"Kicsit szemtelen

                                          De pont én ítélkezem?

                                          Új napot hozz a hajnal

                                           Mi vágatunk sebesen a Nappal"

A lány, úgy gondolta, elég volt a fáradt lábának a vízből, ezért felállt a parton és a csizmáját kutatta, de az eltűnt a fegyvereivel együtt. Azt nem is sejtette, hogy a herceg egy közeli fáról figyeli reakcióját.

        – Legolas, Te! Te, kis, te… – mondta Míriel kicsi bosszúsággal a hangjában, mégis nevetni kezdett. A herceg szemei a lányt figyelték, kiről csöpögött a víz. Haja vége elázott, inge, nadrágja is vizes, bár cseppet sem látta rajta a harag jeleit. Míriel egy ideig csak a folyó irányát fürkészte, aztán tekintete arra a fára vetült, amelyen a herceg lapult. Legolas látta a mélykék szempárt, hogy a fák lombjaira téved, majd tovább vándorol a patak túlpartjára. Míriel, miután körülnézett csupasz lábaival körbejárta a tisztást nyomok után kutatva, míg Legolas a fán ülve csak mosolygott magában, látva társa tudatlanságát. Úgy érezte ez a visszavágás, amiért legyőzte.

        – Csak nem lehet oly messze – gondolta Míriel, miközben sétálgatott a tisztáson. A lányt már kezdte idegesíteni, hogy nincsenek meg a fegyverei, és már nem is a csizmája miatt aggódott, hanem amiatt, hogy sebezhetővé vált.

        –  Legolas, mondd, élvezed a helyzetet? – kiáltotta abba az irányba, amerre Legolas lapult a fán. Tett pár lépést, és közeledett a tisztás széléhez. – Ez a visszavágás, azért, mert vesztettél egy lánnyal szemben? Nem tehetek róla, ha jó vagyok a legyőzésedben – kiabálta még hangosabban, hogy kicsit cukkolja a herceget. Ekkor az egyik irányból egy hang szólította a nevén.

        – Míriel, alkut ajánlok! Játsszunk kérdezz-feleleket! Ha helyesen válaszolsz, akkor visszakapod egyenként a csizmádat, és a fegyvereidet! – ajánlotta, Legolas kicsit olyan hangon, mint akiből mindjárt kitör a nevetés. A lánynak ekkor ötlete támadt. Esze ágában sem volt azt tenni, amit a herceg kért, ezért úgy döntött, egy ideig még beszélget vele, hogy behatárolja, honnan is jön a hang, aztán lecsap rá.

        – Talán belemegyek – felelte a lány.

        – Nem hiszem, hogy lenne más választásod, hacsak nem akarsz fegyvertelen maradni – hangzott a válasz egy közeli fáról. Míriel már tudta, hogy hol lapul a tolvaj, így ezt felelte:

        – Kihagynám a játékot, majd máskor! – mondta magabiztossággal a hangjában. A herceg erre meghökkent. Nem számolt azzal, hogy a lány nem fogadja el az ajánlatot.

        – Hát, jó, én tudok várni – felelte. Mírielnek sem kellet több, odament az illetékes fához, és elkezdett rá halkan mászni. Hallotta a herceg nevetését, és már látta is a szőkét, ahogy ott ül és a tisztást szemléli, mialatt őt kutatja, mellette fegyverei és egypár csizmája. Amilyen csendben csak tudott, odaosont a herceg alá, lelógó lábát megfogta, és lerántotta. Legolas nem tudta hova tűnt a lány, de mire egyszerre szorítást érzett a bal bokáján, zuhanni kezdett és csak a következő ágban tudott megkapaszkodni, azon, amin Míriel állt. Látta, ahogy a lány csak kacsint rá és felmászik, felveszi csizmáját és fegyvereit. Majd elégedetten nekidől a fa vastag törzsének.

        – Na, ki nevet a végén? – szólt az arcán huncut, de elégedett mosollyal. Tekintete az alatta lévő ágra esett, de már nem látta a herceget. Erre kissé zavarodott lett.

        – Hát, én! – adta meg a választ a herceg, Míriel fölött egy ágról lelógva.

        – Ügyes… – szólt a lány meglepve.

        – Tudod, hogy úgy sem győztél volna le – dalolta a herceg letelepedve a lánnyal szemben. – Ezt már nem meg vitattuk?

        – De, az igaz, amúgy szabad tudnom, hogy miért mentél bele a patakba? – érdeklődött a fiú.

        – Nem gondoltam volna, hogy a tündék nem gondolkodnak logikusan… – forgatta szemét a lány, majd folytatta egy sóhaj keretében. – Azért, mert poros voltam és lemostam a rám ragadt koszt.

        – Hé! Mi igenis tudunk logikusan gondolkodni! – állt ki a fajtársai, és maga mellett is. Majd hozzátette. – Ha akarunk – mosolygott Legolas.

        – Kérdeznék tőled valamit – fordult Míriel Legolas felé, mire a fiú csak egy bólintással jelezte, hogy folytassa. – Miért vetted el a csizmámat, és a fegyvereimet?

        –  Nem lehet egy kicsit kiszúrni a másikkal? – felelt a kérdésre kérdés formájában a herceg.

        – Már későre jár, nem kéne vissza menni? – kérdezte a lány, és ekkor vette észre, hogy a herceg őt nézi. Felé fordította tekintetét és a szemébe nézett. Legolast megbűvölte a mélykék szempár, és pillanatokig nem bírt szabadulni a fogságából.

        –  Valami érdekeset látsz? – kérdezte a lány elszakadva a herceg tekintetétől.

        – A-a nyakláncodat néztem – dadogta a fiú. – Gyönyörű – tette hozzá.

        – Köszönöm – felelte monoton hangon a lány és az inge alá rejtette a medált.

        – Tényleg indulnunk kéne – szólt a herceg, és egy pillanat alatt lent termett a földön.

        – Te nem jössz? - kérdezte, és felnézett.

        – De csak tudod, nekünk, embereknek időbe telik lemászni – adta a választ Míriel egy kis szarkazmussal a hangjában, és lassan az alatta lévő ágra lépett, majd onnan lazán leugrott. Elindultak a palota felé vezető úton. A nagy királyi építmény bejáratánál átléptek a kapun, majd a lépcsőnél elváltak útjaik. Mindketten másfele vették az irányt.

        – Jó éjszakát – köszönt el a lány és belépett a szobájába

        – Viszont – szólt mosolyogva a herceg. Míriel, ahogy leült az ágyra elnyomta az álom, és régmúlt emlékeit újra élte. A harcot látta, anyja, és apja vérbe fagyott arcát, látta elégni az otthonukat. Sírva fakadt, az álma végén pedig egy alak jelent meg, aki magához ölelte, és vigasztalta. Nem női alak, hanem egy férfi volt, az arcát nem látta, de ölelése megnyugtatta a lányt. Míriel arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Rájött, hogy ruhástól aludt, így nem kellet felöltöznie. Át simította haját, aztán ajtót nyitott, mire meglepetésére egy szolga állt az ajtaja előtt és így szólt:

        – Kellemes reggelt! – köszönt. – Legolas herceg vár rád a lépcső alján. Azt üzeni, hogy siess és kezdhetitek a túrát!

        – Köszönöm, mondja meg neki hogy igyekszek – szólt a lány még egy kicsit álmosan. Azzal becsukta az ajtót és rendbe szedte magát és elindult. Lebicegett a lépcsőn.

        – Jó reggelt! – köszöntötte a herceget mosolyogva, amikor leért a lépcső aljára.

        – Jó reggelt! Indulhatunk? – kérdezte.

        – Nem kéne reggelizni? És még Estelhez is el kell mennem.

        – Ezek miatt ne aggódj, csomagoltam lenbast, és a nővéredhez meg, úgyis benézünk – magyarázta a herceg.

        – Nem kéne a többiekkel is megismerkednem? – aggodalmaskodott Míriel.

        – Még nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – gondolkodott el Legolas. – Soha nem volt ember a harcosok között, főleg nem egy nő. És hirtelen érné őket. Először szokd meg a palotát és az erdőt.

        – Értem – bólintott a lány. – Végül is, igazad van. Most induljunk, kérlek. A nővérem biztos vár már – sürgette a herceget. Ő csak némán bólintott és elindultak Míriel nővéréhez. Ahogy beléptek a házba, látták, hogy az ágyon nem ő fekszik, hanem egy másik tünde, és Estel áll fölötte egy vizes ronggyal. – Nővérem, hát ilyen jól vagy? – csodálkozott húga.

        – Igen, a gyógyítók körükbe fogadtak, és tanítanak. Csodás, így olyan gyógynövényeket is megismerhetek, amelyeket eddig nem tudtam – mondta nővére széles mosollyal az arcán.

        – Mit szólnál egy kis sétához? – ajánlotta fel húga, aki fejével az ajtó felé biccentett. – Legolas, mit szólnál, ha későbbre halasztanánk a mai túrát? – kérdezte a fiú felé fordulva. – Semmi gond, légy csak a nővéreddel – mosolygott, aztán megfordult, és a fiú otthagyta őket. Estel, és Míriel lassan kisétált a házból, és annak a mögé sétáltak. Ott megálltak és leültek a fűbe.

        – Mond húgom, mi történt, amíg aludtam? – vezette tekintetét húgocskája felé.

        – Legyőztem a herceget egy párbajban, ezzel együtt kivívtam itt maradásunkat is. Aztán apja parancsba adta, hogy járja velem körbe az erdőt. Gyönyörű tisztásra értünk az erdő széléhez, amin egy patak folyt keresztül. A herceg lefeküdt a fűbe és szinte biztosra vettem, hogy alszik ezért levettem a csizmámat és fegyvereimet, aztán bementem a patakba. Gondoltam, lemosom magamról az út és a csata mocskát. Nem sokkal később jönnék ki, és nem találom sehol a dolgaimat, hozzáteszem, a herceg se volt sehol. Majd kiderült, hogy ellopta, csak azért, hogy kiszúrjon velem, mert legyőztem.

        – Hú, hát nem viseli valami jól a vereséget – mosolygott Estel.

        – Hát, nem igazán – nevetett halkan Míriel. – Főleg, ha azt egy embertől, és ráadásul lánytól kapja. Most is túrára megyünk, de csak ő tudja, mi lesz, erről a király nekem nem adott tájékoztatást.

        – Estel, merre vagy? – hallatszott egy halk, de finom női hang, valahonnan a ház másik oldala felől.

        – A ház mögött, Ithil! – felelte a barna hajú. Nem sokkal később egy szőke tünde nő tűnt fel előttük.

        – Üdv! – nyújtotta a kezét Míriel felé az ismeretlen. – Ithil vagyok, Estel tanítója – fordult Míriel felé a nő.

        – Üdv, Míriel vagyok – fogadta el a lány a felé nyújtott kezet, majd kezet ráztak.

        – Bizonyára ő a kis húgod – fordult Ithil Estel felé.

        – Igen, valóban – bólintott Estel. – Ő az én kis húgocskám – jelentette ki mosolyogva.

        – Míriel, sajnálom, de el kell, hogy szakítsalak titeket, mert a nővérednek kezdődik az első órája.

        – Semmi gond, nekem is dolgom van. Majd később találkozunk – Míriel megölelte nővérét, majd kettesbe hagyta őket a tanárával és Legolas keresésére indult

        – Igazán bűbájos teremtés – jegyezte meg Ithil.

        – Az, nagyon hasonlítunk, csak kettőnk közül én vagyok a higgadtabb – válaszolt Estel, majd felállt és az istállóhoz indultak.

        –  Akkor indulhatunk? – kérdezte Ithil, miközben felült vajszínű lovára, majd  Estel és Riel mellé szegődött.

        – Persze! – felelte boldogan Estel és elindultak gyógyfüveket gyűjteni.

       Eközben Míriel tovább kereste Legolast, de sehol sem találta. Majd hirtelen eszébe jutott a tegnapi útvonal a patakhoz, és gondolta, hátha arrafelé lehet. És elindult. Körülbelül húsz perc gyaloglás után feltűnt előtte a tisztás. Már látta a víz csillogását és a zöld füvet. Ekkor a háta mögött egy enyhe puffanást hallott, mire egy mozdulattal kirántott egy nyilat a tegezéből, megfordult és az ellenségnek hitt valamire szegezte. Azonban senki nem állt ott, ahova célzott. A lány izmai megfeszültek, érzékei pedig kiélesedtek. Hangot hallott a közeli fáról, ami tőle jobbra helyezkedett el. Megfordult és a nyíl már süvített is a lombok közé. Míriel már a következő nyilát feszítette ki az íján, amikor egy ismerős hang megszólalt a háta mögött, ezzel megijesztve kicsit a lányt.

        – Milyen dolog ismerősökre lövöldözni? – Míriel, a hang hallatán összerezzent, majd szép lassan leeresztette az íjat, és a nyilat visszacsúsztatta a tegezbe. Egy szőke tünde állt mögötte, aki nagyon is ismerős volt a számára.

        – Bocsáss meg, nem tudtam, hogy te vagy az - kért bocsánatot a lány.

        – Ember létedre jól célzol. Kis híja volt, hogy nem lyukasztottad át a fülemet. Amúgy honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte a herceg.

        – Tudod, Legolas. Logikus gondolkodás – felelte Míriel, kis humorral a hangjában.

        – Még mindig ott tartunk, hogy nem tudok logikusan gondolkodni? – nézett a lányra.

        – Áh, nem, el kell fogadni, hogy a férfiaknak nem az erőssége a gondolkodás – kuncogott Míriel.

        – Kezdesz messzire menni, nem gondolod? Amúgy meg, a nőknek sem erősségük a párbajozás, az íjászat, és még sorolhatnám – szólt a fiú és egy szempillantás alatt a lány mögött termet és kihúzta a puzdrájából a nyilakat úgy, hogy Míriel észre sem vette.

         – Ne felejtsd el, hogy legyőztelek, és bármikor meg tudnám ismételni. Az íjászathoz hozzáfűzve, nem olyan éles a szemem, mint a te fajtádnak, ha az lenne, már régen át lenne lyukasztva a füled – szúrt oda visszavágásul Míriel, és egy nyílért nyúlt, hogy móresre tanítsa szemtelen társát, ám hiába tapogatózott, nem talált egyet sem.

        – Na, ki a logikus? – nevetett a fiú és a lány elé kerülve felmutatta a marék nyilat.

        – Csak kiszámítható vagyok, ennyi az egész. Nyilak nélkül is simán legyőzlek – erősködött a lány és kardot rántott. Majd azt a hercegnek szegezte.

        – Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezte a fiú és ő is kardot rántott.

        – Vedd, aminek akarod – nézett rá Míriel egy kicsit sejtelmesen, miközben megrántotta a vállát.  

        Lerakta az íját és a tegezét a hátáról, jelezve ellenfelének, hogy készen áll a harcra.

        – Úgyis legyőzlek! – jegyezte meg félvállról a fiú.

        – Sokan mondták már ezt – rántott vállat a lány hanyagul. – Viszont ők már nincsenek köztünk – vigyorgott gonoszul.

        – Tán ilyen veszélyes lennél? – kérdezte a herceg, és egy lépést tett a lány felé, mire ő hirtelen támadó állásba ugrott.

        – Még egy lépés és elvágom a torkod – figyelmeztette Míriel. Legolas látta a lány mélykék szemében a harc tüzét, majd pillanatokkal később a két kard egymás ellen feszült. Derekasan küzdöttek, egyikük sem akarta föladni. Így ment ez egészen addig, amíg a nap az ég közepére nem ért.

        A hercegnek hirtelen ötlete támadt, amivel nyerhet. Míriel mögé lopózott, majd a kardot tartó kezét megszorította és hátrafeszítette. Az aranyhajú először nem akart engedni a szorításnak, küzdött teljes erejéből, de a kéz egyre csak szorosabban fonódott az övé köré.

        – Na, feladod? - suttogta a herceg Míriel fülébe egészen közelről, hogy a lány már a bőrén érezte leheletét.

        – Soha! – felelte a lány a szorítás fájdalmától felszisszenve. Már képtelen volt bírni az egyre erősebb szorítást. „Ez biztosan meg fog látszani”– gondolta. Kiesett kezéből a nehéz fémkard, ami halk puffanással ért földet a porban. Míriel, amennyire tudta felemelte a jobb lábát, bal kezével kihúzta zsebéből a tőrt, és átszúrta a levegőt a herceg jobb válla fölött. Kiss híja volt, hogy eltalálja a herceget. Még egyszer akart szúrni, de erre nem volt ideje, mert a fiú, a kezét elengedve hátát a közeli fának nyomta, minek hatására Míriel hangosan felszisszent. A következő pillanatban Legolas a kardját a lány mellkasának szegezte.

        – Na, feladod? – kérdezte újra. Míriel hezitált, tőrje még mindig a kezében volt, de nem érte el a herceget, lendületet sem tudott venni. Menekülésre esélye nem volt, képtelen volt kikerülni a kutya szorítóból.

        – Igen – nyögte halkan, önbecsülését vesztve, hiszen legyőzte valaki, akit azt hitte csak ő győzhet le.

        – Helyes válasz, most kérj elnézést – utasította a herceg.

        – Nem fogok úgy bocsánatot kérni, hogy fegyvert fognak rám – szögezte le a lány. Erre a herceg elrakta fegyverét, és így folytatta:

        – A szavaid nem igazak!

        – Nyugodj meg, viccnek szántam. Szerinted, apám nem mesélt a tudásotokról? Kérlek, ne vedd magadra. Viszont a te szavaid sem estek túl jól – húzta fel az orrát a sértett lány.

        – Én is sajnálom. Azért be kell látnod, nem győztél le – mosolygott a herceg.

        – Rossz passzban vagyok, nem reggeliztem, és alig aludtam az éjjel, oké? – akadt ki Míriel.

        – Ebben az esetben, megállunk enni – jegyezte meg a herceg és elővett két  lenbast az úti táskájából, amit a közeli bokorban hagyott. Az egyiket Míriel kezébe nyomta.

        – Köszönöm, de… ez micsoda? – kérdezte a lány, miközben kezében forgatta a furcsa ételt, és úgy nézett rá, mintha egy földönkívüli lenne.

        – Lenbas, tünde étek, melyből egy kis falat is kitölti egy felnőtt gyomrát, és nagyon jó energia-forrás – magyarázta, Legolas.

        – Értem – bólogatott Miriel, és beleharapott az ételbe. – Hm… – hümmögött, mint, akinek ízlik az a fura étel. Meglehet, hogy neki tényleg ízlett. – Egész finom – csodálkozott el.

        – Ha befejezted indulunk, hosszú út van még előttünk – matatott a táskájában a herceg, majd ő is elővett egy tündeétket a és leült enni. Míriel, ekkor az utazó táskájára pillantott, és meglepve látta, hogy két pokróc van a tetejére rögzítve.

        – Tán hosszabb útra megyünk? – érdeklődött.

        – Igen, úgy terveztem, hogy körbejárjuk az erdőt, amennyire lehet. Kaptam 3 nap kimenőt a csapatomtól, ezért letudjuk egybe a túrákat – felelte Legolas, miközben evett.

        – Ennek örülök, de… – engedte le Míriel a lenbast tartó kezét. – Mindezt gyalog? Kérlek, azt tartsd észben, hogy én nem vagyok képes olyan gyorsan haladni, mint te! – kérte a fiút.

        – Sejtettem, hogy meg fogsz kérni ilyesmire. Lovon is mehetünk, vagyis csak az enyémen, mivel neked még nincs, ha jól tudom – rántotta meg a vállát Legolas, és füttyentett egyet. Pár pillanat múlva egy szürke mén tűnt elő a fák mögül, majd oda ügetett Legolashoz.

        – Ő itt, Berengur. Hű hátasom, rajta fogunk utazni – magyarázta a fiú, majd felvette úti táskáját, fegyvereit és felpattant Berengur hátára. Erős kezét nyújtotta az aranyhajúnak, mire ő egy halvány mosollyal ajándékozta meg.

        – Köszönöm – köszönte meg Míriel, miközben megfogta a herceg kezét, aki felrántotta maga mögé. A lány belekapaszkodott a herceg vállába.

        – Felőlem kapaszkodhatsz a vállamba is, de azt garantálom, hogy az első pár lépésnél leesel – kuncogott halkan Legolas. – Inkább kapaszkodj a derekamba, ha jót akarsz – ajánlotta a herceg, és lépésben elindultak az erdőben. Míriel először tartotta magát az elhatározásához, és továbbra is Legolas vállán nyugtatta a kezét. Amikor beértek, a viszonylag sűrűbben nőtt erdős részbe viszont megingott és kis híján leesett. A fiú érezte, hogy a vállát erősebben szorítják  a mögötte ülő makacs leányzó ujjai, de arra nem számított, hogy hirtelen az egyik kéz elengedi a vállát. Legolas azonnal a kéz után kapott.

        – Na, mit mondtam? – kérdezte egy kis elégedettséggel a hangjában.

        – Igazad volt. – ismerte be Míriel mikor már újra biztonságosan ült Berengur hátán a fiú derekába kapaszkodva. Ezt látva a herceg, vágtára fogta lovát.    

        – Szeretem, mikor igazam van – kuncogott a fiú, mire csak egy ütést érzett meg az egyik karján, de ő csak nevetett rajta.