Csillag kúszik fel az égre

Nyár halad sebesen évről- évre

Boldogság is lakozik a lomb alatt

Csillagfényes est jő, és szerelmet fakaszt

Tünde kürtök szava hasította a késő délutáni levegőt, érkezők jöttét jelezve. Az aranyló napsugár szégyenlősen tört meg a bakacsinerdei palota ajtajain, ahogy azok kitárultak.

- Nocsak! - nézett le Baran egy felső hídról az érkezőre. - Deil végre már, hogy itt vagy! - azzal lesietett a szőke elé.

- Szervusz Baran! - mosolyodott el Deil. - Mi ez a nagy öröm? Nem vagyok különleges vendég...

- Nem is, de szolgálsz hírekkel amik remélem észhez térítik Legolast. - Mintegy hívószóra fordult be az egyik mellék folyosón Legolas Galwor társaságában. A herceg neve hallatán felkapta a fejét, és megszaporázta lépeit a két alak felé.

- Deil! - lelkendezett. - Hol voltál eddig? És a levél hol maradt? - tette fel egyből kérdéseit.

- Hiszen én küldtem levelet - lepődött meg a nő.

- Nem küldtél - tiltakozott Legolas.

- De igen, csak... - morfondírozott el a tünde. - lehet, hogy nem érkezett meg. El tudom képzelni, hogy annak a nőnek a keze van benne...

- Kinek? - vonta fel a szemöldökét Galwor.

- Azt hiszem Tinwerínnek hívják, vagy Elen Alcarain, vagy tudom is én... - Legolas szeme felcsillant a név hallatán, és egyből faggatózni kezdett:

- Hogy néz ki? Beszéltél vele? Honnan valósi?

- Csigavér, barátom - hűtötte barátját Baran. - Te állítotd, hogy nem hibbantál meg, hát akkor viselkedj is úgy.

- Miért hibbant volna meg? - kérdezte Deil, furcsán végigmérve Legolast. - Nem látszik rajta.

- Az egy dolog, de látnod kellett volna mit csinált a minap - emlékezett vissza Baran. - Egy fülemü...

- Elég már! - csapta fejbe finoman a herceg, ezzel félbeszakítva. - Nem kell az egész népségnek tudtára adni.

- Most mennem kell, ha jól láttam mindjárt kezdődik a tanács. De majd utána erről részletes beszámolót kérek - hagyta meg Deil, és szobája felé vette útját. Napnyugtakor vette kezdetét az a tájékoztató jellegű gyűlés amit Thranduil hívott össze Deil érkezése után.

- Tehát azt mondod beszéltél is vele? - kérdezte Saelon.

- Nem túl sokat, csupán egy-egy köszönés erejéig. De, hogy őszinte legyek nem is bánom - válaszolta az asztalra könyökölve Deil.

- Mert? Megkértünk, hogy hozz híreket róla, és te hagytad kicsúszni a kezedből a lehetőséget. Miért? - vonta kérdőre a király.

- Az a nő...hogyis mondjam... van egy kisugárzása ami nem túl biztató. A pillantása lenéző volt, és mintha csak azt üzenete volna tűnjek el. Hátborzongató... Nem is beszélve a ruhájáról. Amikor Elrondnál találkoztunk a kabátja véres volt, ki tudja hol járt...

- De ha Rivendelben volt, majd Lórienben erősen kétlem, hogy rossz szándéka lenne - jegyezte meg Legolas. - Bár soha sem lehet tudni - tette hozzá.

- Elrond eléggé sokat beszélt vele amíg ott voltam, állítólag a rokona és nyugatról jött.

- Bizonyára, ha Szürkerévből származik teler felmenői vannak, és ez magyarázhatja a fehér hajat - kombinált Saelon.

- Nem tünde parancsnok - rázta meg a fejét a nő. - Nem volt hegyes a füle.

- Lehet féltünde is, de mindezt megtudtad volna ha megkérdezed. Apád sem tudott semmit sem mondani? - kérdezte Thranduil.

- Ő sem tudd többet, és Elrond sem nagyon akart elárulni bármit is. Haldírtól is csak annyit tudtam meg, hogy ott lakik Lórienben és sokat utazik - foglalta össze röviden a szőke nő.

- És szerinted veszélyes lehet? - tért a lényegre Legolas.

- Ránk nézve hiszem, akkor Galadriel nem engedné be a földjére. De minden kétséget kizárólag van benne valami... valami furcsa. És most nem csak az öltözékére gondolok, már maga a nézése is idegen.

- És arról tudsz valamit, hogy szándékában áll-e idejönni? - dőlt hátra a székében Saelon.

- Nem igazán, de soha nem lehet tudni - vonta meg a vállát Deil.

- Remek - sóhajtott fel gondterhelten a király. - De ha mégis kedve támadna idejönni, majd tisztázzuk a helyzetet. Addig is, nem akarok erre több időt pazarolni. Vannak fontosabb dolgaink is, mint egy bohócnak öltözött nőt hajkurászni... - Ez volt a végszava a gyűlésnek, és minden parancsnok szétszéledt, visszatért teendőihez. Legolas naplójával és a rejtélyes lányról készített rajzával a kezében lesétált az alfirin* bokorhoz, és leült elé. Már ez szinte megszokássá vált, mindig kijött ide gondolkodni. Most is csak nézte a bokor apró, fehér virágait és csak remélte, hogy az egyikből egyszer a válaszaira kérdés nyílik majd. Elmélázva szemlélte rajzát, és azon tűnődött, hogy merre járhat most, az kit papírra vetett.

- Hahó, hát végre megvagy! - zökkentette ki gondolataiból egy női hang. - Már mindenűt kerestelek - sétált oda hozzá Deil.

- Hát most megtaláltál - válaszolt egy félmosoly keretében a fiú.

- Miért is hibbantál meg a barátaid szerint? - telepedett le mellé a kőpadra a szőke.

- Csak Baran túlgondolja a dolgokat, nem vagyok megőrülve. Pár napja kimentünk vadászni, és követtem egy madarat, ennyi - forgatta a szemét a herceg.

- És miért követted? - szegeződött rá kíváncsian a zöld szempár.

- Mert... azt hittem elvezet hozzá - adta Deil kezébe a rajzát. - De tévedtem.

- Milyen bájos - mosolyodott el a rajzot szemlélve. - Míriel - olvasta a kép alá írott nevet.

- Félek soha nem találom meg. Vagy talán amire igen, addigra túl késő. Lehet már most túl késő... - sütötte le a szemét Legolas.

- Bár mondhatnám, hogy találkoztam vele, de sajnos nem... Én csak azzal a ki ha én nem nőcskével futottam össze - zsörtölődött csendesen a zöldszemű.

- Ennyire szörnyű a személyisége? Azt mondtad, nem beszéltetek.

- Nem is a szavak beszéltek, hanem a gesztusok. Elrond is úr, de még ő sem viselkedett úgy velem ahogy az a Tinwerín akárkicsoda. Minden mozdulata, minden pillantása gúny és lenézés volt irányomba,,,

- Ne vedd magadra, hiszen nem is ismer. És te se őt, így szerintem kissé előítéletes vagy.

- Lehet, hogy nem ismerem, de nem is akarom megismerni. Bár Haldír szerint kedves, én egyáltalán nem vettem észre.

- Lehet, hogy csak nem akarta, hogy észre vedd. De ha idejön lehet újra összefuttok. Mivel sokat utazik, biztos vagyok benne, hogy ide is hamarosan eljut - És akkor, addig el nem megy, amíg választ nem add a kérdéseimre, és meg nem mondja mit csinált Mírielel...

***

A hónapok peregtek Középföldén, és beköszöntött az édes meleget hozó nyár. A Nap élesen világított, és egyre rövidültek az éjszakák. Gaeriel lassan felépült, köszönhetően Haldír és Tinwerín figyelmének. A vala ritkábban ment két napnál hosszabb útra, most Lórien fái adtak számára meg nyugvást. Több időt szakított arra, hogy Valinorba látogasson, így szüleivel és Argaladdal is több időt tudott tölteni. Mégis voltak dolgok amik nem hagyták nyugodni, tudta, hogy nem kerülhetik el az elkerülhetetlent. Nem akart háborút, hiszen az lehet olyan sebeket okozna Ardának, amikből soha sem fog tudni felépülni. Néha, amikor Gondor utcáin járt végig nézett a boldog gyerekeken,a mosolygó embereken, a pezsgő piacokon. És egyszerűen undorodott attól a gondolattól, hogy egyszer mindez elpusztuljon. Már pedig elfog, az emberek egyszer mind porrá lesznek, a város köveit egyszer elemésztik majd az idő vasfogai, egyszer minden elmúlik. Ezt az elkerülhetetlen véget sürgeté még inkább a háború, mely nem hozz mást csak nyomort és pusztulást. El akarta kerülni ezt, de félt már rálépett arra az ösvényre, melyről nincs visszaút. De amikor belépett az Aranyerdőbe ezek a gondok olyan voltak, mintha elszálltak volna. Akkor már nem érezte annyira nyomasztónak őket. Lórienben nem ismerték az elmúlást, ott még énekelték a régi, valinori dalokat.

Gaeriel jól érezte magát Lórienben, elbűvölte az erdő szépsége. Nem akart visszamenni Szürkerévbe, látta már eleget a tengert. És most, hogy a bokája is kezd újra a régi lenni, szeretett volna valami újat tanulni. Tinwerínnel sokat beszélgettek, így azt is megtudta, hogy őt Haldír tanította még nagyon régen.

- De nem is tudom... - tördelte a kezét Gaeriel. - Mi van ha nemet mond?

- Hidd el nem fog - rázta meg a fejét mosolyogva Tinwerín. - Kérdezd csak meg bátran, biztos szívesen segít.

- Te hogy kérdezted meg?

- Hát mondjuk úgy, hogy én nem kértem. De ez nem is lényeges. Haldír remek tanár, máig szívesen fordulok hozzá ha kérdésem van - bátorította a fekete hajút a vala.

- De nem merem... - sopánkodott Gaeriel, mire Tinwerín halványan elmosolyodott. Az utóbbi időben észre vett egyfajta elvarázsoltságot a lányon, és elmerengett azon, hogy vajon ő is ilyen volt-e?

- Azért ugye jössz velem?

- Igen, ha szeretnéd - mosolyodott el Tinwerín, és ráfordultak a Haldír flatéhez vezető hídra.

- Na, kopogj be - nógatta Míriel barátnőjét, amikor már ott álltak az ajtó előtt.

- De nem merek...Mi van ha nincs itthon?

- Ahj... - forgatta a szemét a vala, és bekopogtatott az ajtón. Pár pillanat múlva a tölgyfa ajtó kinyílt, és kíváncsian Haldír nézett ki rajta.

- Szervusztok, segíthetek valamiben?

- Szervusz! - köszönt Tinwerín.

- Sz...e... - dadogta Gaeriel.

- Khm.. szóval Gaeriel szeretne kérni valamit - próbálta menteni a menthetőt a vala. Mire Haldír ránézett az említett teler lányra.

- Szóval... lenne kedved... hát...öm... - jött zavarba a fekete hajú.

- Azt szeretné kérdezni, hogy lenne-e kedved őt is úgy tanítani, mint engem - szólalt meg a legjobbkor a vala.

- Persze! - válaszolta mosolyogva Haldír. - Mikor szeretnél kezdeni?

- Holnap esetleg? kérdezte rebegve Gaeriel.

- Remek, akkor holnap reggel - helyeselte Haldír. - Korán kezdünk, pihend ki magad.

- M- meglesz - bólintott a teler.

- Akkor, további szép napot - köszönt el Haldír, és becsukta az ajtót.

- Köszönöm - fújta ki a levegőt Gaeriel, és ránézett Tinwerínre.

- Nincs mit - legyintett bazsalyogva a lány, hiszen pontosan tudta mi áll a háttérben. Örült annak, hogy a nyár valakik életébe új színeket hozott. Az edzések elején még ő is jelen volt, de aztán lassacskán elkezdte kettesben hagyni a fiatalokat. Gaerielt főleg a kardvívás érdekelte, és gyorsan tanult. Amikor Haldírral együt küldték ki az őrségre, ódákat hallgatott a lány fejlődéséről és ügyességéről. Ugyanezt a rajongást tapasztalta akkor is, amikor futólag bele lesett egy- egy vívó órába. Valahogy megmosolyogtatták Gaeriel néha esetlen mozdulatai, melytől minduntalan zavarba jött, és Haldír hol-hol dadogó szavai, vagy éppen azok a pillanatok amikor mindketten zavarba jöttek pusztán egymás társaságától. Valahogyan ismerősek voltak neki ezek a gesztusok, maga sem tudta honnan...

- Hogy van a bokád? - kérdezte Haldír, a tizedik edzés végén.

- Mint új korában, teljesen rendbe jött - válaszolta vidáman Gaeriel.

- Ennek örülök, és... szóval tudod terhelni?

- Azt hiszem - helyeselt bizonytalanul a teler. - Mert?

- Csak...mert... hát tudod... - vakarta meg a tarkóját Haldír. - Hamarosan lesz a Csillagok ünnepe, és... öm...tudod...hát...khm...arra gondoltam eljöhetnél v-velem - nyögte ki nehezen a fiú. Gaeriel arcán pír lángok gyúltak, és torkán akadt a szó.

- Nagyon szívesen elmennék - hajtott a füle mögé szégyellősen egy tincset.

- Őszintén örülök - mosolyodott el Haldír. - Akkor majd az ünnepen találkozunk, hölgyem - csókolt kezet a lánynak. - Most ha megbocsájt - biccentett, majd elillant a mallorn fák között.

A Csillagok ünnepe vészesen közeledett. Az ünnep estéjén Gaeriel izgatottan újságolta Tinwerínnek, ki is lesz a kísérője. Tinwerín még egyszer átsimította a fésűvel Gaeriel tincseit, majd kiléptek az ajtón.

- Szerinted, hogy festek? - kérdezte bizonytalanul Gaeriel.

- Csodásan, kedves - mérte végig Tinwerín. - Csak légy önmagad - tette hozzá suttogva.

- De biztosan rálépek a lábára, és mi lesz ha elesek? - aggodalmaskodott a teler lány, miközben lefelé haladtak a lépcsőkön.

- Ügyes vagy te, egyet se félj. Csak hagyd, hogy Haldír vezessen, és nem lesz baj.

- De én olyan botlábú vagyok... - sopánkodott tovább a fekete hajú.

- Nagyon ügyes leszel, bízz magadban, ez a legfontosabb. Amúgy hidd el, Haldír is legalább annyira tudd táncolni mint te - Lelépve az utolsó lépcsőfokról a város széle felé vették útjukat, a Nimrodel partjához. Már hallották a folyó csobogását, és látták a fehér alakokat, amikor egy alak sietett elébük. Tinwerín már messziről megismerte a tündét, ezért még egy pár szót odasúgott Gaerielnek:

- Csak légy önmagad - Ezután kissé gyorsított léptein, elhagyva a telert. Ahogy elhaladt Haldír mellett, megveregette a vállát, és jó mulatást kívánt, majd ő is eltűnt az ezüst holdfényben izzó mallorn fák között.

- Örülök, hogy eljöttél - mondta kedvesen Haldír, amikor a lány elé ért, majd kezet csókolt neki.

- Örülök, hogy elhívtál - mosolyodott el szégyenlősen Gaeirel, és félénken lesütötte szemeit.

- Igazán gyönyörű vagy ma este - óvatosan megcirógatta a lány kézfejét, majd elengedte a törékeny kezet.

- Köszönöm - pirult el Gaeriel, és csak remélte, hogy a fiú nem látja zavarát. Lassan közeledtek az ünneplők köre felé, és becsatlakoztak hozzájuk.

- Szabad egy táncra? - hajolt meg Haldír a lány előtt, és kezét felé nyújtotta.

- Természetesen - egyezett bele félénken a sötét hajú, és kezét egybe fonta a szőkéével. Sérült bokája ellenére, egészen jól ment neki a tánc, melyen ő maga is meglepődött. A Hold ezüst sugarai megtörtek ében haján, és rákúsztak ibolyaszín ruhájának fodraira, amint azok minden lépésénél engedelmesen utána lendültek. Nem mert Haldír szemébe nézni, hol a lábukat, hol pedig ruhájának gombjait nézte. De amikor mégis a kék íriszekre emelte tekintetét, azok megbűvölték, és soha többet nem eresztették.

~~~

*alfirin- gondoljrám virág