellenére, akkor barátaimmal a hajón utaznánk visszafelé - vetette fel az ötletet Aragorn.

- Részemről ez a legkevesebb, és biztos vagyok benne ha sikereitekről beszámolunk Denethornak másra is számíthattok - bólintott a kapitány.

- Ha nem haragszotok, én nem szállnék hajóra - utasította vissza az ajánlatot Tinwerín. - Ahogy a Fehér Városba sem tartok veletek. Arniron visszatérek Lórienbe, már bizonyosan várnak rám - mondata végeztével megeresztett egy dallamos füttyszót.

- Ha Alcarain Úrnő nem hajózik, úgy én sem teszem. Ettől eltekintve, örülök, hogy megismerhettelek, barátom - szorított kezet Aragornal. Ekkor érkezett meg Arnir a további két ló kíséretében.

- Alcarain, Nyugat Úrnője nevét bizton állítom, hogy nem feledik majd Minas Tirithben. Megtiszteltetés volt, személyesen is találkozni - csókolt kezet Tinwerínnek a tengerkapitány.

- Örültem a szerencsének - mosolyodott el a vala. - Tőled is búcsúzom egy jó időre, Thorongil. A csillagok vigyázzanak rád útjaid során, remélem még találkozunk!

- Hálás vagyok segítségedért, Úrnőm. Tetteidet soha nem feledjük. Jó utat nektek barátaim! - Azzal Argalad és Tinwerín is lóra ült, a gondoriak pedig hajóra szálltak. A rabszolgákat felszabadították és a flottát felégették. Umbar szövetségei széthulltak Fuinur halálát követően, és tengeri flottája szedet-veted lett. A célt miért erre földre jöttek, elérték. Bár akkor még nem tudták, milyen fontos is volt ez az éjszaka számukra, és Középfölde szabad népei számára.