Tünde történet

1.fejezet

A Harmadkor 2949. évében vagyunk nyár vége felé, a Bakacsin erdő határán és a Carnen folyó partján.  Egy kis tisztáson futottak át a déli nap sugarai, és vetődtek egy testvérpárra. Elsőre, az, ki látta őket meg sem mondta volna, hogy vérrokonság van köztük, de aki megismerte őket, annak egyhamar változott a véleménye. A nagyobbik lány, csak pár centivel volt magasabb a mellette küzdőnél. Sötétbarna haja, egy határozott varkocsba van fonva hátul. Zöld szeme minduntalan húgát fürkészte, aki, egyre gyorsabban haladt a tanulással. Egy fa árnyékából figyelte testvérének minden mozdulatát. Egyszer-egyszer a mélykék szempár kérdően rászegeződött. Ő erre, rövid vagy hosszabb utasításokkal felet. 

 - Remekül és gyorsan tanulsz húgom­­ – lépet közelebb Estel a húgához, aki nyilakat lőtt egy korhadt fa törzsébe.

 - Köszönöm nővérkém—mondta a lány és egy gyors fordulattal tőrt dobott a fába, és közben aranyló tincsei ide-oda szálltak vállára és arról le.

 - Szerintem mára elég lesz, menjünk pihenni.—szólt Míriel a fához sétálva és kihúzta a tövig beleágyazódott tőrt és a nyilakat.

Majd a folyó partjára sétált, hogy felfrissítse arcát. Falujuk, nem messze a folyó partjától terült el. A két lány gondolataiba merülve fürkészte a vizet, békés nyugalmukból  egy kiáltás zökkentette ki őket:

 - ORKOK!

A két lány azonnal a falujukba sietett, de már későn érkeztek.

 - Maradj  mellettem!- parancsolt húgára, a barna hajú nővére.

 - De meg kell keresnem anyánkat és apánkat!- ellenkezett a sötétkék szemű húga.

- Nem hiszem, hogy keresni kell őket. - pillantott a távolba érkező emberekre, akik feléje közeledtek, mind kettejük kezében kard villogott.

Egy nő és egy férfi volt az, már majdnem összeért a szülők és  a gyermekek karja, viszont ork áradat  zúdult a falura, és minden lakosra legalább három jutott.

-  Anya! Apa!- kiáltott Míriel, és készült átvágni szüleihez, de ekkor, egy ork rontott rá.

Szembe állt vele a vicsorgó bestia és fente a fogát, az  alig tizennyolc éves lányra. Nekirontott, de az ember gyorsabb volt, és kardjával villámgyorsan elmetszette a torkát. Ennek helyére két másik ugrott. Nem volt más választása, mint a közelharc. Acél zörej, sikolyok, gyereksírás mindenfelé. Az egyik ork nekiment a lánynak, mire a másik hátulról akarta leszúrni, és a főhősünk jobbnak látta, hogy egy ügyes bukfenccel a bestia mögé kerül, és így a két ork egymást szúrta le. A lány látta, ahogyan apja holtan rogy össze egy nyíl jóvoltából és mellette anyja, aki szintén holtan feküdt, egy félszemű, sebhelyes arcú ork, most húzta ki a kardját belőle. Szemébe könny gyűlt, de nem volt ideje sírni, hisz látta, hogy testvérét hátba akarják támadni. Estel párbájt vívott az egyik féreggel és egy másik, hátulról a fák közül, le akarta nyilazni. Az íj húrját már megfeszítette, de ekkor egy kés állt a mellkasába.

A csata még javában folyt, amikor az ifjú lány látta nővérét összeesni .Oda sietet hozzá és észlelte, hogy nem halt meg, csak a lábát vágták meg. Az emberek népe menekülőre fogta, de ez a két lánynak cseppet sem volt ínyére, de nem tehettek mást.

- Míriel, menekülj, engem hagyj!- szólt Estel nyögve, a vágás mély és hosszú volt, nem tudott felállni.

- Nem! - hangzott a határozott válasz, karon fogta nővérét és elvitte a közeli cserjésbe. Ott biztonságban voltak. Ám, amikor kipillantottak, látták, hogy otthonuk lángokban ég és az emberek menekülnek. Tehetetlenek voltak. Negyedóra múlva, az ork sereg elvonult és üldözőbe vette a menekülőket, így a csatér biztonságos volt.

- Mindjárt jövök - szólt a fiatalabb és elengedte nővére kezét, majd halott apjához és anyjához rohant.

- Anya – suttogta, erre a nő résnyire kinyitotta a szemét.

- Míriel sajnálom…- mondta és közben vért köhögött fel.

- Csss - csitította a lánya.                     

- Apád halott, és a nővéreddel mi a helyzet?

- Jól van, a sebei gyógyíthatóak, a vágás nem súlyos. Gyere, segítek felállni.

- Ne - suttogta az anyja, és a nyakából egy láncot vett le egy fehér ékkővel.

 - Fogd, családi örökség, és ne feledjétek, szeretlek titeket. - Azzal örökre lehunyta a szemét.

- NEE! - üvöltötte Míriel, zokogni kezdett és könnyei patakokban folytak. Ráhajolt anyja testére és csak sírt, aztán eszébe jutott sérült testvére. Elvette az ékszert és a nyakába akasztotta. Visszasietet a bokrok közé.

- Anyánk és apánk…nincsenek köztünk többé – nyögte, könnyeivel küszködve a lány. Nővére arcán könnyek jelentek meg, zöld szemei könnyben úsztak. Majd felnyögött a lábába nyilaló fájdalomtól.

- Css…ne beszélj. - Azzal ingje aljából leszakított egy darabot és bevizezte majd rákötötte a sebre. Estelt hamar elnyomta az álom, s fejét kishúga zöld nadrágjára hajtotta, aki nekidőlt egy fa törzsének. Érezte, hogy Estel lélegzése egyenletes lesz. Lepillantott, majd egy gyengéd, megfontolt mozdulattal nővére fejét egy kisebb mohafoltra fektette. Óvatosan felkelt, összeszedni a fegyvereit,  pontosabban csak egyet, egy tőrt, majd levitte a patakhoz megtisztítani. Ezek után visszatette a barna csizmájába. Visszatért földön fekvő nővéréhez majd gyengéden felemelte a fejét és finoman ölébe helyezte, lábai alá pedig leveleket rakott. Mostanra a falujuk leégett így nem tudott rá gyógykenőcsöt hozni. Így szenderültek álomba.

A Bakacsin erdei tündék is értesültek a határaikon portyázó hordáról. Azonnal a keleti határra indultak, Míriel falujához. Egy negyven fős sereg, Legolas herceg vezetésével. Sajnos már elkéstek, a falu leégett maradványai és mindenhol orkok és emberek hullái fogadták őket.

-Harminc tünde fésülje át a terepet, hátha megbújtak orkok a bozótosban. A többiek keressenek túlélőket, a tűz helyei frissek, tegnap égette porrá a házakat, így még lehetnek túlélők.

A herceg szavára mindenki munkához látott. Maga is a túlélők keresésére indult, be a cserjésbe. Így talált rá Mírielre és nővérére. A herceg egy ideig csak bámulta őket, nem tudta eldönteni élnek-e még .Tekintete először a fának dőlt  alakra esett, akiről nem tudta megmondani,hogy tünde-e vagy sem. Aranybarna haja a vállára omlott, két tincsben fonva volt és csak két száll lógott a homlokába a szemöldökéig. Ruhája véres és szakadt, barna csizmájára ork vérrel keveredett sár tapadt, zöld nadrágja poros, a barna mellénye alatt lévő ing egyikoldala hosszabb volt, mint a másik, két karját barna alkarvédő fedte. Arcáról Valinor fáinak fénye ragyogott,így a herceg biztos volt benne hogy erdő tünde. Majd tekintette a másik fekvő alakra vándorolt, kinek sötét barna hullámos haja arcába lógott így kivillant a füle, ami kerek volt, és ez emberre utalt. Neki a csizmája zöld volt, nadrágja és inge barna, zöld mellénnyel. Neki is feketéllett az ork vértől, és helyenként elszakadt. A herceg nem értette, mit keress egy tünde, egy ember mellet, hogy megbizonyosodjon róla melyik fajból való az aranybarna hajú, a kardja élével óvatosan oldalra döntötte a fejét az állánál fogva. Erre a hideg  acélon apró pára jelent meg, ami azt jelentette hogy él. Arcát oldalra mozdítva legnagyobb megdöbbenésére látta, hogy ember (a füleiről), majd visszafordította az arcát.

Míriel hideg penge érintését érezte az arcán és erre felriadt. Sötétkék szeme tágra nyílt és először a kardra, majd tulajdonosára vándorolt. Bámulta a szőke tündét, a világos kékszemeivel, amik, őt pásztázták. A herceg is észrevette  és az elbűvölő szempár mélyére nézett. Észrevette a lány nyakában az ékszert… Hosszú pillanatok teltek így el, majd a lány felocsult a bámulatból és fojtott hangon meg szólalt.

- Suliad (Üdv)! Értékelném, ha elvennéd az arcomtól a kardodat.

- Üdv, ezer bocsánat - majd a fiú lazán elvette a lány arcától a fegyvert

A lány ekkor leszegte fejét és  a nővérér szólongatta. Nem sokkal később, Estel kinyitotta zöld szemét és húgára meredt, majd megpróbált felülni, de nem sikerült neki.

- Mi történt a falutokkal és hol vannak a többiek?- kérdezte a herceg

- Orkok jöttek minden felől, sikolyok és jajgatás, apánk és anyánk vállvetve küzdöttek, de apámat lelőtték anyámat pedig megsebezték és nem sokkal… nem sokkal - a lány hangja elcsuklott és a kékszeme könnyel telt meg. Helyette nővére folytatta.

- Meghaltak… ezek után engem is megsebeztek, de húgom mellettem volt és ide menekültünk, míg a falu megmaradt népe nyugatnak menekült. Mi, a sérülésemnek köszönhetően kénytelenek voltunk itt maradni és végignézni, ahogy falunkat elemésztik a lángok - ezzel a lábára bökött.

-  Sajnálatos. Mi a nevetek?- kérdezte Legolas.

- Attól függ, ki kérdezi - válaszolta a kisebbik.

- Zöldlombfi Legolas vagyok.

- Én Míriel, ő pedig a nővérem, Estel.

- Látom a nővéred csúnyán megsérült. Ha itt maradtok, nincs esélye életben maradni. Gyertek velünk a palotába, ott majd apám dönt sorsotok felől. Amint odaértünk természetesen ellátjuk a testvéred sérüléseit. Mi a válaszotok? - kérdezte a tünde. A két lány összenézet. Hezitáltak majd döntöttek.

-  Megyünk - mondta Míriel, aki látta nővére arcán, hogy már nem bírja sokáig. – Csak, kérlek, mentsétek meg Estelt - ahogy a szavak elhagyták a száját, a sírás kerülgette.

Legolas bólintott, és intett, hogy kövessék. Míriel lehámozta magáról gyengéden nővére karjait, majd felállt és segített nővérének is felegyenesedni. Volt egy ló, amit a katonák találtak a volt istálló körül, nem futott el, mint a többi. Ő ugyanis, Estel lova volt, fekete, tetőtől talpig izmos és legfőképp vakmerő kanca, Riel. A ló ott várta őket a sereg többi lovával együtt, amiken már ültek a katonák. Páran segítettek felsegíteni Estelt a lóra, majd Míriel mögé ült. Így hátulról megtámasztotta nővérét, és ugyan nem volt szerszám rajta, de a lovat is tudta irányítani.

Legolas indulást parancsolt és odahívta magához két testvért. Így egymás mellet lovagoltak, Estel elaludt.

- Sajnálom, ami a faluddal és a családoddal történt- mondta együtt érzően a herceg.

- Köszönjük az együttérzést, csak egy dolgot nem értek, miért szegeztél kardot az arcomhoz?

- Tudni akartam tünde vagy-e, avagy sem és ezért oldalra kellet döntenem a fejed, hogy lássam a füled, ugyanis a hajad eltakarta. - Ezen szavak után, Legolas tekintete a mellette lovagoló két lány közül a fiatalabbikra, és annak hosszú fürtjeire vándorolt, amik szinte a könyökéig értek, lágyan omlottak rá, bennük enyhe hullámmal. Az úgyis aranyló hajat  átsütötte a napfény, amitől szinte fénylett.

- Öltözékemből nem tűnt ki, hogy nem a te fajodból való vagyok?- kérdezte meglepődve a lány, de tekintetét még mindig előre szegezte.

- Nem voltam biztos benne… sajnálom, ha fájt- mentegetőzött a herceg.

 - Nem fájt, nincs miért bocsánatot kérned - mondta a lány és egy halvány mosolyt villantott.

Alig fél óra út után, meglátták maguk előtt a hatalmas kaput és a palotát, amely barlangrendszer volt, mégis gyökerek fedték, csak helyenként villant ki a fehér kő. Beléptek a kapun és egyenesen egy fehér, kikövezett úton haladtak tovább. A katonák lassan leszakadoztak tőlük. S egy gyógyító jött, elkérte Estelt és az ispotályba vitte. Húga indult volna tántorgó nővére és az két ápoló után, akik közrefogták, de Legolas megfogta a vállát és visszarántotta:

- Neked, apámmal kell beszélned, a nővéred jó kezekben lesz. - Hangjában volt valami meggyőző. - Most szállj le a lóról, és kövess, kérlek.
A lányt meggyőzték Legolas szavai és követte a herceget, aki átlépte a palota kapuit és pillanatokkal később a szőke tündekirály előtt volt. Legolas megálljt  parancsolt a trón előtt, kb. öt méterrel és előre lépett egyet:

- Királyom, a falut fölégették és lakóit vagy megölték, vagy pedig elmenekültek. Csak két nőt találtunk. – Míriel felé biccentet, majd így folytatta:- Ő a kisebbik, nővére megsérült a harc során, ezért őt az ispotályban  ápolják.

- Köszönöm  Legolas, menj a dolgodra - intette a király. A herceg  balra, az első folyosó felé vette az irányt, de nem bírta megállni, hogy ne hallgatózzon. Amikor a folyosó homályában már nem látszódott, megállt és fülelt.

- Mi a neved?- kérdezte a király felállva a trónjáról.

-A nevem Míriel, uram - mondta a lány és meghajolt.

2.fejezet