Sziasztok! Remélem tetszeni fog a történetem, olvassátok, és nyugodtan írjátok meg a véleményeteket! :)

                                        Feketeség lehull

                                        És egy mesebeli táj elém tárul

                                        A Hold ragyog, én meg csurom víz vagyok

                                        A tó tiszta, a derekamat erős karok fogják, szabadulni nem tudok

                                                          (de lehet hogy nem is akarok?!)

                                         Minden más lett egy kis pillanatra 

                                         Siessünk!Csak érjünk vissza pirkadatra!

Míriel először csak pislogott a hirtelen jött fényességtől majd meglátta az előtte lévő tájat. Egy zöldfüvű rét volt. Közepén vízesés omlott alá egy kisebb tóba. A réten virágok terültek szét, s fák szegélyezték . A fákon még teremtek az utolsó gyümölcsök.
- A valákra Legolas, hová hoztál te engem? – kérdezte a meglepett lány és lassan tova sétált a tó partjához.
- Meseszép hely igaz? Állítólag Yavannna munkája, ennyi maradt meg Arda tavaszából - felelte a fiú ,miközben leápolta lovát.
- Még van ezt is belértve két napunk igaz? Én innen nem akarok tovább menni! - közölte Míriel és lefeküdt a puha zöld fűbe.
- Igen még két napunk van, és ha nem akarsz akkor nem kell. Amúgyis szerintem majd a csapatoddal fogod felfedezni az erdőt - jegyezte meg a herceg és ő is a tópartra telepedett. Látta ahogy Míriel arany tincsei szépen szétterülnek a zöld füvön. Mélykék szeme most csukva, mellkasa egyenletesen mozog.
- A csapatommal? Hisz még harcos se vagyok, se katona. Jó előre gondolkodsz azt meg kell hagyni – fordult az oldalára az aranyhajú.
- Nem hiszem, amint beszámolok arról hogy életet mentettél és arról hogy hogyan is tudsz küzdeni, apám biztosan a legjobb kiképzést fogja adni neked. És majd katona leszel akkor meg majd csapatba fogsz kerülni a határ valamelyik részén, én a Keletin vagyok - mesélte bő szavúan a fiú.
Lassan de biztosan eltelt a nap és feljöttek a csillagok. A két fiatal feltérképezte magában a tisztást és a körülötte lévő kis lugasokat. A tó vizében tisztán tükröződött a hold és a megannyi fénypont képe. Mindketten a tónak a partján feküdtek, tekintetüket az égre szegezve, elvarázsolta őket a tiszta és csodás látvány.
Legolas oldalra fordította a fejét és látta a társa arcán táncoló csillag fényt, olyannak tűnt mintha nem is ember lenne. Percekig bámulta őt így mozdulatlanul.
Míriel mintha még érezte volna hogy nézik, oldalra fordította a fejét és tekintete egy kék szempárba ütközött.
- Te tényleg ember vagy? - szólalt meg végül hosszas hallgatás után a fiú, tekintetét még mindig a lányon tartva.
- Persze hogy az vagyok, miért ne lennék? - kérdezett vissza a lány, lágy és szinte suttogó hangon , mintha félne hogy valaki meghallja őket.
- Arcodon Valinor fáinak fényét véltem felfedezni és szemed akár a csillagos égbolt. Kezdek kételkedni – vallotta be kicsit szégyellősen Legolas
- Hagyjad már ezt. Azokról meg nem tehetek amiket felsoroltál, ilyen vagyok- mondta a lány felült, elkezdte kibontani fonatait.
- Mire készülsz? - kérdezte a herceg miközben fölült.
- Be megyek a vízbe, vétek lenne kihagyni a fürdést egy ilyen tiszta vizű tóban. Már feltéve ha "valaki" nem fogja ellopni a dolgaimat – nézett át a válla fölött a lány. Elkezdte levenni csizmáit, fegyvereit, és a mellényétől is megszabadult. Így csak egy fehér ing meg egy nadrág maradt rajta. Kibontott tincsei a vállára omlottak.
- Talán, nem garantálok semmit. Ám igazad van a fürdéssel kapcsolatba. Lehet hogy én is megmártózom – tarkója alá tette a két kezét.
Ezzel Legolas szeme a lányra tévedt. Most teljes alakját világította meg a Hold fénye, gyönyörű volt. Lekapta magáról az ingjét és az álldogáló lány mellé lépett.
- Szerinted hideg a víz? - kérdezte kicsit aggódva a lány. Majd a hercegre pillantott. Izmos felsőteste most láthatóvá vált, percekig nem bírta róla elvenni a tekintetét.
- Ki kéne deríteni. - szólt a herceg kaján vigyorra az arcán, megfogta a lány derekát, felemelte és lendített rajta egyet...
Míriel ellenkezett, de mire szólhatott volna már a víz alatt volt. Eltűnt a felszín alatt.
Főhősünk remekül tud úszni így nem kell őt félteni.
Nem sokkal később egy vizes fej bukkant ki a víztömeg közül.
- Ha még egy ilyet csinálsz megbánod! – mondta a felszínre bukó – Most te jössz!
Legolasnak se kellet több beugrott a vízbe és a lány felé úszott.
A vizes teremtés egy ideig követte a tekintetével az úszót, ám akkor szem elől tévesztette amikor eltűnt a víz alatt. Kicsit ideges lett. Egyszer csak úgy érezte hogy valami megragadja a bokáját és elkezdi lefelé rántani. A víz alatt meglátta a mosolyt herceg arcán. Elkezdtek felfelé evezni nem sokkal később kidugták a fejüket a felszínen.
- Megijesztettél. És soha többet ne merj eldobni – Míriel kitörölte arcából a haját, és kicsit megrázta a fejét.
- A megijesztés volt a cél, a dobásról meg csak annyit, eléggé vicces volt az ijedt arcodat látni mi előtt eldobtalak - mondata végeztével a herceg nevetésben tört ki . Ám nem élvezhette sokáig a jó kedvet mert társnője fröcskölni kezdte. Már a hold az ég közepén járt mikor a két fiatal ki kecmergett a tóból. A két takarót használták törölközőnek majd vissza öltöztek.
- Na hideg volt a víz? - kérdezte a fiú mosolyogva.
- Komolyra fordítva a szót, nem nem volt az - hangzott a válasz a mélykék szempár gazdájától.
A két fiatal már a tűz mellet melegedett.
- Ma éjjel én örködöm, biztos ami biztos – szökezzte le víztől csöpögő hajjal a herceg
- Rendben ha baj van, vagy fáradt vagy ébressz fel nyugodtan – Míriel ásított egyet majd lefeküdt és nem sokkal később az oldalán elaludt.
Legolas csak nézte az alvó teremtést. Most a mélykék szemek csukva voltak, és az aranybarna haj elterült a földön. A fiú most érzett valamit, amit ezelőtt még soha. Valami egész különöset.

Az a pár nap gyorsan letelt. A nap már kicsivel elhagyta az ég közepét mikor átlépték a palota kapuit. Legolas és Míriel első útja az istállóhoz vezetett.
- Köszönöm, ezeket a csodás napokat – suttogta Míriel és megölelte társát.
- Nincs mit köszönni – felelte szelíden a fiú és viszonozta az ölelést. Miután rendbe rakták Berengurt elindultak a király elé jelentést tenni.
Thranduil érkezésükre felkapta tekintetét, majd a belépő két alakra szegezte. Míriel szinte érezte a jéghideg pásztázó szemeket.
A trón elé értek. A két fiatal fejet hajtott. Majd az uralkodó szólalt meg elsőnek.
- Üdv, látom épségben hazaértetek. Van valami jelenteni való?
- Ami azt illeti van... orkok támadtak ránk. A te és az én halálomat akarják – vágott egyből a közepébe a herceg.
- Míriel, te most menj - intett hűvösen Thranduil, mire a lány fejet hajtott és elhagyta a palotát.
- Miért küldted el?- érdeklődött a fiú
- Kereste a nővére, de ez mellékes. Folytasd.
- Le táboroztunk, Míriel elment tűzifáért. Mikor megpillantott egy ork csapatott és kihallgatta őket. Viszajött a táborhelyre értesíteni az eseményekről, még épp időben mert hamarosan közel harminc ork rohantak le bennünket. Ha az a lány nincs én nem állhatnék itt. Ezek után lassabban haladtunk és ő, feltérképezte az erdőt amennyire tudta.- fejezte be meséjét a herceg.
- Szóval életet mentet az ember lány- suttogta a király - kérlek hozd elém - mondta és fia már indult is a lány keresésére.

Mindeközben Míriel az ispotály felé tartott, hogy felkeresse nővérét. Ám ő találta meg húgát. Estel szinte repült húgocskája felé hogy végre karjába zárja.
- Miért nem szóltál hogy ilyen hosszú időre elmész .- kérdezte miközben magához szorította fiatal testvérét.
- Én sem tudtam. Így jött ki a lépés. Ne haragudj.- sajnálkozott Míriel és belefúrta magát nővére rózsa illatú fürtjeibe.
- Semmi baj, most mesélj kérlek. - mondta Estel és lassan elengedte húgát.
- Az egész....- Míriel mondatát egy ismerős hang szakította félbe. Majd a hang tulajdonosa közelebb ért.
- Míriel, sajnálom hogy megzavarlak, de apám hívat téged.- szólt Legolas mikor a két testvérrel szemben állt.
- Semmi baj menj csak , de este az ispotálynál találkozunk. - mondta kicsit szomorúan nővére és kezével végig simította húgocskája arcát.
- Ott leszek– bólintott az aranyhajú és Legolas kíséretével a trón terem felé vette útját.
- Nem mondta miért?- érdeklődött mikor készült átlépni a hatalmas ajtón.
- Nekem nem, én nem megyek be. Láttam hogy nem állod apám pillantását, de légy erős ne kapd el a fejed. - mondta a fiú majd otthagyta a lányt. Míriel nagy levegőt vett majd belépett a trónterembe. Próbált nyugodtságot erőltetni a lépteire és egész lényére, de nem volt egyszerű.
Pár lépés múlva fejet hajtott és megszólalt.
- Hivatott uram.- hangja tisztán és határozottan csenget.
- Igen. Nem húzom a szót, Legolas elmesélte hogy megmentetted az életét. Ezért úgy gondoltam, Lórienbe küldelek kiképzésre. Ott a legjobbaktól tanulhatsz.
Mírielt ezek a szavak hideg zuhanyként érték.
- Uram, ez megtisztelő, de megtudhatnám hogy miért? - érdeklődött a meghökkent lány.
- Terveim vannak veled, amikhez elengedhetetlen a kiváló harctudás. Holnap reggel indulsz.- a király jelezte a lánynak hogy mehet. Míriel kilépett a kapun, a lépcsőn lemenet egy kéz fogta meg a vállát.
- Na hogy ment.- kérdezte egy szőke fiú és a lány mellé zárkózott.
- Holnap Lórienbe megyek, és kitudja meddig maradok ott. - felelte kissé szomorúan az aranyhajú.
- Ez remek, de mégis miért, és miért vagy szomorú? - kérdezte a herceg és társa szomorú arcára tekintett.
- Itt kell hagynom Estelt, és téged. - felelte a fiú szemébe nézve, majd így folytatta. - Itt kell hagynom a testvéremet és a legjobb barátomat, neked ez nem lenne szörnyű érzés?
Legolasnak a szíve kihagyott egy ütemet, az első mondat után.
- De eltudom képzelni, viszont még mindig nem válaszoltál arra hogy miért küld Lórienbe.
- Kiképzésre, idézem "Terveim vannak veled, amikhez elengedhetetlen a kiváló harctudás",- felelte a lány
- Apám útjai kifürkészhetetlenek, de biztos vagyok benne hogy nem akar rosszat, van kedved elmenni arra a tisztásra, hogy egy kicsit jobb kedvre derülj? - érdeklődött a fiú
- Csak ha estére vissza érünk - szabta meg a feltételét Míriel.
- Még csak most múlt dél, persze hogy vissza érünk –széles mosollyal az arcán Legolas elindult az istálló felé - Te várj a kapunál mindjárt jövök – szólt vissza a válla fölött.
A fiatal lány nem is ellenkezett hanem szó nélkül kiment a kapuhoz és várta a fiút.
Pár perc múlva egy szürke lovat látott és rajta egy alakot, aki feléje közelít.
-Már azt hittem nem is jössz. - mondta a lány és felpattant társa mögé.
Vágtába kezdtek. Berengur teljes erőbedobással igyekezett cikázni a fák között. Nem sokkal később meglátták maguk előtt a falat.
- Most ugye nem fogod bekötni a szemem? -kérdezte Míriel miután leszállt a szürke mén hátáról.
- Nem, nyugodj meg. De nem mondod el senkinek - válaszolta a szőke.
- Bízhatsz bennem - nyugtatta a társa.
Legolas erre elindult a borostyánok felé, két kezével ketté választotta. Mindkét fiatal újra a réten volt.
-Soha nem tudnék betelni a látvánnyal - suttogta Míriel miközben lassan lefeküdt a zöld fűbe, imádott ott lenni.
- Örülök hogy kedvedet leled benne - jegyezte meg a herceg.
Társnője behunyta a szemét és hagyta hogy a napsugarak táncoljanak rajta.
A fiú csak nézte a gyönyörű teremtésnek ,a sima bőrét,az aranyló fürtjeit, a vékony derekát, és a cseresznye piros száját.
Ő a lány boldogságában lelte kedvét ,s a lány szomorúságában bánatát.
Míriel látta a szeme sarkából Legolas fürkésző tekintetét.
- Valami érdekeset látsz? - kérdezte lágy hangon, még mindig csukott szemmel.
- Ha a..a te szerény személyed érdekesnek számít akkor , igen. Van -van benned valami tündés csak nem tudok rájönni hogy mi -felelte hebegve a herceg.
- Hiába keresed, nincs bennem semmi a te fajtádból. Nem vagyok féltünde - felelte a lány , majd talpra ugrott. Mindketten bevették magukat a lugasba és egészen addig sétálgattak amíg a nap az ég aljára ért. Ügetésben visszaindultak a palotához.
A herceg az istállóhoz vitte lovát, Míriel pedig nővéréhez indult.
- Estel! - kiáltott az istopály háta mögött álldogáló lányra.
- Míriel, na végre már azt hittem sosem jössz - mondta és karjába zárta kishúgát. Leültek a fűbe hátukat az ispotálynak döntve.
- Na mesélj, kíváncsi vagyok.- kérlelte húgát a sötét hajú.
- Úgy kezdődött hogy nem találtam Legolast ezért elmentem oda ahol legutoljára láttam. Ő meglepett engem, majd kicsit párbajoztunk, aztán pedig elmondta hogy van 3 napunk arra hogy körbejárjuk az erdőt. A lován, elindultunk, de hamar elkezdet sötétedni ezért megálltunk, elmentem fáért, amikor ork horda jött. Kihallgattam a beszélgetésüket... a táborunk felé tartottak és Legolas.. Legolas fejét akarták. Értesítenem kellet. A táborba érkezésem után nem sokkal kb húsz ork rohant le minket. Elbántunk velük de Legolas kis hílyán otthagyta a fogát. Ha..
-Várj csak , ha jól értem életet mentettél, és nem is akárkiét.- szakította félbe húgát Estel - Büszke vagyok rád, folytasd.
- Nem kell ennyire felfújnia dolgot...Igazából ez volt az érdekes, ezután csak jártuk az erdőt.- cseppet sem volt ínyére hogy hazudnia kellet nővérének, de megígérte Legolasnak.
- Akkor jól éreztétek magatokat. Ennek örülök, de mit akart tőled a király?- érdeklődött a nő.
- Ez eléggé el fog szomorítani, ahogy engem is. A király úgy döntött Lórienbe küld kiképzésre. Holnap reggel indulok, és nem tudom mikor térek vissza. - a mélykék szempár könnyel telt meg és gazdája nővéréhez bújt.
- Ne sírj, ez egy nagyszerű lehetőség. Ennek csak örülni lehet. - mosolygott pityergő húgára a sötét hajú.
- De itt kell hagynom téged, és Legolast, is a két legfontosabb embert az életemben.
- Hiányozni fogsz. A herceg miatt meg ne aggódj, ő is meglesz. - nyugtatta testvérét az idősebbik. Néma csönd telepedett rájuk, és a hold a csillagok kíséretében lassan felkúszott az égre.
- Későre jár húgom , menned kéne, hogy kipihend magad a holnapi útra. - mondta nővére és lehámozta magáról húga karjait.
- Igazad van, de ígérj meg valamit. Amikor van időd írj nekem Lórienbe. - kérte még utoljára kishúga, mielőtt elment.
- Ígérem, kellemes álmokat.
Mírielnek furcsa volt újra a szobában. Letette fegyvereit, megmosdott és egy a szekrényében talált kék ingben és a nadrágjában aludni tért.
Másnap korán kelt, összeszedte fegyvereit, és a palota kapujához vezetett az első útja. Még csak most pirkadt. A kapunál három alakot vélt felfedezni.
Mikor közelebb ért tisztén látta arcukat.
Nővére volt az egyik aki útitáskával a kezében várta. A másik két alak Legolas és egy ló volt. Míriel megállt előttük.
- Jó utat húgocskám, vigyázz magadra – intette óva a sötéthajú és átadta a táskát, majd megölelte húgát.
- Mivel nincs saját lovad ezért a nővéreddel úgy gondoltuk elvihetnéd Rielt - lépett közelebb a lányhoz, és átadta a kezében lévő kantár szárat. -Vigyázz magadra. - suttogta a lány fülébe és magához húzta. Az aranyhajú most érezte hogy másképp öleli a herceg, de maga sem tudta hogy mi változott.
- Köszönöm, a távol létemben ne kerüljetek bajba. Hiányozni fogtok. - mondta kicsit könnyes szemmel, majd felült Rielre és lassan elnyelte az erdő homálya.