Eső esik, hullik a földre,
levelet fújj a szél évről- évre.

Napsugár töri át a ködös hajnalt,

emberek vére ásztatja a szikes talajt...

Évek útja hosszúra nyúl,

de egyszer élő s élettelen is a porba hull.

Szelek fújnak a deres pusztán,

élő élettelen lélek jár a maga útján.

Vihar tombol már fent a hegyekben!

De valami csendesen zubog, elfeledetten.

Pusztít a tűz, erdőket éget,

táncolnak a lángok, közel a végzet.

Folyik az idő, vize dühöngve rohan,

senkit nem kímél a hideg folyam.

De lám törik a vad hullám

egy magányosan álló sziklán!

Egymaga áll viselve az Időtlen Időt,

búsan táncolva a kegyetlen keringőt...

Középföldén sem múlt el nyomtalan az idő, az évszakok változása kéznyomát hagyta Ardán. A Harmadkor ezen évei voltak kiknek rettegést és félelmet hoztak, ám voltak olyanok kik ezt az árnyékot egy új kezdetének vélték. A legtöbb ember szívét mégis félsz járta át, ha egy fehér lovon ülő éji árnyat látott. Mondák kezdtek szárnya kapni róla, melyek szóltak kegyetlenségről és ármányról. Hírhedt volt az alak, hírhedt olyan harcokról, melyben ő egymaga állt ki közel ötszáz ellenség ellen, s mégis sértetlenül szállt ki a viadalból. Hírhedt volt kegyetlen gyilkosságokról, és egyesek varázserőt tulajdonítottak neki. Voltak olyanok akik azt állították, látták az arcát. De azok, kik valóban találkoztak vele, meghaltak.

Tinwerín viszont csak nevetett ezeken a meséken. Igaz valóban eltett pár embert láb alól az évek folyása során, de azok kivétel nélkül árulók, cselszövők voltak, akik igyekeztek egyességet kötni Sauronnal. Amikor a Végzet Hegye 2954 őszén ismét lángba borult, ő is egyre tevékenyebb lett. Mordor határain kémkedett, és megsemmisített egy - Ithilát feldúlni készülő - ork légiót. Nem igazán érdekelte, hogy ebből az emberek mit láttak, és mit értettek meg. Nem szerette az embereket, de nem is gyűlölte őket. Belátta, hogy az eldák Napja lenyugvóban van, és Középföldét hamarosan az emberek fogják irányítani. Látomások sora követte egymást álmaiban, tűzvészekről és rabszolga sorba döntött emberekről. Azonban 2958 tavaszán, egészen különös álmot látott: egy ifjút lefordulni lováról, nyíllal a mellkasában. Körülötte a vízben lemészárolt lovak s lovasok. Közelebb menve a fiúhoz látta, hogy ruháján ott díszeleg egy zöld pusztában ágaskodó fehér ló. Mikor felébredt, a díszes címer még mindig ott lebegett a szeme előtt.

- Lovasvég - súgta bele a hajnalba, álmából felriadva. Fogalma sem volt arról, hogy ki az a fiú, de azt pontosan tudta, hogy nem szabad meghalnia. Ő nem volt jártas Rohan életében, azonban egy barátja igen. Aragornnal szokásához híven Bríben találkozott, és miután meghallgatta a Gondorból hozott híreket, hangot adott kételyeinek:

- Aragorn, ugyebár te szolgálod a rohani Thengelt? - kérdezte Tinwerín az asztal közepén lévő gyertyát nézve. Az apró kis gyertya láng sejtelmesen fénylett vissza szemeiben, mintha csak bennük égett volna.

- Így van, már közel egy éve vagyok hűséges katonája Thorongil néven - helyeselte a dúnadán, és rágyújtott a pipájára.

- Pár héttel ezelőtt álmot láttam. Egy fiút, mellkasán Lovasvég címerével, holtan - váltott halkabb hangszínre a vala, az utolsó szó mégis súlyosan hullt a levegőbe.

- Van valami fogalmad róla mi lehet az üzenete? - fújta ki a pipa füstöt Aragorn.

- Egyenlőre nincs. De azt tudom, hogy bárki is az a fiú, nem szabad meghalnia. Élnie kell, mert még nem teljesítette be a rá szabott sorsot - Tinwerín kinézett az ablakon, ám nem látott, csak nézett ki a semmibe. Elmerengett a Sors játékán, bár jobbnak látta, ha beletörődik a szabályokba.

- Pontosan mit láttál? - érdeklődött a Vándor.

- Gyér erdő volt, éjszaka, és esett az eső. Azt hiszem egy sekély folyópart lehetett, mert bokáig ért a víz. És a vízben elesett lovak és emberek, köztük volt ő is de úribb öltözékben. Szőke haja volt, és a melléből egy fekete nyíl állt ki - emlékezett vissza Tinwerín, még mindig meredten kifele bámulva az ablakon.

- A király fia nem is olyan régen említette, hogy vadászni indul a Vasfolyóhoz... - törte meg a csendet a dúnadán, egy kis gondolkodás után.

- Milyen régen?

- Úgy három napja van, szerinted Théoden lehetett az akit láttál?

- Vihar készülődik, Elessár - dermedt meg Tinwerín a sötét fellegek láttán, melyek sűrű vásznukat a lenyugvó Nap elé vonták.

- Oda akarsz menni? Az is lehet, hogy már késő...

- Soha sincs késő, Aragorn. Soha. És inkább valjak kudarcot, minthogy úgy bukjak el, meg sem próbáltam nyerni - A lány elszakította tekintetét az ablaktól, és felállt. Mondott egy istenjozzádot barátjának, majd Arniért indult az istállóhoz. Megfizette a lovászfiúkat, és felült hófehér hátására.

- Noro lím Arnir! - duruzsolta a mén fülébe, mire az hirtelen megugrott, és futásnak eredt. A kapusnak aligha szólt valaki, hogy nyissa ki a város kapuját, és figyelmeztetni már késő volt. Arnir sebesen vette be a kanyart a szűk utcán, és egyenesen a kapu felé tartott. Megillettült emberek ugrottak félre útjából, és elkerekedett szemekkel néztek a lovas után. A megfelelő pillanatban elrugaszkodott, és minden gond nélkül átugrotta a várost védő fakerítést. Ám lovasának szürke köpenye, mely álcájaként szolgált, bele akadt egy hegyesre faragott cölöpbe, és a lendülettől vezérelve leszakadt viselőjéről. Az emberek ámulva nézték az éji köpenyest, amint a zord fényben tovasuhan a fák között.

***

Rohan zászlajai hevesen lobogtak az egyre viharosabbá váló szélben. A Nap már lement, idő kérdése volt mikor köszönt be az est. A gázló árnyas partján ütöttek a vitézek tábort, Thengel fia Théoden kíséretében. Régen volt már, hogy ilyen messzire barangoltak, régen látták már ilyen közelről a Köd hegység lábát. Voltak kik történeteket mesélve ülték körbe a tüzet, ám a vigadók körén túl őrök állottak.

- Sokan úgy mondják, földöntúli szépsége van. És aki egyszer a szemeibe néz, az a rabjává válik, mindörökre - fejezte be meséjét Walda, Théoden egyik leghűségesebb katonája.

- Állítólag less rád a sötétben, és az egyik pillanatban egyszer csak bú! És már halott vagy... - kontrázott rá egy másik katona.

- Ami még aggasztóbb, hogy a Köd hegység ezen oldalán jár kel - jegyezte meg Walda. Ám erre Théoden nagyot kacagott, mély hangja betöltötte a gyér erdőséget.

- Akkor jöjjön csak, ha kedve tartja. Nézzen farkas szemet Éol véreivel!

- Este jár, és nem is látod Uram. Ruhája maga az éji csillagos ég...

- Úgy lehet felőlem akármiben! Se így, se úgy nem fog tőle inába szállni a bátorságom. És nektek sem, igaz? - vonta fel kérdőn szemöldökét az ifjú Théoden. Erre a katonák egymásra néztek, hezitáltak.

- Hercegem... Megölte Gondor főparancsnokát, hogy csak egyet említsek a sok áldozata közül - nyögte ki végül hosszas hallgatás után Walda.

- De mint tudjuk, a főparancsok készült elárulni urát - tiltakozott Théoden. - Nem hiszem, hogy ettől az alaktól félni valónk lenne. - Lassan esteledett, és a tűz fénye egyre élesebben villogott. Ahogy jött az est, úgy gyűltek a vihar felhők is Arda egén. És mire a Hold kigyúlt az égen, eleredt az égi zápor. A katonák sátrakat vertek, a tüzet eloltották, és a lovakat kikötötték. A vihar hevesen tombolt, hiszen jóformán egy napja készülődött kitörni, és most a Ködhegységre zúdította az összes haragját. Fehéren izzó villámok cikáztak az égbolton, megvilágítva Rohan pusztáit. A tábor lassan elcsendesült, és ez a csend lassan nyomasztóbbá vált, mint kellett volna. A Vas- folyó gázlójánál orkok gyűltek. Hangtalanul vágták el az őrszemek torkát, s amikor villám hasított a fellegekbe lerohanták a tábort. Ki vitéz és éber volt, annak volt ideje kardot, lándzsát fogni, de a küzdelem eldőlni látszott. A gázló vizét emberek és lovak vére szennyezte, katonák hulltak élettelenül vizébe. Volt ki szablya által vesztette életét, de volt akit nyíl talált. Az emberek zavarodottan próbáltak küzdeni, ám csupán csak haláltusájukat hallhatták a Nan Curunír csúcsai. Vitézül küzdöttek, nem vitás. De így is alig maradtak páran, kik kardot fogva tizedelték az ellenséget. Théoden is ott küzdött fényes acélt forgatva, ám újabb villámlás hasította a mennyboltot és a herceg rémülten a mellkasához kapott, melyből egy fekete tollas vessző állt ki. Kék szemeiben pár pillanatra a halál félelme tükröződött, még hallotta Walda kétségbeesett kiáltását, és még látott egy fénylő lovast kiugrani a fák közül, aztán lábai elhagyták, és ő maga is elterült a földön.

Az a pár ember, ki még élt kivétel nélkül megriadt a lovastól, bár az segíteni jött. Kardja fehéren világította be az éjszaka sötétjét, és úgy tűnt pusztán jelenléte riasztja az orkokat. A rémült katonák, kik még megmaradtak utat engedtek neki, bár ő egy szót sem szólt. Levetette éji köpenye csuklyáját, úgy térdepelt le a vízbe Lovasvég hercegéhez. Kihúzta a fiú mellébe fúródott nyilat, majd kezét az ifjú homlokára téve, újabb szavakat mormolt:

-  Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad!* - Théoden íme visszatérve az árnyak országából, kinyitotta szemeit. Az első amit meglátott az egy mesébe illő arccal rendelkező nő volt, kinek haja hófehér, és szeme szürke mint, mint a zordon fellegek. Az első amit meghallott, Walda örömteli kiáltása volt. Valóban, Walda volt az első, aki felocsult a kábulatból, és egyből az urához térdelt.

- Uram, ó uram hát élsz! - A női alak felállt, és szemét végig futtatta a körülötte álló pár katonán, kik úgy tűnt egy lépést hátráltak.

- Igen Walda, élek - ízlelgette a szavakat Théoden, és a nyíl által okozott sebre tette kezét.

- Úgy hát, köszöntelek újra az élők sorában Thengel fia - szólalt meg hirtelen Tinwerín. - De a sebed így is súlyos, és aligha akad ezekben az erdőkben gyógyír, mellyel segíthetek rajta.

- Honnan tudod az urunk nevét? - kérdezte Walda, felsegítve a sérült herceget.

- Kérdőre vonsz talán? - kérdezett vissza nyugodt hangon a vala, a katonára emelve szemeit. Az szólásra nyitotta a száját, de amint belenézett a szürke szemekbe, a torkára forrt a szó. - Remek - bólintott egy aprót az éji köpenyes, majd újra Théodenhez fordult:

- Thengel fia félek az éj hosszasra nyúlik. És az orkok nyomába jár még más is, egy szárnyas iszonyat ki elpusztít mindent mi az útjába áll - Mintha csak hívták volna, az éj csendjét egy éles visítás szakította félbe, és hamarosan a szél dög bűzt hozott. Tinwerín a hang irányába kapta a fejét.

- Úgy tedd, amit jónak látsz - bólintott csendesen a herceg.

- Sürget az idő - hadarta a vala, hiszen ő is pontosan tudta, ha most nem indulnak, már késő lesz. Azzal Arnir Théoden mellé feküdve hagyta, hogy a sérült felülhessen rá, majd felállt.

- Mit akarsz vele csinálni? - kérdezte idegesen Walda, ám Tinwerín válaszra sem méltatva felült lovára (Théoden mögé). A következő pillanatban a fehér mén cikázva tűnt tova az ámuló emberek szeme elől. Tinwerín szinte a sarkában érezte a nazgúl szárnycsapásait, de bízott benne, hogy az idő az ő oldalukon áll. Théodennek sebe súlyos volt a mérgezett nyílvesszőtől, és a vala csak remélni tudta, kibírja útjuk végéig. A puszta éjszakába burkolózva rohant mellettük, lankái sötét hullámoknak tűnve kúsztak tova. A fekete felhők felszakadozni nem akartak, így a Hold ezüstje nem világította be az éji ég végtelen csarnokát. Mégis volt egy-egy folt, felhőfoszlány hol áttörtek a Hold sugarai, és ezek egyben Tinwerín reménysugarát képezték. Ám egyszeriben újabb sívitás ütötte meg a fülét egészen közelről, és érezte amint az előtte ülő Théoden összerándul. Az arcán érezte a hatalmas szárnyak által keltett szelet, tudta beérték őket.

- Noro lím, Arnir, noro lím! - hajszolta lovát, mire az megnyújtva és megsokszorozva lépéseit kilépett a nazgúl árnyékából. Nahar csikója volt, Valinori származású, hozzá fogható sebes lábú lovat aligha találhattunk volna Ardán. Mégis, előnyüket nem sok ideig élvezhették. Ahogy átléptek Rohan Kapuját kishílyán áldozatul estek a nazgúl karmainak.

Mikor már úgy tűnt elveszett minden remény, Tinwerín magasba emelte kardját, és hatalmasan csengő hangján, mi betöltötte a levegőt, így szólt:

- Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!* - És íme, ebben a pillanatban a fényes penge nyomán hasadni kezdett a hajnal, a hirtelen jött, tiszta fényesség elvakította a nazgúlt, ki elmaradt mögöttük. Az eső is elállt, és a rózsapír a lovas háta mögött fényesen lepellel terítette Rohan földjét.

Ezt Lovasvég őrtornyaiból is jól látták, ám nem akartak hinni a szemüknek. A közeledő lovast fantomként követte a pirkadat , és a fekete szárnyas iszonyat egyre inkább beleveszett a távolba. Nem telt bele sok idő, és máris hitetlenkedő kérdések hangoztak:

- Az ott Théoden lenne? - Amint a lovas a kapu alá ért, az őrök látva a sérült herceget beeresztették. Maga a király is kisietett a különös hírek hallatán, és még látta fiát amint lesegítik a fehér lóról, és az ispotály felé viszik.

- Mi történt a fiammal? - rohant le idegesen az őrt álló katonákhoz.

- Megsérült, királyom. És ez a nő segített neki... - intett fejével az őr, az épp a lováról leszálló alakra. A királynak sem kellett több, sebes léptekkel lerohant a lépcsőn (őrei kíséretében), egyenesen Tinwerín elé.

- Mit csináltál a fiammal Boszorkány?! - kérdezte bosszúsan.

- Megmentettem - felelte rövid hallgatás után a vala, végig mérve a királyt. Thengel elhűlt, és csak meredten állt a nővel szembe, kiről annyi történetet hallott már. Így esett az egyik esett, Tinwerín sok tette közül mellyel kiérdemelte a rohani emberek bizalmát. A nép is lassan belátta, nincs félni valója tőle, ám mindig megtartották tőle a biztos távolságot. A király tisztelte tettéért, és hamarosan egészen jó kapcsolat alakult ki köztük. E tette alapján, mit az őrszemek láttak, Hajnal hozónak emlegették, s lovát csak Szél lábúnak. Ez is csak egy történet a sok közül, melyet máig mesélnek szerte Ardán egy alakról, ki Nyugatról érkezett.

***

*Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! - Thengel fia Théoden, halld hangom és jer vissza a fényre! Rázd le magadról a halál láncait, Rohan hercege gyere vissza a fényre!

*Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!*- Nyugodjon hát a Hold, jöjjön immár a pirkadat! Hasadjon szavamra hajnal, űzve éji árnyakat!

*tindome- quenyául a rózsapírt jelenti, azért írtam ezt hogy változatosabb legyen a szöveg.