Folyó folyik s fa őszül,  egy-két hónap hipp-hopp elrepül.

Természet kivirít a hó olvad, rügy pattan de szívem űrje túl nagy.

Nagyobb mint amennyit elbírok, más lettem mégis önmagam vagyok.

Vagyok az ki elment s visszatért, vagyok az ki küzdött mindenért

Ha tört ha szakadt, de...nincs már más csak alkonyat.

Míriel komótosan nyitotta ki szempilláit, végig nyújtózott az ágyon. Kidörzsölte szeméből az éber álmot, a kellemes cseresznye fák képét. Oldalára fordult és álmosan pislogott. Semmi kedve nem volt visszatérni a valóságba, a kellemes fák alól. Résnyire nyitott szeme a komódján heverő kis könyvére tévedt. A naplója volt, melybe már régóta nem írt. Az éjjel hozta el a Bakacsinból, nem is érette miért. Hiszen emlékekkel teli volt, s azoknak a súlya nagyobb volt mit amilyet elbírt volna. Kezébe vette még egyszer utoljára a kis könyvet, úgy gondolta itt is épp ideje lezárnia életének korszakának ezt az ajtaját is. És soha többé be nem lépni rajta. A kelő nap fényénél lefirkantotta az utolsó sorokat, és a bőr kötéses kis-könyv lezáródott örökre. A komód legalsó fiókjába tette, és soha többet nem nézett felé. Legalábbis ő úgy akarta...

Hátát párnájának támasztotta, behunyta szemét és mélye sóhajtott. Hófehér hajából egy-egy tincs előre bukott. Tenyerébe temette arcát, fejében lepergett előtte az élete. S a végén...A végén gondolataiban is rázárta az ajtót és kulcsát messzire hajította.

Miután elrendezte magát a kertekbe indult, Galadrielt kereste. De Lórien Úrnője helyett egészen másba botlott...

- Mí...Tinwerín lenne egy perced? - állította meg Haldír a lányt.

- Persze - válaszolt. - Mit szeretnél?

- Beszélgetni. Nagyon sok dolog van, ami csupán most nyert értelmet... - a tünde a lányt a Lórien könyvtárába és levéltárába vezette, tekercseket terített el.

- Ismerős? - kérdezte rábökve az egyikre. Melyen ugyanazok a sorok voltak, mint amiket a Legolasnak írt levélbe bemásolt.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte kissé ingerülten Míriel, és összehajtotta a tekercset.

- Tudni akarom az igazat, amit ezek a papírok csupán félve suttognak. Te vagy az akiről írnak? A remény és a fény? Te vagy az a tinwerín aki lezuhant az égről az Utolsó Csata után Északon? Te vagy Manwe és Varda lánya?

- Fontos ez most? Származásom mit változtat a dolgokon, Haldír? Ami téged érint, azon semmit. - válaszolt higgadtan a elrakta a tekercseket.

- De ami Legolast érinti? Azon változtat? - a fiú rátapintott a lényegre.

- A múlton már nem lehet változtatni, ezt egy nolda tudhatná a legjobban. A te származásod változtat-e valamin? - bezárta a könyvtár ajtaját.

- Míriel, hát nem érted?! Ez súlyosabb dolgok minden múltbéli tettnél!

- Haldír, jól figyelj. Erről senkinek nem szólhatsz. Galadriel Úrnő varázslata Lórien erdején olyan akár Melian öve Doriath körül: nem lépheti át gonosz. De ha te kilépsz, akkor gondolataidat kiszolgáltatod az ellenségnek. És Szauron még nem tud feltűnésemről, szeretném ha ez így is maradna. Soha többé nem hagyhatod el Lothlórien erdeit, míg a gonosz árnya vetül Ardára. - Ettől fogva Haldír Lórien parancsnoka soha nem lépte át az Aranyerdő határát. Nem mint Tinwrín...Mennybolt alatt futott útja, megállás nélkül szelte át Középföldét. Hol Mordor határaira merészkedett, hol a tenger felé vitte útja, hol pedig Dol Goldur tüzeit figyelte s igyekezett eloltani azokat. Nem egyszer megfordult Rohan és Gondor határán is, segítette Aragornt a vándorlásai során. Sok időt töltött együtt a Vándorral oktatva őt a vadon rejtelmeire. Fejében az időmúlásával kezdtek halványulni emlékei Legolasról és a Bakacsinban töltött esztendőkről. Mégis ott lebegett felette múltja felhője melyet sosem tudott elhagyni...

Ahogy a rügyek kipattantak a fákon, úgy látogatott Völgzsugolyba a Féltünde Elrondhoz, és Arwen Undómielhez Völgyzugoly Úrnőjéhez. Arwennel naphosszat beszélgettek a feléjük boruló hűvös fák alatt, melyek már akkor is az eldák elmúlását sugalták. Mikor Undómiel Lórienben járt, akkor is ha tehette együtt jártak-kéltek az Aranyerdőben. Míriel megtanította az íj használatára, és a harc rejtelmeire. Meg hát, ő jelentett a kapcsot Arwen és Aragorn között.

Ígéretéhez híven többször ment Valinorba. Barátságot kötött Argaladdal, egyre többször találkozott nővérével, szüleivel és rokonaival. Nemsokára beköszöntött a március, és Estel születésnapja. Míriel már azt sem tudta pontosan mennyi idős is a nővére, ahogy magáról sem...

- Argalad tudom, hogy kissé furcsán fog hangzani a kérdés...De hány éves is Estel? - fordult a mellette ülő fiúhoz Míriel.

- Öregebb a Holdnál...Már jó ideje nem számlálja évei múlását, feleslegesnek véli - válaszolt a vörös hajú.

- Azért remélem, igaz hogy e hóban ünnepli a születésnapját. Úgy szeretnék neki adni valamit csak nem tudom mit... - merengett el a lány. Sok-sok ötlet megfordult a fejében, de egyiket sem tartotta méltónak a nővéréhez.

- Estel imádta Laurelin virágait, talán adhatnál neki valami hasonló fényűt.

- Hiszen a fák elpusztultak, ahogy virágjaik is... Hol találnék ahhoz foghatót? - biggyesztette le száját Míriel.

- Tudod Aule hegyiben állítólag lakik egy különleges állat. Leginkább egy szarvashoz tudnám hasonlítani, de szőre úgy mondják arany és agancsán van két virág ami szintén aranyfényben tündököl. De ez nagyobb és ingerlékenyebb mint a többi szarvas, de annyira csodálatos is.

- Akkor tiszte sor, meg kell szereznünk a virágot! - pattant fel mosolyogva Tinwerín.

- Az nem olyan egyszerű, mint mondtam kifejezetten ingerlékeny állat. Mi van ha felnyársal minket?! És rendkívül gyorsan fut... - vázolta a dolog árnyoldalát is Aragalad.

- Én gyorsabb vagyok egy szarvasnál...

- Ez nem szarvas.

- De azt mondtad...

- Hogy ahhoz tudnám hasonlítani. De nem az.

- Kérlek vezess el a hegyhez ahol lakozik! Szükségem van azokra a virágokra! - kérlelte Míriel, és a lehető legszebb pillantását küldte a fiú felé.

- Legyen...de remélem tényleg tudsz futni... - Azzal útjukat a havasan és méltóságteljesen magasodó hegyek felé vették. Jó  félnapi járóföld volt mire odaértek, de Míriel úgy érezte megérte. A fák közül kibontakozott előttük a felhőpamacsokba burkolt hegy alja.

- Kész vagy? - kérdezte Argalad visszanézve az felfelé vezető ösvényről.

- Öhöm...Biztonságos ez? - nézett fel a lány aggódva a hegyre.

- Azt nem mondtam...

- UramEru...Nem mintha félnék! De...a Caradhas is jobb ennél!

- Jössz vagy nem? - vonta fel a szemöldökét kérdően Argalad.

- Ez őrültség!

- De hisz a te ötleted volt!

- Igen de...na jó megyek... - indult el vonakodva a fiú után. A felfelé vezető ösvény cseppet sem volt sima, sőt... És már a Nap is túl haladt delelőjén mire elértek az állat barlangjáig.

- Pontosan mi is ez az állat?

- Nincs neve. De nekünk nem is a neve kell hanem a virág - Mindketten a barlang sötétjébe meredtek.

- És hol is vannak azok a virágok?

- Az agancsán. Nagy hegyes dolog. Hidd el meg fogod találni - lépett be elsőnek Argalad. - Gyere add a kezed! - nyújtotta vissza a sötétből tenyerét. - Nem fogsz elesni ne aggódj!

Míriel a tenyerébe helyezte sajátját, és kézen fogva vágtak át a barlang sötétjén. Egy ideig csak a hegyi szél susogása zavarta a csendet, és a barlangban tanyát ütő tücskök ciripelés kísérte utazóinkat. Mígnem Míriel átesett valamin.

- Mi a...?! - elengedve vezetője kezét, átesve azon a lélegző valamin a köveken landolt. - Azt hiszem megtaláltam... - suttogta a fejét simogatva.

- Remek! Keressük meg az agancsát! - suttogott vissza társa, és a sötétben tapogatni kezdték az állat körvonalait.

- Azt hiszem megvan... - Argalad keze egy puha valamit érintett, joggal hihette azt, hogy a virág egyike. Így meg is próbálta leszakítani...

- Öm... de akkor én mit tartok a kezemben? - kérdezte Míriel aki valóban a két virágot szagolgatta. De későn érkezett a kérdés, és Argalad meghúzta azt a puha valamit. Ami mint utólag kiderült az állat pamacsos farka volt. A szarvas hirtelen ugrott és bőgött fel.

- Egek! - kapta a szája elé Míriel a kezét, és amilyen gyorsan csak tudott igyekezett kifele a barlangból.

- Futás! Gyerünk gyorsan! - nézett hátra a fiú, az éledő félben lévő behemótra. Mindketten futásnak eredtek, amennyire a lábuk bírta.

- Utol tud érni minket? - kérdezte lihegve Míriel.

- Szeretnéd, hogy válaszoljak? - kérdezett vissza Argalad. Mindketten hallották a mögöttük loholó állat trappoló lépteit. A rohanó "szarvas" szőre csillogott a napfényben, szemében a düh lángja lobogott.

A hegyi ösvény most hosszabbnak tűnt mint előtte. Az avar csúszkált a lábuk alatt, kövek gördültek alá lépteik nyomán. A két fiatal egymás mellet loholt, nyomukban a behemót. Míriel kezében ott lengedeztek a virágok, melyeknek szirmai engedelmesen meghajoltak a szél előtt.

- V-vigyázz! - üvöltötte Argalad amikor egy meglehetősen meredek részen futottak lefelé. A fiú megbotlott egy gyökérben, és egyenesen a lány felé zuhant.

- Micsoda?Áááá...! - fordította hátra Míriel a fejét, de addigra hátba vágta társa. Egymásba gabalyodva gurultak tovább a lejtőn, míg egy kisebb hasadékba nem érkeztek melyet valamikor egy kis forrás vághatott magának. Mindketten nyekkentek amikor leérkeztek.Talán Míriel nagyobbat, hiszen főleg az ő hátát nyomták alulról a kövek, felülről pedig társa súlya nehezedett rá.

- Leráztuk? - kérdezte fojtott hangon a lány. De Argalad csendet intett. Hallották amint a patás odalépdel a hasadék széléhez, és megszaglászza azt. Morgott egyet, majd újabb szimatolás után főhőseink legnagyobb örömére tovább állt. Mindketten felsóhajtottak mikor meghallották, hogy az állat eltávolodik tőlük majd patáinak kopogása teljesen elhall.

- Elment? - kérdezte suttogva Míriel. Mire Argalad kidugta fejét a nem túl mély hasadékból.

- Igen! - mondta megkönnyebbülten a fiú, majd amilyen gyorsan csak tudod kimászott a gödörből, és kisegítette társnőjét is.

- Annyira sajnálom...azt, hogy rád estem - kért bocsánatot a tarkóját dörzsölve.

- Öhm semmi gond... - jött kissé zavarba a lány. - Voltam már rosszabb helyzetben is... Móriában megrepedt miattam egy oszlop... - kuncogta Míriel. - Igazán semmi gond. De ugye a virágok megvannak? - kérdezte hirtelen a hasadék felé fordulva. De a virágok nem a szakadékban voltak, hanem ott ringatták szirmaikat elejtve nem is olyan messze az úttól.

- Hála Erunak! - lélegzett fel a lány, és finoman felemelte a földről a két aranyszínű növényt.

- Esetleg egy ruhára szeretnéd rávarrni őket? - tudakolta Argalad.

- Én? Varrni? - hökkent meg Míriel, és a fiú felé fordult. - Abba nincs köszönet, ha én tűt fogok a kezembe... - nevette. - Egyszer megvarrtam Estel zokniját úgy, hogy véletlenül összevarrtam...

- Esetleg akkor Vaire?

- Pontosan! - vágta rá Míriel.

Vairét Mandosnál találták, éppen beszélgettek mikor a fiatalok beléptek.

- Míriel, Argalad! Hát ti? - lepődött meg a nő. Mandos arcára is döbbenet ült. De nem is a fiatalok látogatásától, hanem maguktól a fiataloktól.

- Baj van? - kérdezte Argalad látva a két vala csodálkozását.

- Hol is jártatok pontosan? - kérdezte finoman Vaire, majd odasétált Mírielhez és kiszedett egy levelet a hajából.

- UramEru... - nézett végig magán a lány, és elkezdte leporolni nadrágját ami helyenként barnás színt öltött a földtől.

- Felkerestük az arany színű "szarvast". Onnan vannak a virágok - vette elő a két növény a fiú.

- Igen, és? - kérdezte Vaire.

- Tudod Úrnőm Estelnek közeleg a születésnapja. Szeretnék neki egy ruhát adni ajándékba amire rávarrnám ezeket a virágokat. De nem igazán értek a kézi munkákhoz...Nálad szebben senki sem sző Úrnőm, teljesítenéd kérésemet, hogy te varrod meg nővéremnek a ruhát?

- Oh Kis Csillag! - legyintett a nő. - Hát persze! - mondta kedvesen, mosolyogva.

- Ezer köszönetem! - hálálkodott a lány.

A Nap kezdett lenyugodni Valinorban, ami azt jelentette Ardára hajnal köszönt. Argalad és Míriel a tengerparton várta a naplementét. Már jó ideje itt búcsúztak el egymástól, megszokássá vált.

- Köszönöm, hogy segítettél - szólalt meg rövid hallgatás után Tinwerín.

- Igazán nincs mit - mosolyodott el a fiú. - Kíváncsi leszek Estel arcára amikor majd átadod neki.

- Ugyérted átadjuk!

- Átadjuk? - vonta fel a szemöldökét Argalad.

- Igen, szeretném ha te is ott lennél. Nem csak az enyém az érdem - magyarázta Míriel.

- És mond mikor látlak újra? - tudakolta a fiú, és a vörösen izzó napkorongra meredt, majd társnője arcát kezdte fürkészni.

- Nem tudom... - szontyolodott el a vala. - Az utóbbi hónapokban sok minden kezdődött el aminek még koránt sincs vége. Eddig csak az eldákra ügyeltem de kezdek rádöbbenni, hogy a Másodszülöttekben is ég a tűz, ami csak felszításra vár.Valami mozgolódik Középföldén Argalad, még én sem tudom micsoda. De azt érzem, hogy amikor a Bölcsek elbuknak, egy eddig jelentéktelennek tűnő kis lény fog fordítani az események folyásán...