Cseresznyefák virágzása, szavaknak siklása

Emlékek tüze, legendáknak szomorú füze

Új barátot, megértést találni míg a hinta lendül a valóságtól elválni

Ezt akarom! Szabadságot míg a hajnal nem hasad, vagy addig míg sorsom lánca el nem szakad.

- Köszönöm Argalad, megvagyok így is – válaszolt kedvesen.

- Régóta nem jártál e földön. Mi történt veled Úrnőm? Olyan más vagy – lépdelt a hinta oldalához a fiú.

- Középföldén háborog a tenger, és az én dolgom az,hogy kézben tartsam hullámázását. Időm eddig nem engedet. De igyekszem majd többet itt lenni, olyan...megnyugtató – beszívta a friss hegyi levegőt.

- Akkor is Laurien fénye kialudt hajadon – Erre a mondatra a lány tekintete rá szegeződött.

- Szemed szürke és fátyolos Míriel, mi lelt? – tette hozzá Argalad.

- Erről nem szeretnék szólni. Nagyúr a bánat és a keserűség... - szíve elszorult, elöntötték őt az emlékek, fülébe csengtek Thranuil szavai: „Nem láttad, az arcát amikor visszatértünk a harcból. Nem láttad szenvedését. Nem tudod milyen kínokat élt át, nem tudod miként szenvedett, mindezt miattad"

- Bocsáss meg, nem akartam olyanba belekapni ami nem tartozik rám – mondta gyorsan, mentegetőzve Argalad látva a lány szomorú vonásait.

- Nem történt semmi – legyintett Míriel, és próbált mosoly erőltetni az arcára – Csupán elkalandoztam

- Áh – biccentett barátságosan a vörös hajú. – Szép dolog is az emlék. Csak te őrzöd örökké a letűnt pillanat emlékét – kissé erősebben kezdte lökni a hintát, hogy magasabbra menjen.

- Kicsit olyan érzés, mintha elérhetném a Napot – nyújtotta a kezét a fénylő korong felé a hintában ülő.

- Csak vissza ne szállj az égre - nevetett Argalad.

- Nem tervezem, de ha ilyen erősen lököd a hintát lehet, hogy úgy lesz - Míriel arcán is széles mosoly terült szét. Most mintha a szemében fel csillant volna egy kék szikra, haja mintha egy pillanatig arany fényben derengett volna.

- Ezer bocsánat, én ezt igazán nem akarom – viccelődött tovább , és megállította a hintát.

- Mesélj te! Mi történt Valinorban amíg távol voltam? – állt fel a játékból a lány.

- Nienna állandóan bőg, Vaire szövöget, Tulkas meg le akarja csapni Szauront és Nessa alig bírja visszafogni - Sétálni indultak a cseresznye fák alatt.

Míriel a kis mesére elnevette magát, majd hozzátette:

- Akkor csak a szokásos?

- Ahogy mondod – helyeselt mosolyogva a fiú. - A minap Vaire rólad is szót ejtett...

- Valóban? – kérdezett vissza kíváncsian a vala.

- Igen, akkor épp te is benne voltál az egyik szőttesben. Egyszer amint egy éji pusztán vágtázol hátrafele nyilazva, másszor a Féltünde Elrond társaságában - A cseresznye fák föléjük hajlottak, a langyos szélben hullatták virágaik apró szirmait.

- Alig pár napja történt mindez. Estelttől búcsúztam Szürkerévben, és egy álmom hatására útba ejtettem Imladrist is. - A lugas fái között szitálva szöktek be a hajnali napsugarak, megaranyozva a levelek széleit.

- Nővéred nem is régen kötött ki partjainkon egy tünde társaságában. Sajnos nem volt lehetőségem üdvözölni, de szabad tudnom kivel érkezett? - tudakolta a fiú.

- Ismeritek egymást? - válaszolt kérdésre kérdéssel Míriel.

- Igen egy ideig ő is Varda és Manwe szolgálatában állt. Egészen addig amíg Melkor el nem pusztította a két fát, aztán Yavannának segített helyrehozni a Morgoth és Ungoliat okozta sebeket. Majd szüleivel leszálltak Középföldére a te segítségedre - idézte fel a régmúlt történéseit Argalad.

- Estel mindig is mellettem volt mindenben. És én mégsem fogadtam meg tanácsát... - sütötte le szemét Tinwerín. „Veszélyes játékba kezdtél" - ismételte magában nővére szavait. Az alattuk futó földet kémlelte.

- Még egy maia is adhat rossz tanácsot Míriel. Lehet jobb volt, hogy nem tettél eleget neki. Valóban, hiszen a bölcsesség nem egyenlő a mindenség tudásával. Még a legbölcsebb ember is tévedhet, de az csak rajta múlik, hogy e tévedésből előnyt avagy hátrányt kovácsol magának.

- Igazad van, de talán Estelnek is igaza volt. Sosem tudjuk meg mi lett volna, ha megfogadom tanácsát... - Magában mégis végig pörgette a lehetséges eljövendőt: nem lettél volna egy pillanatig se boldog, életed hamarabb elérte volna alkonyát, de lehet könnyebb lett volna elszakadni Tőle...

- Hagyjuk is a múltat... Mit is kérdeztél? - hessegette el a rossz gondolatokat Míriel. - Oh, persze, hogy ki volt az útitársa - vette vissza a beszélgetés fonalát. – Bernir. – válaszolt végül.

- Bernir? – kérdezett vissza a fiú.

- Igen. Egy erdőtünde a Bakacsin erdőből – fejtegette Míriel. – Estel még akkor ismerte meg mikor odakerültünk. Nekem is jó barátom a testvérével együtt. Igazán jó humora van azt meg kell hagyni – kuncogott a lány. Eszébe jutott a legelső túrája az akkor új csapatával.

- Erdőtünde, értem – hümmögött Argalad. – Nem is tudtam, hogy a Bakacsin erdőben éltél.

- Közel három évig. Addig is a környékén laktunk, de miután a falunk leégett én és Estel az erdőtündékhez kerültünk – idézte fel a történteket a vala. – Ott egy lyukas ing után Lórienbe mentem kiképzésre, majd mint testőr tértem vissza. Szerintem a Lórienben töltött idő közel egy év volt, így ha úgy vesszük csak két évet voltam a Bakacsinban.

- Állj! Vissza. Milyen lyukas ing? – Argalad arcára az értetlenség ült.

- Oh...- akadt meg Míriel hangja. – Öm...hát mondjuk úgy, hogy egy párbaj során elszakadt anyagról beszéltem. Így győztem le az ellenfelem.

- Miért is voltál Lórienben? – tette fel az újabb kérdést a fiú.

- A király oda küldött kiképzésre. Mert, idézem: „ Terveim vannak veled, amikhez elengedhetetlen a kiváló harctudás". És belátom Haldírnál jobb tanár keresve sem találhattam volna – Míriel lehet túl gyorsan haladt a múlt elmesélésében.

- Öm...?

- Ne haragudj! – döbbent rá sietségére a lány. – Had kezdjem elölről. Miután egy párbajban nyertem, azután Thranduil a Bakacsin erdő királya Lórienbe küldött kiképzésre. Ott egy Haldír nevű tünde volt a tanárom, és remekül végezte a munkáját.

- Áh így már értem. Még olvastam is Thranduilról, Oropher fiáról.

- Akkor így már biztosan érteni fogod a továbbiakat is. Szóval miután visszatértem, a fia – itt hangja megbicsaklott. Feltörtek benne az emlékek amikor hosszú idő után újra találkoztak Legolassal.

- A fia mi? – kérdezte Argalad látva társa hallgat.

- Elnézést – rázta meg a fejét enyhén Míriel. – Tehát a fia testőre lettem. Nos tudni kell, hogy a herceg az erdő keleti határának parancsnoka volt, így én is vele tartottam amikor őrségváltás volt. Ott ismerkedtem Bernirrel a bátyjával Barannal és Baran párjával Ithilel. Majd lassan Estel is megismerte őket.

- Szóval egy csapat voltatok így öten? Mert nővéredet nem említetted a határőrök között. – következtetett a fiú.

- Igen. Estel gyógyító volt. De mi nem csupán egy csapat voltunk... Olyan barátság szövődött köztünk ami hiszem, hogy elszakíthatatlan. – Valakivel több is... - tette hozzá gondolatban.

- És az Estel és Bernir közötti barátságból, lassan több szövődött – mondta ki a végszót Argalad.

- Ahogy mondod. Összeillenek. Olyan szépek együtt, megérdemlik a boldogságot – bólintott Míriel.

- Mesélnél még egy kicsit a Bakacsinerdőről? Kíváncsi vagyok – dobott fel új témát a fiú.

- Ha szeretnéd, persze – egyezett bele Míriel. – Ennélfogva a herceg testőreként töltöttem úgy másfél évet. Pontosan nem is tudom mennyit...

- A herceg nevét nem említetted. Hogy hívják? – kérdezett rá Argalad.

- Zöldlombfi Legolas – mondta kis szünet után Míriel. A szavak nehezen, darabosan jöttök ki a száján. Minden szó súlya ólomként nehezedett szívére, lehúzva azt a bánat mély, sötét és feneketlen kútjába.

- Baj van? – kérdezte Argalad, látva társnője nem szól, szemét a földre szegezi.

- Semmi, igazán semmi – kapta fel a fejét Míriel. – Csal elgondolkodtam. Tehát ugye a herceg testőre voltam. – És Napja, Holdja, öröme és bánata – folytatta magában. – Majd pedig olyan fél éve én lettem az északi határvidék parancsnoka. Az előttem lévőt megölték, így kerültem a helyére. Majd ez év elején mikor Szauron nagy erőkkel vonult Dol Goldurba megpróbáltuk útját állni. Mármint egy sereg tünde nem egymagam. – javította ki magát a lány.

- Gondoltam – mosolyodott el a fiú. – Kissé érdekes lett volna ha egymagad állsz ott egy sereg orkkal szemben.

- Álltam én már szembe közel harminccal, igaz akkor ketten voltunk. A Bakacsin közel sem nyugodt hely, mindig volt dolga a kardnak. Mint Észak parancsnoka én is a sereg élén álltam, a többi kapitány mellett. Akkor volt a napja, hogy ha úgy vesszük...meghaltam. Akkor jöttem Valinorba, majd tértem vissza. – Eszébe jutott Legolas tekintete amikor meglátta az üvegen keresztül. Eszébe jutott ahogy felemelte a koporsóból, felidézte azt ahogy csak ringatta az ágyon ülve.

- Igazán érdekes életed volt. Nem mindenki tud talpra állni a szülei elvesztése után, és ráadásul ilyen tetteket véghez vinni. Bár te is tudod, ők nem a szüleid voltak.

- Én annak tekintem őket. A talpra állásomban sokat segítettek a barátaim. Bernir volt aki mindig megnevetettet, Baran aki igazán bevont a határőrség rejtelmeibe, Ithil aki jóformán engem és Estelt is beavatott a palotai életbe – emlékezett vissza barátaira.

- És a herceg? Őt kihagytad. Vagy ő nem tartott veletek? – szúrta ki a hiányosságot a fiú. Míriel szánt szándékkal nem említette a herceget. Nem igazán tudta mit is mondhatna.

- Tényleg! – tetettet meglepődést Míriel. – De ő is velünk volt. Jó barátunk volt. Most, hogy így jobban belegondolok sosem várta el tőlünk, hogy akár „úrnak" vagy „hercegnek" szólítsuk magunk között. Jó barát volt... - a másik felem, az életem. A mindenem...

- Vigyázz! – rántotta el a karjánál fogva Argalad a lányt, aki majdnem nekisétált egy fának.

- UramEru... - rázta meg a fejét Míriel, emlékeiből ébredve.

- Bizonyára fáradt vagy. Vagy min gondolkozol ennyire? – kérdezte Argalad, amikor már újra egyenes úton haladtak.

- Elgondolkodtam. Ennyi az egész. Hol is tartottam? – szabadkozott Míriel.

- Legolasnál – segített Argalad.

- Nincs mit, többet mondanom róla. Nem ismertem annyira bensőségesen – csak ismerted minden rezzenését, mozdulatát, gondolatát.

- És mi történt miután visszatértél Valinorból? – terelte a témát a fiú félve attól, hogy Míriel újra nekimegy a fának tekintve, hogy újra elmerengett.

- Hát nem kis meglepetést okoztam... De azután nem tértem vissza Északra. Nem is volt rá időm... Nem is olyan régen volt a Birodalom ünnepe az erdőben... - mely számodra keserűséged kezdete, mely Számára a szomorúság. Gyász nap... - És akkor indultam Lórienbe, majd Szürkerévbe. És Estelék akkor tájt hajóztak el. Tettem egy rövid látogatást Elrondnál, és most itt vagyok. – összegezte röviden Míriel.

- És a barátaid? Vagyis Berniren kívül? A herceg, Ithil és Baran? Velük mi lett? – kérdezte Argalad.

- Ithil és Baran még akkor egybekeltek amikor ott voltam, valószínűleg boldogok. A herceggel... - sóhajtott Míriel, és felnézett Valinor nappali, kék egére nézve a tejszínszerű felhőket amint tova kúsznak lassan, komótosan Manwe szelében. – Nem tudom. Bizonyára megvan. Hiszen attól, hogy eljöttem nem állt meg az élet az erdőben. – Ha az erdőben nem is, de az Ő életében megszakadt egy rész...És ezzel az enyémben is, mely soha nem indul újra. Soha...

- Köszönöm a remek napot Argalad – mondta Míriel a séta végén, mikor érezte közeledni Arda hajnalát. Az egész napot a lugasban töltötték, beszélgettek csupán. Míriel mesélt neki az erdőről, Lórienről és Völgyzugolyról. Vigyázva, hogy ne említse se Legolast se az együtt töltött napokat.

- Nem tesz semmit. – biccentett mosolyogva a fiú. – Remélem mielőbb tudjuk folytatni.

- Arda nem vigyázza önmagát – kuncogott Míriel. – Igyekszem mielőbb visszatérni. – alakja halványulni kezdett.

- Ég veled, Tinwerín! – búcsúzott tőle a fiú. És Míriel alakja eltűnt Valinor lugasának virágzó cseresznye fái alól, s a fiú szeme elől.

~~~

Kukuuucs!

Van itt még valaki??

Annyira sajnálom, hogy közel három hete nem volt új rész :(. De egyszerűen ha 48 órából állna egy nap nekem az sem lenne elég. És azt is sajnálom, hogy ilyen rövid lett. Meg hát lássuk be, nem is történt benne sok minden. Remélem a következővel előbb jelentkezem, igyekszem! Nagyon köszönöm, hogy ilyen nagy késés után is benéztél hozzám drága vándor! Sokat jelent! :)

Eru tartsa meg a jó szokásod! ^^

Kellemes hétvégét kívánok!

~Laeriel~