Valami készül, valami melynek nyomában iszonyat jár

Sok a kérdés ám a válasz még vár

A táj fehér, szívem fekete, lelkem csupasz és sivár

Szitál a hó, a szél fúj, de nem tudom hogy ki vár.

- Parancsnok - sietett az érkező elé Ellon.

- Mit gondoltál? - kérdezte Míriel megállva a fiatal tünde előtt.

- Mégis mikor Úrnőm? - nézett ártatlan szemekkel a fiú.

- Ne hazudj nekem! - emelte meg a hangját a lány - Mióta dolgoztál Galwornak hm?

- Nem tudom miről beszél parancsnok - rázta meg a fejét a tünde.

- Kérdeztem valamit! - kapott a tünde karja után Míriel, és a karjánál fogva a magasba emelte.

- Kérem ne bántson! - ficánkolt a fiatal.

- Kérdeztem valamit! - az aranyhajú szeme dühösen villant, és már ujjai átérték a fiú karját.

- Jó pár hónapja, ő kért meg rá. Fizetett érte. Kérem ne bántson! - könyörgött.

- Most eltűnsz a határról, és elfelejted azokat amiket láttál vagy hallottál. Vagy ha egyedül nem megy, rásegítek - hallani lehetett ahogy a tünde csontja megroppan a lány ujjai alatt.

- Ígérem Úrnőm ígérem, kérem bocsásson meg! Ne bántson kérem! - Míriel elengedte, és csak ekkor vette észre a köréjük gyűlt társaságot.

- Az utak őrzik magukat?! - kérdezte a kisebb tömeg felé fordulva - Menjetek a dolgotokra, délben szállítmányt várunk Tóvárosból! - elviharzott egyenesen a dolgozó szobája felé.

Az összetört tükör darabok még mindig ott voltak, véresen. Míriel megrázta a fejét, levetette köpenyét, és az íróasztalán álló félik megírt levélhez fordult. Az az egy nap amit ájultan töltött, kiesést jelentett. Volt mit bepótolnia a papírmunka terén. Pennát és tintát vett, majd folytatta ott ahol elkezdte. Ám kezében megremegett a toll.

- Mi történik? - suttogta. Remegő kezéhez kapott, és eldobta a tollat.Elrakta az eddigi jegyzeteket,majd felpattant az asztaltól, és egyenesen az udvarra futott.

- Míriel mi a baj? - szólt utána Ithil.

- Nem tudom - felelte remegő hangon a lány, és füttyentett. Arnir vágtatott elő a bokrokból, és lovasa egyből a hátára pattant.

- Kérlek, vezessétek a listákat. Ha megérkezett Tóvárosból a szállítmány, vessétek papírra és küldjétek utánam a palotába Talán alkonyatkor jövök - szólt vissza a válla fölött az aranyhajú, és elvágtatott a palota irányába. Átszelte az erdőt, akár a kés a vajat.

- Estel! - nyitott be az ispotályba.

- Míriel, hát te? - fordult felé a nővére, és letette a kezében lévő mozsarat.

- Válaszokat akarok. Most! - tért a lényegre Míriel becsapja maga mögött az ajtót.

- Mégis mire? - vonta fel kérdőn a szemöldökét a nővére.

- Hónapok óta egy árny üldözz. Két mondatot sugallva: Nem bújhatsz el!Sorsod lánca elszakad majd!

- Semmi alapja nincs, pusztán hallucináció

- De igen van! És mondok még jobbat. Ma reggel, megöltem. Eltűnt. Köddé vállt

- Ami nincs azt nem lehet megölni sem

- De igenis meg lehet! És ezen kívül, kivel beszéltél a minap. Láttalak, kit szólítottál Úrnőnek? Milyen régi erő? Milyen Szauron? És miért mondja azt mindenki hogy Tinwerín? - már kissé hisztérikussá váltott a hangja.

- Míriel kérlek nyugodj meg.

- Nyugodjak meg?! Az imént majdnem összeroppantottam egy fiú karját!

- Kérlek húgom! Nyugodj meg - a vállánál fogva lenyomta egy székre a testvérét.

- Estel én... - Míriel a kezébe temette az arcát és sírva fakadt. Talán most sírt igazán először a szülei halála óta. Sírt mert zavarodott volt. sírt mert tört döftek a szívébe, sírt mert elvezetnek érezte magát. Úgy érezte összeroppant a kérdések súlya alatt.

- Nyugalom - ölelte magához nővére. - Css... - simogatta a hátát.

- Figyelj rám - emelte fel húga fejét, és két keze közé fogta, ujjaival letörölte könnyeit - A fák árnyéka hosszabbodik, a tél itt van a küszöbön. Ez soha nem jelent semmi jót. Ne hagyd el magad húgom, nem lehet. Neked most még nem. Hosszú út áll előtted, ami göröngyös lesz. Egy hozzád igen közel álló személlyel beszéltem akkor, a tálban. Az árny meg, Ungoliat. Ezt biztosan tudod. Szauron felébredt, az árnyak sűrűsödnek fölöttünk. De még nincs itt az idő...

- Hogy tessék? Miért beszélsz rejtvényekben? Mi köze hozzám Ungoliatnak? Milyen időről beszélsz? - Ám ekkor a gyűlésre hívó kürt harsant. Minden héten egyszer van amikor a parancsnokok összeülnek.

- Többet nem mondhatok, sajnálom - sütötte le a szemét Estel.

- De...

- Menj, mert még elkésel - tessékelte kifelé húgát.

- De... !- fordult vissza Míriel az ajtóból.

- Menj !- sürgette nővére és becsukta az ispotály ajtaját.

***

A kis terem megtelt, a négy égtáj parancsnoka egymással szemben foglalt helyet. De voltak ott még haditanácsosok és segítők is. Míriel Legolas szembe került, és Tunnir ült a jobbján. Mint mindig most is egyhangúan zajlott a beszélgetés. Amíg Dél parancsnoka, elő nem állt egy rossz hírrel.

- Délen nagy ork csapatok mozognak, Mordor felől jönnek. Félek valami közeledik. Először a készleteinken ütnek rajta, aztán bevárják a telet...

- Háború készülne? - vonta fel a szemöldökét a király.

- Királyom, én így látom - sütötte le a szemét Tunnir.

- A pókok ritkulni kezdtek, de mi is jó pár ork csapattal összefutottunk akik a Magányos Hegy felől jöttek - jegyezte meg Míriel.

- Valóban, Nyugaton is feszült a levegő, már jó pár hónapja a madarak elhallgattak a fákon Uram, és nem egy élelmiszer szállítmányt megsemmisítettünk - szólt Saelon.

- Keleten Mordor Két Agyarában fény gyúlt, valami készül apám és én nem szívesen várom be tétlenül - Legolas az asztal közepén lévő hatalmas térképre bökött, ujjaival összekötve a négy helyet - Észak, Dél ,Kelet és Nyugat. És minden szállítmány vagy fegyverkészlet Mordor felé haladt - összegezte.

- Felderítőket küldtem Dol Goldurhoz, és csak igazolni tudják fiad elméletét királyom. A fák árnyéka meg nyúlt, és vele Mordoré is - Ezzel a végszóval zárult le a tanács. A rákövetkező hetekben kemény tél jött az erdőre, és a parancsnokok sejtései mind beigazolódni látszottak.Míriel egyre többször érezte, azt hogy remeg a keze, és azt is hogy valami lüktet a vérében ami eddig soha. Időről időre visszatért arra a helyre ahol az árnyat utoljára látta, egyre több kérdése volt, és csak elenyésző mennyiségre kapott választ. Napról napra szíven ütötte Legolas hiánya. Hiányolta a jól ismert hangot, hiányolta a pillantását a gesztusait. Mindig szívében érezte a jeges tört, amikor látta elsétálni az udvaron.

***

Észak,hol hideg szelek borzolják a fenyők illatos tűleveleit. Talán a tél is hidegebb hóval jön mint a Bakacsin többi részén. Az ősz elmúlt, és talán magával sodorta Míriel bánatát,akár a falevelet. Az erdő magára terítette szikrázóan fehér köpenyét és puha hószőnyeggel fedte a földet. Egy női alak sétál a szitáló hóban, palástja beleolvad a tájba. A fehér szőnyegen vörös rózsát lel. Szám szerint tizenötöt tart a kezében mire a rózsa út véget ér.

 - Örülök,hogy újra látom parancsnok - szólalt meg a háta mögött egy hang. A lány átnézett a válla fölött, csuklyájába belekapott egy lágy fuvallat és lesodorta azt. Láthatóvá téve aranybarna tincseit, amikbe azonnal megültek az apró hópihék. Dércsípte bőréhez mélykéken csillogó szem, és cseresznye piros száj társult. Tekintetét a mögötte állóra szegezte.

- Keletnek parancsnoka mi áradtban itt, Északnak messzi földjén?

- Csupán reméltem, hogy a tél felolvaszt egy fagyos szívet - Lehelete fehéren szállt tova a hideg levegőben.

- Mi fagyasztotta meg azt a szívet?

 - Egy ostoba tett, felindulás mely magányt szült. - felelte a fiú.

- Mit kíván hát egy egyszerű embertől az erdő hercege? - most már egész alakosan a szürke köpenyes felé fordult.
- Egy kis napsütést a szürke napokon - háta mögül egy cikornyás rózsát vett elő, a tizenhatodikat.

 - Mi van ha a Nap felhő mögé rejtőzik? - az aranyhajú tett egy lépést a fiú felé.

- Mi van ha a felhőt elfúja a szél? - társa felé nyújtotta a rózsát, és közelebb lépet. Míriel elfogadta az illatos virágot és beleszagolt a vörös kehelybe.

 - Azt mond meg te magad - suttogta közel hajolva a herceg szájához. Legolas gyengéden felemelte a fehér állat, és száját szenvedélyesen a cseresznye piros ajakra tapasztotta. Érezte, hogy viszonzást lel, és nyaka köré kecses karok fonódtak. Átkarolta a vékony derékot, és talán a pillanat hevétől vezérelve, lerántotta a lány a friss hóba. Ám csókjuk nem szakadt meg.

Ez volt talán az eddigi leghosszabb és legszenvedélyesebb csókjuk. Míriel kipirulva borult a fiú mellkasára.

 - Lejh-melon - suttogta kedvese fülébe a szőke. Végig simított társa hátán, és beletúrt az aranybarna tincsekbe.

~~~

Kuukuucs! :)

Igen tudom, nagyon sokat késtem. Ezt nagyon sajnálom :( . Csak hát három napig gép közelben sem voltam. Ma értem haza.  Igyekeztem behozni a lemaradást, és egy tartalmas fejezettel jelentkezni! Remélem tetszett, további kellemes délutánt kívánok! +hatalmas öli, hogy még ennyi késés után is ide kattintasz!^^

~Laeriel~