Kék víz tükre, zord és törékeny

Lelkem  nyugalma táncol penge élen

Múltam szele kísérte vallomás,

egy makacs hang sugallja: báb vagyok semmi más.

Mindenki más útra lép, s más úton jár. Mindenkit útja végén más-más ezernyi, színes végkifejlet vár. Ezért is érdekes ez az élet, ez a nagy utazás soha nem lehet tudni mi lesz a vége, édeskés vagy szomorkás. Az út hosszú és sokszor kegyetlen, soha nem tudhatjuk mik várnak a legutolsó kis szegletben. Ez az út, csupa rejtelem és talány. de mint tudjuk válasz nélkül sosincs feladvány. Az elénkbe kerülő akadályoknak is van nyitja, csak csupán még a kulcsuknak nem tudjuk mi a titka. Ezernyi lépést teszünk, míg végre haladunk ezernyit, de így is van, hogy elbuknunk. De fel kell állnunk, s tanulnunk kell belőle, hiszen vissza nem fordulhatunk, az út nem visz másfelé csak előre.

Tinwerín gondolatai viszont csak egy helyben toporogtak. Nem tudta mennyi időt töltött egyedül a tornácon fel alá sétálgatva, nem tudta mennyi idő telt el a tanács utolsó ülése óta. Gondolatai nem hagyták nyugodni, ráadásul Gandalf is az ő párjára állt, és helyeselte aggodalmát. Szeretett volna abban a hitben lenni, hogy Középfölde asztalán még fennmaradhat a béke látszatának törékeny vázája.

- Elrond - fordult a féltünde felé, ki kérésére sietett oda.

- Mond Úrnőm - emelte rá a tekintetét Imladris ura, jelezve kész figyelmesen hallgatni mondani valóját.

- Sarumán már máskor is állította, hogy az Egy a tengerbe veszett? - tette fel az első kérdést a vala.

- Eddig csupán azt mondta elveszett, azt hogy hova is pontosan a tanács többi tagja is csak most tudta meg - felelte Elrond.

- Te hiszel neki Rivendel ura? - tért a lényegre Tinwerín.

- Nem zárom ki szavai igazát Úrnőm, minden okunk megvan feltételezni, hogy a Gyűrű a tenger fenekén pihen.

- De feltételezésünk csupán a Fehér Mágus szavain alapszik Elrond! - csapott az asztalra dühösen a lány. Elrond megrezzent látva, hogy a kő asztalon hajszál repedések futottak végig a kecses kéz nyomán.

- Tinwerín Úrnő - szólalt meg hosszas hallgatás után a férfi, tekintetével még mindig az asztalt vizsgálva. - Nem vádolhatjuk meg alaptalanul Fehér Sarumánt. És bizonyítékunk nincs. Hiszen a valák küldték, semmi okunk feltételezni, hogy hazudna nekünk.

- Ti valóban nem vádolhatjátok meg, hiszen egy maia és az öt közül a legerősebb - egyenesedett fel lassan Míriel, és finoman összekulcsolta maga előtt a kezeit. - De én igen - szavai súlyosan hulltak a hallgatás óceánjába, és hatalmas morajjal értek a fenekére. Elrond aggodalmasan ráemelte szemeit, homlokán elmélyültek a ráncok.

- Mégis mi alapján? Akár vala vagy akár nem Tinwerín, alaptalanul te sem vádolhatsz senkit. Mégis mit akarsz tenni?

- Szerzek szavaimnak tanúbizonyságot afelől kétséged ne legyen. Ha Sarumán igazat mondott, akkor nincs mitől tartania - mosolyodott el hidegen Tinwerín, majd megfordult és könnyű léptekkel elhagyta a fényárban úszó tornácot. Szaporán szedve a lépcsőket a völgy vízeséséhez sietett. Brúinen vízesése féktelenül, és egyben gyönyörűen omlott alá a völgyben. Zúgva ömlött a folyóba, melynek kristály tiszta vize tova szaladt a tenger felé. Míriel maga mögött hagyva a szépen faragott kőszobrokat, a serényen tüsténkedő tündéket és belépet a folyópart zavartalan ölelésébe. A vízesés szinte a füle mellett zúdult le éktelen robajjal. Hűs pára lebegett a víztükör felett felfrissítve a levegőt. Tinwerín keresett egy eldugottabb, csendesebb helyet majd leült a folyó partjára. Nem is tudta pontosan hogy is kezdjen hozzá a dologhoz, fogalma sem volt mit is mondjon. Egy ideig csak ült tanakodva a parton, majd figyelmesen körbetekintett, megbizonyosodott róla egyedül van-e. Amikor biztosra vette senki nem követte, újra letelepedett a folyópartra, és a víztükör felé hajolva elkezdett suttogni:

- Pszt Ulmo! Kéne egy kis segítség...- Mivel semmi válasz nem jött, és a percek egyre csak repültek míriel felkapott egy közeli kavicsot és belehajította a vízbe.

- Jól van már itt vagyok nem kell dobálni! - A víz fodrai lassan alakot öltöttek, és a Vizek ura nézett vissza a parton ülőre. - Áh Tinwewrín! De jó újra látni! Miben segíthetek? Idegesnek tűnsz...valami baj van? - kérdezte Ulmo.

- Mert az is vagyok... - sóhajtott fel a lány. - Ugye te mindenről tudsz ami valaha a tenger fenekén volt, vagy van?

- Igen még szép, hogy tudok! - biccentett büszkén a férfi.

- Esetleg nem tudsz valami aranygyűrűről a tenger fenéken?

- Hm...lássuk csak... - dörzsölte meg az állát a vizek valája, és gondolataiba mélyedt. - Sok minden van a tenger fenekén, közöttük egy egész sziget! És jó pár ezer gyűrű, van valami konkrétum? Esetleg jellegzetesség?

- Az Egyről van szó bácsikám - felelte Tinwerín, és agyát újra zaklatott gondolatok környékezték meg. Imádkozott, hogy Ulmo helyeseljen, hogy igen az aranygyűrű a tenger fenekén van valahol mélyen beleágyazódva az iszapba.

- Oh... - hökkent meg a férfi. - Sajnálom Kis Csillag, de az Egy nincs a tenger fenekén... - rázta meg a fejét a vala. Míriel szája résnyire elnyílt. A törékeny váza, most meginogott s leeset majd földet ért ezernyi darabra törve.

- Baj van Tinwerín? - kérdezte Ulmo látva a lány szoborrá dermedt arcát. Valóban, Míriel arca rezzenéstelen volt, de kezeivel egyre jobban markolta a folyópart nedves füvét.

- Hazudott az átkozott! - tört ki belőle, és a haragjától vezérelve felugrott.

- Kicsoda? - vonta fel a szemöldökét Ulmo a víztükörben.

- Curunír! - üvöltötte dühében Míriel, és beletúrt hajába.

- Az nem lehet... - rázta a fejét meglepetten Ulmo. - Hiszen ő az egyik leghűségesebb maiánk, ő érkezett legelsőnek a népek megsegítésére!

- Az lehet, hogy akkor még hűséges volt, de most úgy tetszik ez a hűség elpárolgott! - hangja erőteljesen zengett, fortyogott benne a düh.

- Nyugodj meg! A harag sosem bölcs tanácsadó unokahúgom, csillapodj le és gondolkozz tiszta fejjel, s aztán cselekedj. Gondold át lépéseidet - szólalt meg egy rövid hallgatás után a vizek valája.

- Ezen már nincs mit átgondolni - ingatta a fejét a lány. - Köszönöm a segítséged bácsikám! - biccentett, majd megszaporázva lépteit, a haragtól szikrázó szemmel elhagyta a folyópartot.

Öles léptekkel közeledett szobája felé, sietősen szedte a lépcsőket, majd fellökte a mellette elhaladókat. Szinte berontott a szobájába, pillanatok alatt átöltözött magára terítette köpenyét s elindult kifelé. Az ajtóból vissza nézett a heverőn pihenő kardjára, de aztán úgy döntött nem viszi magával. Sebesen becsapta maga mögött az ajtót, majd elindult a folyosókon. A lefelé vezető lépcsőn azonban Elrond jött vele szemben:

- Állj meg Úrnőm! - fogta meg a vállát a féltünde.

- Eressz! Hát nem érted?! A gyűrű nincs a tenger fenekén, soha nem is volt! - mondta hangosan, frusztráltan a lány.

- Így nem vagy önmagad Tinwerín, nyugodj meg, aztán látogasd meg Sarumánt - felelt nyugodt hangon Elrond. - Ha így mész oda, könnyen gyanút foghat. Ha nyugodtan köszöntöd, és akár szóba elegyedsz vele talán ő maga fogja be ismerni hazugságát, és akkor jelnetősen könnyebb dolgod lenne -

Tinwerín egy pillanatig elgondolkozott Elrond szavain, és úgy látta igaza van.Megfeszült izmai elernyedtek, és ő nagy levegőt vett.

- Lehet igazad van - ismerte be lesütött szemmel.

- Várd meg a holnapot Úrnőm, addig is gondold át a történteket - engedte el a vállát a férfi, és tova sétált a lépcsőkön. Mírielnek be kellet látnia Rivendel ura igazat szólt. Ha most megy oda, Sarumán tudni fogja, hogy hazugsága süket fülekre talált. Meg kellett várnia, míg Sarumán abba a hitbe ringatja magát, hogy mindenkit becsapott. S tudta jól, ehhez több kell egy napnál. Keze remegett a dühtől, és legszívesebben most azonnal kérdőre vonta volna a mágust. Ekkor hasított belé az a felismerés, hogy bár azt hitte sikerült elhagynia a gyerekes forrófejűségét, tévedett. Azt hitte sikerült megváltoznia, de tévedett. Most már nem is a mágusra volt dühös, hanem önmagára. Meggondolatlan volt, pedig higgadtan kellett volna kezelnie a helyzetet. Szülei ezt várták el tőle, mindenki ezt várta el tőle, és kudarcot vallott. Tőle ugyan senki sem kérdezte meg, mit is várt magától...

Köpenyének szélét gyűrögetve vonult vissza szobájába, majd mivel ott nem lelt megnyugvást tőreivel a hátsó udvar felé vette útját. Bízott benne, hogy nem egy élő tündébe, hanem egy fába fog legelsőnek belebotolni. Valahogy le kellet vezetnie a feszültséget, és erre jobb módot aligha találhatott volna a fegyverhasználat gyakorlásánál. Még meg sem állt a kiszemelt kidőlt tuskó előtt, már feléje hajította tőrét. A fényes penge forogva szelte át a lány és a fa közötti távolságot, és remegve állt bele annak közepébe. Ezt újabb és újabb hajítások követették, amiket már már egészen bonyolult mozdulatsorok előztek meg. Tőreit markolva Míriel maga elé képzelte ellenségét, és sújtani készült. Ám a képzeletbéli ellenfél ügyesen kivédte, s támadott. Furfangos, akrobatikus mozdulatok követték egymást, akár a tánc lépések. Egy idő után azonban a képzeletbéli alak arcot, s alakot kapott. Méghozzá nem is akárkiét... Tinwerín hamarosan önmagával vívott a fák takarásában. Az alak szinte kilépet a vala gondolataiból, a lány majdnem valósnak érezte a küzdelmet. Az elképzelt ellenfélnek aranybarna haján megtörtek a késő délutáni nap sugarai, mélykék szemében öröm szikrája csillant. Mondhatni egyszerre mozogtak, pontosan tudták egymás minden mozdulatát. Ha Tinwerín balra döntötte a fejét, képzeletbéli mása szintén ezt tette. Nem volt olyan csel vagy lépés amivel kijátszhatták volna a másikat. Tinwerínt már régóta nem kísértették múltjának rémképei, ám a kettősséget sosem feledte. Még ha mélyen, legbelül, eltemetve is de ott dúlt benne a harc önmagával. Azt hitte sikerült leszakadnia régi önmagától, de rá kellett döbbennie hatalmasat tévedett. Az ellenfele ugyanolyan hirtelen tett mozdulatokat, ugyanolyan gyorsan gondolta meg magát mint ő. Vannak tulajdonságok, amiket még az idő sem tud kiirtani gyökerestül. Egy kis mag mindig megmarad, és ha hagyjuk akkor ebből a kis magból egész fa sarjad. De Tinwerín nem akarta, hogy fa nőjön...még a gondolatát is gyűlölte régi önmagának. Teljesen el akart fordulni tőle, ám az nem hagyta. Folyton folyvást visszatért a legapróbb dolgokban is. Elég volt hozzá egy jól ismert illat, egy mozdulat, akár egy szó s a kis mag növekedésnek indult. Egy pillanatban amikor a képmása nem figyelt, a fehér hajúnak volt alkalma a földre teperni.

- Hagyj békén - suttogta keserűen.

- Ne kérj ostobaságot - rázta a fejét a földön fekvő, és egy jól irányzott rúgással letaszította magáról a valát.

- Miért nem tudsz békén hagyni?! Miért nem tudsz eltűnni?! - nyöszörögte az oldalára esett Elen Alcarain.

- A részed vagyok, - lépdelt közelebb hozzá az aranyhajú. - az voltam és mindig az is maradok - guggolt le mellé.

- Nem! Soha nem voltál, és soha nem is leszel! - tiltakozott hevesen Tinwerín, és megpróbált felállni.

- Nem tudod kitépni azt a növényt, mely már gyökeret vert - állt fel a képzeletbeli alak, és kirúgta a lábát hasonmásának.

- Te egy dudva vagy nem más! - hangját elnyelte testének csattanása a köves talajon.

- Annyira naív vagy - ingatta a fejét játékosan a mélykék szemű. - Úgy rángatnak akár egy bábot, s te mit sem teszel ellene. Nem emlékszel? Régebben nem ilyen voltál. Nem tűrted, hogy bárki is parancsoljon neked... Emlékezz csak vissza: még a herceged parancsát is megszedted célod érdekében.

- Hallgass! - sziszegte Tinwerín, majd erőt véve magán gyors mozdulattal talpon termett, és tőrét sújtásra emelte.

- Fáj a múlt kedves? - kapta el a kezét a képzeletbéli alak. - Fájnak tán azok az emlékek mely egykor oly kedvesnek tűntek? Émelygés fog el a rózsák illatától, igazam van? Azoktól a rózsákétól melyek egykor neked a világot jelentették, vagy talán az aki adta őket nem de bár? - ujjait egyre jobban összeszorította a fehér hajú csuklója körül, egészen addig míg annak szeme bekönnyezett fájdalmában.  - Miért küzdesz még? Miért állsz felszegett fejjel amikor már miden romba dőlt körülötted?! Add fel...

- Hazudsz! - sziszegte Tinwerín, és megpróbálta kirántani csuklóját a szorító kézből.

- Te hazudsz saját magadnak!  - emelte fel a hangját az aranyhajú, és csuklójánál fogva egy fának taszította hasonmását. - Meghajoltál, és most összetörve fekszel egy feketeség közepén mely egykoron a szíved helye volt - sétált felé.

- Hallgass! - üvöltötte Tinwerín az arcába lógó haján keresztül. Arcán könnyek gördültek végig, és cseppentek le a ruhájára.

- Fáj az igazság. Fájnak a bűneid, fáj a múltad. Én csak az igazságot mondom. Nem vagy más mint egy szívtelen, lelketlen kis rongybaba akit kedvére rángathat bárki! Árnyéka sem vagy annak aki pár éve voltál. Nézd mi lett belőled! Nézz magadra! Eddig tudod egyedül ki tudott téged befolyásolni? A szőke herceged szürke lovon drágám, senki más. Ő volt az aki elfogadott, aki szeretett feltételek nélkül még abban a pillanatban is reménytelenül szeretett amikor te ott hagytad! - csupán már csak pár lépés választotta el őket.

- Nem tehettem mást! - fakadt ki Tinwerín, és sírásban tört ki.

- Ott hagytad a szívének apró kis összetört darabjaival. Egyedül. Nem hiszem, hogy ezt érdemelte volna, milyen kegyetlen az élet - állt meg a zokogó lány előtt cinikus mosollyal az arcán. - Vagy talán csak te magad - suttogta lehajolva a szavakat.

- Hallgass! - üvöltötte zokogva Tinwerín, s ebben a pillanatban egy gúnyos kuncogás kíséretében a képzeletbéli alak köddé vált. Ott maradt egyedül, zokogva a lombok alatt. Talán az fájt a legjobban megsebzett lelkének, hogy az alak szavai igazak voltak. Az amiért éveken át küzdött, hogy eltemesse most pillanatok alatt a felszínre került.