Kürt zendül, kiáltás süvít lába nyomán

Ő csak rohan át napnak alkonyán

Testvér testvért kutat, apa féltett fiát

S Rómeó keresi Júliát

Kéz fonódik sérült karral

Bánat, bú és kétely nyugszik együtt a Nappal

- Csak kerüljön a kezem közé az a törp! - mérgelődött magában Legolas. Amikor látta, hogy társa eltűnik az ajtó mögött, ő is készülődni kezdett az induláshoz. Most mi lesz? Hogyan tovább? Rájött valamire? Ezután hogy fogok vele egyáltalán beszélni?

Mit tegyek? Semmi gond, csak nyugalom...találj ki valamit!

Ahogy nyílt a fürdő ajtaja,úgy szálltak el a herceg fejéből a gondolatok. Nem szóltak, csak némán tova tűntek a szobaajtón. Az ajtó ugyanaz a törp nő várta őket, mint aki Mírielt vezette tegnap este.

- Hölgyem - hajolt meg. Majd Legolasra sandított és szó nélkül elindult a folyosón. A boltíves kőfolyosókon fáklyák sora égett, szinte nappali világosság volt. Egy pár lépcső után rátértek egy folyosóra amin egy bordó szőnyeg terült végig. A folyosó egyik falára festmények, a másik oldalára törp páncélok voltak gondosan elhelyezve. Ahogy lépkedtek a folyosón, Míriel egyszerre megtorpant egy nő festménye előtt. Egész alakos festmény volt, aranyozott keretben, alatta egy név: Belnis. A nőnek ébenfekete hajához, tiszta zöld szem társult. Egyik kezébe kardot,másikba rózsát tartott. Inkább hasonlított Estelre mint sem az aranyhajúra. A mélykék szemű csak állt előtte, igyekezett bármi hasonlóságot felfedezni;sikertelenül. Csupán egyetlenegy dolog egyezett mindkét alakon: a nyaklánc. Belnis nyakában is ott tündökölt a vékony ezüst láncon logó fehér ékkő.

- Kisasszony - lépett közelebb hozzá a törp nő - Ő a dédnagymamája.

- Tudom - helyeselt Míriel - Mi történt vele? - kérdezte.

- Eltűnt hölgyem - válaszolt szomorúan az alacsony teremtés.

- Olyan nincs,hogy emberek csak úgy eltűnnek. Bizonyára, Rohanba vagy Gondorba ment - szólalt meg hossza hallgatás után a fiú.

- Mint mondtam eltűnt. Egyszer kiment a kőkapun, és soha többet nem látta senki - magyarázta a törp.

- Érdekes - gondolkozott el Míriel.

Ezután nem álltak meg, egészen a trón teremig. Ott Dáin király várta őket, egy vörös szakállú törp társaságában.

- Ez nem igaz! - sziszegte Legolas amint meglátta a törp arcát. Ő is egyike volt azoknak akiket pár éve Thorinnal együtt börtönbe zártak. Míriel próbált nem figyelni társa kijelentésére, de kíváncsi természet volt, így megkérdezte:

- Mi nem igaz?

- Ismerem azt a törpöt, ő is Thorin útitársa volt - a mondat végét elharapta mert a két törp elé értek.

- Remélem, nem volt semmi kellemetlenség. Köszönjük a látogatásod Míriel Úrnő, mihamarabb visszavárunk - a király kezet csókolt Mírielnek, majd hozzá tette: - De ha akkor is veled fog utazni ez a manó, nem fog érdekelni kicsoda, a tömlöcbe végzi.

- Köszönjük a fogadtatást Dáin király - Míriel egy ügyetlen pukedli után búcsút vett a jelenlévőktől, és a vörös szakállú törp kíséretében elindultak kifelé.

- Hölgyem, Gróin fia Glóin vagyok.Én leszek a vezetőtök - mutatkozott be a törp.

- Örvendek, remélem utunk zökkenő mentes lesz - mondta mosolyogva Míriel, mert látta hogy társa és vezetőjük milyen pillantásokat váltanak.

Kiléptek a kövek takarásából, és rátértek egy kis kitaposott ösvényre. A hosszú fűtenger tengerként hullámzott amikor végig söpört rajta az északi szél. Míriel és Legolas kissé lemaradtak a törptől. A lány egyszerre el füttyentette magát. A szél messzi vitte a hangot.Mellette lépkedő társa a füléhez kapott.

- Ez mi volt? - kérdezte, még mindig a fülét fájlalva.

- Majd meglátod - mondta rejtélyesen Míriel és elmosolyodott.

***

A szél északi hűvös levegőt vitt a keleti határőrség falujába. Már jó ideje, hogy nyugtalanság uralta a falut. Mindenki az eltűntek miatt aggódott. A helyzetet, csak még jobban megnehezítette egy megbokrosodott ló az istállóban.

A legjobb lovászok próbálták nyugtatni, sikertelenül. Rugdalta a boksza ajtaját, nyugtalan volt.

A lovász sindarinul suttogott neki, mégsem javult a helyzet. Egyszerre a fehér csődör megmerevedett. Hegyezte a fülét. és Nyugat felé kapta a fejét. Kirúgta a boksza ajtaját.

A szegény lovász elesett és csak egy fehér árnyat látott besuhanni a fák közé.

***

- Hír érkezett a többi csapattól? - tudakolta Estel, Ithil mellé ügetve, aki épp most jött a királytól.

- Semmi - biggyesztette le az ajkát a tünde nő.

- A valák óvjanak húgocskám - suttogta szipogva a sötét hajú.

- Hé! A remény hal meg utoljára - ügetett melléjük Bernir, és megfogta a pityergő nő vállát - Megtaláljuk őket.

- Mi van ha... - dadogta Estel.

- Nincs "mi van ha"! Megtaláljuk őket, és pont - nézett határozottan a zöld szemekbe a nyomolvasó.

- Helyesen beszél , bár az ő szájából ritkán hallunk ilyeneket - csatlakozott be a beszélgetésbe Baran. A lelkes megjegyzését öccse egy vállba lökéssel jutalmazta. A csapat hirtelen megállt. Nem önszántukból, a lovaik nem akartak tovább indulni. Bernir villámgyorsan pattant le a nyeregből,és fülét a földre tapasztotta.

- Remeg a föld. Valami közeledik - emelkedett föl, és Kelet felé pillantott. Nem csak ő érezte, az egész csapat kelet felé fordult. Estel is érezte a remegést, hallotta amint megfordul a szél, érezte a lüktető energiát a levegőben.

- Mozgás!Mozgás a fák között! - hangzott a kiáltás. A király pár katonával előre lépdelt. Estel szem rebbenés nélkül tört legelőre.

- Fegyvereket le! - kiáltotta. Előre lépdelt, az érkező elébe. A fehér ló ezüstösen ragyogott a felkelő napban. Homlokát a sötét hajú tenyerébe hajtotta.

- Örülök hogy látlak barátom - simogatta meg a ló nyakát - Vezess a húgom nyomára

***

- Köszönjük a szolgálatod Glóin, innen egyedül is boldogulunk - búcsúzott a vezetőjüktől Míriel. Már látta a Bakacsin fáit a távolban sötétleni, ismerős terepre ért.

- Örömmel segítettem hölgyem, jó utat - meghajolt és pár pillanat múlva el is tűnt a dombok között.

Innentől ketten mentek egy darabon, amíg Legolas meg nem állt. Valamit észrevett a távolban, amit még társa nem látott.

Hamarosan lovasok tűntek fel előttük, egy fehér ló vágtázott elől, mögötte egy fekete, egy vajszínű és két barna rohant. A két fiatal mint aki puskából lőttek ki, futni kezdett az érkezők felé.

Először Arnir üdvözölte hatalmas nyerítés kíséretében gazdáját. Majd szinte őt is és társát is megrohamozták a többiek.

- Késtél - jegyezte meg viccesen Bernir, és egy rövid ölelés kíséretében hátba veregette rég nem látott vezérét. -Örülök, hogy visszatértél.

- Üdv újra a csapatban! De ha legközelebb elkeveredsz,szólj nekünk is, ki tudja miből maradtunk ki! - Baran lépett elő, és egy kézszorítással,meg vállba veregetéssel üdvözölte a szőkét.

- Jó újra itt - Legolas újra érezte az erdő fenyőinek üdítő illatát, arcát újra a régi szél simogatta.

- Húgocskám! - borult Míriel nyakába Estel, és olyan szorosan ölelte ahogy csak tudta.

- Soha többet nem hagylak el - suttogta Míriel a könnyeivel küszködve.

- Soha!Mond semmi bajod? - tolta el magától kissé a zöld szemű, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Semmi komoly - füllentett a kisebbik.

- Míriel - repült felé Ithil, úgy hogy kis híján felborította az aranyhajút.

- Ithil, de örülök, látom az a varg nem hagyott komolyabb nyomot - mosolygott a lány.

- Hát nem hála neked! Ó Erunak hála jól vagytok! Mesélj mihamarabb, mindent tudni akarok!

- Akarunk - helyesbített Bernir, és egy kézfogással üdvözölte társát.

- De persze csak ha kedved van hozzá - tette hozzá gyorsan Baran, és szintén kezet fogtak.

- Jaj hát mi ez a konzervatív viselkedés - forgatta a szemét Ithil, és egyszerre karolta át ötjüket. A nő bíztatásának hála, megeset az első csoportos ölelés is. Csak Legolas maradt ki belőle...

- Féltem. Jól vagy semmi bajod? - kérdezte őszinte aggódással a hangjában Thranduil és magához ölelte fiát. Az ilyen igazán ritka és megható esemény volt.

Legolas talán most először érezte kis kora óta, hogy az apja nem csak a királya, hanem valóban az édesapja.

- Jól vagyok - megsímogattta apja hátát.

- Biztos? Amint visszaérünk a palotába,pihenj le - mosolygott(!!!!!!) a király.